Boldog Karácsonyt :$

Nagyon Boldog Karácsonyt szeretnék kívánni mindenkinek :$

Tőlem ezt hozta a Jézuska :)

http://just-an-imaginary-reality.blogspot.com/

EM-23.fejezet- Segítség

Köpni, nyelni nem tudtam Edward előbb elhangzott szavaira. Ezt most komolyan gondolja? Hiszen nem csináltunk semmi rosszat. Na, jó az lehet, hogy Axe-nek nem kellett volna csak úgy egy szó nélkül elvinnie, mindenki tudta nélkül, mégsem hiszem, hogy azért hibáztatható, mert aggódott értem.

- Most pedig jobban teszed, ha ebben a pillanatban elhagyod a házam, különben kénytelen leszek én magam kirakni innen. Remélem, elég világos voltam - Lépkedett egészen kedvesem orra elé, akin szintén látszott, hogy nem sok választotta el attól, hogy nekiessen Edwardnak. Azonban miattam Ő képes volt tartóztatni magát.

~Kérlek, Edward! Ne tedd ezt, Ő fontos nekem!- Sugalltam felé gondolatban, miközben az elmém újra és újra visszajátszotta életem első és legédesebb csókját.

Ha az még lehetséges volt, Edward még inkább Axe felé tornyosult, s az orrcimpái remegtek az indulattól. - 

- Most!- mutatott az ajtó felé. Ekkor egy idegen csaj sétált mellé, s simította nyugtatólag a karját az övére.

- Edward! Hannah-nak semmi baja. Most már itthon van biztonságban, s te magad is láthatod, hogy a bátyám nem bántotta. - Azonnal felkaptam a fejem, mikor kiderült számomra, hogy a lány, akit még sosem láttam, Axe hugicája. Alaposabban végigmértem. Most már szinte azonnal láttam a hasonlóságokat köztük. Bár sokkal jobb helyzetet is el tudtam képzelni a megismerkedésre. Mondjuk egy nyugodt családi vacsorát, ahol Axe bemutat a családjának, mint a barátnőjét. Gondolataimból ismét Edward hangja rángatott ki.

- Az lehet, hogy fizikálisan ép, de biztos forrásból tudom, hogy kikezdett vele! Hannah még mondhatni kislány, és nem tűröm, hogy egy elkényeztetett ficsúr csak úgy kihasználja - Most már Axen is látszott, hogy ez több volt kettőnél, így nem várhattam tovább, cselekednem kellett. Félrelökve legkedvesebb családtagom, majd Axe tarkóját megragadva, lerántottam magamhoz egy csókra. Nem fogtam vissza magam, ahogy ő sem. Szenvedélyesen csókolóztunk, sóvárogva a másik után, teljesen megfeledkezve arról, hányan is vesznek minket körül. Valakinek mégis muszáj volt kirángatnia mézédes világomból. Ugye mondanom sem kell, hogy ki volt az?

Edward kicsit erősebben a kelleténél ragadott el kedvesemtől, majd, mint egy krumpliszsákot a vállaira dobott, s elindult felfelé velem egyenesen az emeletre. Azonnal sikoltozni kezdtem, s a tenyeremmel ütöttem sziklaszilárd hátát. Csupán a saját testi épségem miatt nem ütöttem teljes erőmből. Ennek ellenére bíztam benne, hogy megérti a célzásomat, s végre felnőtt módjára elintézhetjük ezt az egészet.

Tévedtem.

Addig meg sem állt, míg a szobámig nem értünk, majd ott lerakott az ágyamra, s vámpír sebességét felhasználva távozott. Mégis mit csinál? Hiszen én nem meséltem Axe-nek a vámpírokról. Úristen! Ijedten pattantam fel, attól félve, hogy az indulatoktól zaklatott Edward valami súlyos hibát fog elkövetni. Azonban mikor le akartam nyomni a kilincset, az ellen állt az akaratomnak. Ismét neki vetelkedtem, de semmi. Ekkor rájöttem, mi történt. Edward nem azért használta gyorsaságát, hogy minél előbb kidobhassa Axe-t, nem, Ő engem akart észrevétlen bebörtönözni.

Kétségbeesetten estem neki az ajtómnak. Rángattam, rugdostam, kikelve magamból kiabáltam, de semmi. Az ajtó nem moccant, nekem pedig halványlila fogalmam sem volt arról, mi folyhat odalent.

Axe szemszöge:

Nessa még mindig erősen tartott, miközben azt figyeltem, hogy Edward felhurcolja Hannah-t az emeletre. Utánuk akartam menni, meg akartam akadályozni, hogy így bánhassanak vele. De milyen esélyeim lehetnének egy vámpírokkal teli házban? Semmi. Vettem pár mély lélegzetet, s mindent megtettem, hogy ellazítsam görcsös izmaim.

Hamarosan Edward jelent meg a lépcsőfordulóban. Kimért léptekkel sétált lefelé, ügyet sem vetve Hannah kétségbeesett kiáltozásiról.

- És még én vagyok az, aki bántja őt!- motyogtam magam elé. Persze abban is biztos voltam, hogy mindenki meghallja majd. Vanessa cseppet sem gyengéden oldalba bökött, hogy figyelmeztessen, épp itt az ideje befogni a szám. Azonban én ennek ellenére nem voltam hallgatóképes, így hangosan folytattam.

- Tisztában vagyok vele, hogy Hannah kiskorú, s a törvény szerint nem tehetek semmit. De esküszöm nektek, ha csak egyetlen egy rossz szót is hallok rólatok, azonnal elviszem innen. - Azzal megfordultam, majd az ajtón kilépve a kocsim felé vettem az irányt. Nem lett volna valami okos döntés most hátra lopakodni Hannah szobájához, így csak érzékeim kiterjesztésével hallgattam őt. Még mindig gyengéden ütögette az ajtót, miközben halkan szipogott. Annyira szerettem volna magamhoz húzni, átölelni, s megnyugtatni, hogy minden rendben lesz. Vagy csak egyszerűen a fülébe súgni mennyire kedvelem, majd figyelni békés álmai közben. Annyira elkalandoztam, hogy észre se vettem az idő múlását. Mindössze arra lettem figyelmes, hogy Vanessa kecsesen behuppan mellém.

Visszarázódva gondolataimból, beindítottam a motort, majd padlógázra kapcsolva elhajtottam.

- Ugye tudod, mekkora idióta vagy!- támadt rám, pár kilométerrel odébb hugicám. - Nem hiszem el, hogy lehetsz ennyire felelőtlen. Edwardnak tökéletesen igaza volt, hogy így kibukott. - És csak mondta és mondta.

- Mi ez a nagy dicsőítés?- kérdeztem tőle, mikor már húszadszorra említette mennyire rendes is ez az Edward gyerek. Akárhányszor kiejtette a nevét, egy különös csillogás lobbant fel benne. - Csak nem tetszik neked?- böktem oldalba.

- Idióta vagy!- mondta, majd látványosan kifelé kezdett bámulni az ablakon. Az út további részében nem beszéltünk egymással, mindketten a saját gondolatinkba mélyedtünk, hogy megoldást találjunk a helyzetre.

- Segítek nektek!- szólalt meg egyszer csak Vanessa. - Tudod, Edward valóban szörnyen rendes, s nagyon aranyos srác- itt egy hatalmas vigyor terült el az arcán- de nem értek egyet azzal, ami Hannah-t és téged illet. A vak is láthatja, mennyire kedvelitek egymást - mosolygott rám szelíden. - Tehát, mindent megteszek majd, hogy sikerüljön együtt lennetek. - Legszívesebben szorosan magamhoz öleltem volna drága hugicámat, de ez itt, az autóban ülve lehetetlen volt. Ennek ellenére egy sete-suta ölelésre mégis csak futotta.

Hannah szemszöge:

A kiszélesített ablakpárkányon ülve bámultam kifelé az éjszakába. Azon merengtem, hogy vajon mennyi a valószínűsége annak, hogy el tudom kapni azt a vastag faágat, ami kb. két méterre van az ablakomtól. Innen olyan közelinek tűnik. 

Zagyvaságaimat a kopogás hangja zárta meg.

- Hiába kopogsz, nem tudlak beengedni. Előbb szólnod kell a börtönőrnek, ugyanis elzáráson vagyok!- kiabáltam ki hangosan, bízva abban, hogy Edward is meghallja. Az ajtóban kattant a zár, s Ed bedugta a fejét rajta.

- Én vagyok az. Mary csinált neked vacsorát - mondta, majd belépve a szobámba letette a tálcát az íróasztalomra. Isteni illata volt, ráadásul én már nagyon éhes voltam. De visszamenve a dackorszakba, felhúzva az orrom, feléje sem néztem.

- Hannah, kérlek, enned kell - hallottam, hogy idegesen a hajába túr. Kíváncsi vagyok, vajon mikor veszti majd el megint a fejét. Hmmm.. azt hiszem, kb. 10 másodperc elegendő hozzá. Magamban el is kezdtem a visszaszámlálást. Három...kettőőő...egy..és BUUUMMMM.

- Azt a szentséges réz fán fütyülőjét. Most azonnal hagyd abba ezt a viselkedést. Olyan vagy, mint egy gyerek. - Na, mit mondtam? Persze mostmár nem maradtam szó nélkül, éreztem, hogy egy alapos veszekedésbe kezdünk most bele, ami alapjaiban rengeti majd meg a kapcsolatunkat.

- Mi jogon parancsolgatsz nekem? Attól, mert te vagy a gyámom, még nincs jogod ahhoz, hogy tönkretedd az életem - kiabáltam.

- Azzal, hogy megóvlak a bajtól, még nem teszem tönkre az életed, sőt, inkább megmentem a jövőd- válaszolta. Csak úgy izzott körülöttünk a levegő, miközben mélyen farkasszemet néztünk. - Én csak meg akarlak óvni a veszélyektől.

- Hát persze, hogy nem. És ami az utóbbit illeti. Először is, 5 éves koromtól vámpírokkal élek, ami valljuk be, mégsem egy életbiztosítás. Másodszor, emiatt 12 évig éltem elszigetelten a külvilágtól, hogy te összekaparhasd magad. Mert nem Mary-nek volt szüksége rá, hogy addig a szigeten maradjunk. S ezt mindenki tudta. De te túl önző voltál, hogy észrevedd. Ahogy most is túl önző vagy ahhoz, hogy belásd, csak azért nem akarod, hogy együtt legyek Axe-szel, mert te anno elengedted Bellát.

Egy röpke pillanatig megrezdült Edward arca, de rövid időn belül, ismét sikerült uralma alá vonni. Kimérten, s hidegen válaszolt.

- Nem érdekelnek a nevetséges vádjaid. Mindig is tisztában voltál a kilétünkkel, s egy percet sem tiltakoztál, mikor a szigeten tartózkodtunk. Kérhetted volna, hogy helyezzünk el egy árvaházba, ahol esélyed lett volna egy normális családra, de te minket választottál. Ami pedig a kapcsolatod illeti, teljesen lényegtelen, mit vágsz majd a fejemhez, úgy sem változtat azon, hogy eltiltottalak tőle!- Igyekeztem közbe szólni, de feltartotta a mutatóujját, ezzel meggátolva a beszédben. -S mivel, ahogy azt az előbb említetted, én vagyok a gyámod, ezért azt teszed, amit én mondok. Világos voltam?- Sosem beszéltünk még így egymással.

Éreztem a könnyek szúrását a szememben, hogy a térdeim remegnek, s az öklöm összeszorul, majd kinyílik, azon a lehetőségek között morfondírozva, mi lenne jobb megoldás. Pofon csapni, vagy behúzni neki egyet? Vajon melyik fájna jobban?

- Meg se próbáld!- figyelmeztetett. - Ha észhez tértél, szólj, s majd akkor normálisan beszélgethetünk. - Azzal megfordult, s ismét magamra hagyott. Figyeltem, hogy kattan-e a zár az ajtóban, de az nem történt meg. Csodás, tehát vége a karanténnak. Megbántottan, s kimerülten dőltem el az ágyamban. Ahhoz sem volt életkedvem, hogy zuhanyozni elmenjek. Így csak feküdtem a megvetetlen ágyam tetején, s a jövőmön morfondíroztam.

Másnap, délután kettőkor.....

Vanessa szemszöge.

Egész este nem tudtam aludni, mivel drága báyókám problémáján gondolkoztam. Egy dologban biztos voltam, mégpedig abban, hogy ez egyedül nem fog sikerülni. Segítségre van szükségem. Egy belső emberre, aki mindenről tud tájékoztatni.

Csupán egy személyt ismertem, aki erre képes lehet, így tárcsázni kezdtem. Már az első csörgésre felvette, s rögtön trillázni kezdett......

Pár perccel később, mikor beindulni látszottak a dolgok, ideje volt, hogy bátyókámat is figyelmeztessem.

Alexander szemszöge:

Az elsötétített szobámban ücsörögve töltöttem az egész délelőttöm, s a délutánra sem terveztem, hogy kimozdulnék.

- Na, ideje felnyalábolnod magad, ebből a jajj de szegény vagyok, mindenki sajnáljon állapotból - vágott hozzám Nessa egy párnát. Vajon mikor jöhetett be? Lényegtelen.

- NEM!- Feleltem, majd azzal másfelé fordultam.

- Hát, ha nem akarsz egy kis meglepetést...- Húzta el hugicám. - Akkor én megyek is - majd lassú, imbolygó léptekkel az ajtó felé indult.

- Kérlek, várj! Mégis miről beszélsz?- kérdeztem tőle, mostmár érdeklődően.

- Látod? Megy ez neked, ha akarod. Amit tudnod kell, hogy ma délután 5-kor vár rád valaki a Westminster parkban - kacsintott, majd kiugrándozott a szobámból.

Hannah. Mosoly szaladt az arcomra, ahogy arra gondoltam, alig másfél óra múlva viszont láthatom. Vajon hogy csinálta ez az őrült nőszemély? Nem igazán volt időm ezen tűnődni, már maga az út is 45 percet vesz igénybe, így csak egy gyors zuhanyra, öltözködésre, s azonnali indulásra jut időm. Azonban egy cseppet sem bántam, s szinte repültem.

A parkban....

Ahogy megérkeztem, mindenkiben az ő arcát kerestem, biztos voltam benne, hogy nem menne sokkal beljebb a bejárattól, mivel ez egy túlságosan nagy park ahhoz, hogy kerülgessük egymást. Mégsem sikerült kiszúrnom őt a tömegben, hiába jártattam a tekintetem.

- Szia, Alexander- Megfordultam a hang hallatán, s csalódottan néztem a szemébe a mostmár előttem álló személynek.

Nem jött el. Vajon szándékosan hagyta ki a randinkat?

EM- 22. fejezet - Kicsi Edi :D

Tudjátok, mi a vicces? Hogy totál elfelejtettem, hogy mára tűztem ki az időpontot :D Totál véletlenül jöttem fel, mert eszembe jutott, hogy meg kellene nézni a cseréket, erre ezzel szembesülök... :D

            Axe szemszöge:

A telefonom vad csörgésbe kezdett, de jelen pillanatban még ez sem szakíthatott volna el Hannah-tól. Istenem! Ha eddig szerettem csókolózni, mostantól imádni fogok. Hogy hihettem eddigi csókjaimat jóknak? Ehhez képest minden előző nyelvcsatám piskóta volt.

A zene továbbra is kitartóan dübörgött, így kénytelen-kelletlen elváltam Hannah-tól.

- Francba – nyúltam be zsebembe a mobilomért. Mikor megláttam a kijelzőn, ki is a hívóm, heves szitkozódásokba kezdtem.

- Mondd gyorsan – vágtam bele rögtön a közepébe. Közben az előttem elhelyezkedő kis tüneménynek a hajával játszadoztam.

- Csak nem épp megzavartam valamit? – kérdezte húgom gúnyosan. Máskor már rég rácsaptam volna a telefont, vagy épp elküldtem volna melegebb éghajlatra, de most még ő sem tudta elrontani a kedvem.

- Eltaláltad. Miattad lemaradok Rebecca Black: Friday című daláról. Pont most adják a Rettentően Idegesítő 

Személyek csatornán. Jön a kedvenc részem. Tudod.

It’s Friday, Friday
Gotta get down on Friday
Everybody’s lookin’ forward to the weekend, weekend – kezdtem el énekelni a refrént. Hannah csak kuncogott, én pedig karomat átvetve vállán húztam közelebb magamhoz.

- Jézusoooooooom – sipítozott Nessa. – Miattad beszakadt a dobhártyám. Ennél még az eredeti is jobb.

- Hát kösz – hangom felháborodottan csengett. Kicsit letörhetett volna az egóm, ha nem ekkora.

- Miért hívtál? – tértem a lényegre.

- Nem kertelek bátyó. Iszonyú nagy szarban vagy. Hannah családja tombol a dühtől. Nem csodálkoznék, ha megszabadítanának néhány testrészedtől – jót röhögött a gyenge kis poénján, aztán folytatta. – Haza kell hoznod őt. Ha nem, feldoblak. Mindketten tudjuk, hová vitted őt. Elsőre leesett a tantusz, mikor meghallottam a kis magánakciódat. Bár be kell vallanom, először az életben felnézek rád.

- Ez mindennél többet ér – feleltem gúnyosan. Próbáltam kontrollálni magam, de felhúzott, hogy a saját testvérem akar feladni. Micsoda családi idill.

- Ha nem hozza őt haza azonnal, esküszöm, hogy megölöm. Ki fogom tekerni a nyakát – hallottam meg egy igencsak ismerős hangot a háttérből.

- Te elmentél hozzájuk? – csattantam fel. – Hogy tehetted ezt?

- Csak védeni akartam a segged. Mikor a fülembe jutott a dolog, tudtam, hogy ebből még nagy balhé lesz. Teljesen elment az eszed, mikor ezt tetted? Ez már nem olyan, mint az eddigi kis pitiáner ügyeid. Felfogtad, hogy akár meg is vádolhatnak emberrablással? Többen látták a parkolóban, ahogy az eszméletlen Hannah-t beültetted a kocsidba. Ezt nehezen tudnád kimagyarázni. Nem akarom a bátyámat börtönben látogatni. Különben sem állna jól neked a csíkos. Szóval fogd meg a csajt, ültesd be a kocsiba, és szállítsd haza. Ha egy órán belül nem értek ide, elmondom a hely címét, plusz feldoblak anyánál. Biztos odalesz érte. Tutira öröm lesz életed hátralévő részét a szobádban tölteni. Szóval emeld fel a segged, és hozd haza őt. Azonnal – mondandójának a vége már kiabálásba torkollott.

Mielőtt válaszolhattam volna, megszakította a hívást.

- Fantasztikus – sziszegtem fogaim közt.

- Nem értettem mindent, de azt még én is leszűrtem, hogy haza kell mennem – sóhajtott fel kényszeredetten.

- Nem muszáj…

- Nincs szükség még nagyobb balhéra - vágott közbe.

- Hozom a kocsi kulcsát – álltam fel a kanapéról, ezzel végleg véget vetve a bújócskázásnak.

          Nessa szemszöge:

- Biztos, hogy hazahozza őt? – kérdezte rögtön Edward. – Ha nem, én esküszöm…

- Elindultak – szólalt föl Alice.

- Most volt látomásod? – kérdezte tőle Carlisle. Alice csak bólintott.

- Mitől lehet ez? Hogyan lehetséges, hogy néha látod Hannah-t, néha pedig nem? – kezdett el morfondírozni a doki. Úgy látszik, őt már ez foglalta le.

- Amúgy honnan tudtad meg a címünket? – fordult felém Alice.

- Csak kikerestem az aktátokat, és rajta volt – húztam meg flegmán vállamat.

- Hogy jutottál hozzá?

- Jóban vagyok egy-két emberrel – vigyorodtam el.

          Hannah szemszöge:

Természetesen mindenki kint állt már a ház előtt, mikor bekanyarodtunk a kis ösvényen. Nem is vártam tőlük mást.

- Nyugi – szólalt meg Axe.

- Nyugodt vagyok – próbáltam füllenteni. Belül azonban igenis rettegtem. Féltem Edward reakciójától. Néha eléggé drasztikus tud lenni.

- Akkor miért markolászod úgy a műszerfalat, mintha meg akarnád fojtani? – fordult felém Alexander, én pedig lepillantottam ujjaimra, és be kellett látnom, hogy tényleg igaza van.

A kocsi megállt a házunk előtt, s ugyanebben a pillanatban kivágódott az ajtóm. Edward kikapcsolta a biztonsági övemet, majd magához vont.

- Annyira aggódtam – suttogta fülembe.

Néhány másodperc elteltével lábamra állított, és az éppen kiszálló Axe felé intézte szavait.

- Ezt még egyszer meg ne próbáld, hallod? Különben a puszta kezemmel fogom kioltani az életedet – szavai kissé megbotránkoztattak, habár ezelőtt is ismertem már a harcias énjét.

- Nem fog többé előfordulni – válaszolta Axe.

- Hát persze, hogy nem – nézett rá Edward dühösen. – Hisz soha többé nem találkozhat veled.

Ezt nem bírtam kihagyni a végéről :D

Friss időpontja oldalt

Fontos!!!

Tudom, mostanában nem nagyon voltak frissek, és biztos többre számítottatok a nyár miatt. Igen ám, de a nyár nem arról szól, hogy egész nap a gép előtt ülsz. Hééé, akkor mikor élnél? Mindemellett be kell vallanom, el is fáradtam kissé. Tehát arra jutottam, hogy ezt a hátralévő 3 hetet még szeretném kiélvezni. Ráadásul még fogynom is kell. Igen, nemsokára itt a szalagavatóm, én pedig -nincs mit szépíteni rajta- úgy nézek ki, mint 1 disznó. Ez azt jelenti, hogy keményen kell edzenem, hogy lemenjen pár kg. Emellett szeretnék a családommal lenni, a barátaimmal, pihenni, olvasni, filmezni, és még 1 versenyem is lesz szeptember végén, és még semmit sem készültem rá. Tehát a blogjaimat szüneteltetem 1 időre. Minden történetem folytatása augusztus utolsó hetén, vagy szeptember első hetén jön. Ne haragudjatok, de tényleg kimerültem. De ennek ellenére lesz folytatás mindenhol :)

Van olyan, aki jelentkezett a Liszt Ferenc műveltségi vetélkedőre? :D Vagy éppen küzd a kg-k ellen? :D Felvehetne msnre, tanácsokat adni :P

(K) Puszmó

Homo Pornó 2 :D

Katt ide érte: http://adam-leigh.blogspot.com/

EM-21.fejezet-Elrabolva

 Mivel Anitát éppen pihentetjük egy kicsit, ezért sajnos csak velem kell beérnetek :D 

    Külső szemlélő

          E/3.

Alexander mit sem törődve a számára tenyérbe mászó egyénnel, és a folyosón ácsingózók kidülledt szemeivel, könnyűszerrel felkapta Hannah-t, és sietős léptekkel megindult kifelé. Az iskolából kilépve szinte végigszaladt a parkolón, hogy aztán nehézségek nélkül behelyezze Hannah-t az autójába. Becsapta az ajtót, majd megkerülvén járművét ő is beszállt, mielőtt gyújtást adván elhajtott a helyszínről. Nem is törődvén az utána rohanó vámpírral.

       Edward szemszöge:

          E/3.

- Mit értesz pontosan azon, hogy Hannah-t elrabolták? – Ragadta meg testvére pólójának szegélyét Edward Cullen. Az oly rég elnyomott dühe szempillantás alatt visszaférkőzött testébe, mihelyst tudomást szerzett a lány eltűnéséről.

- Ne dramatizálj már – fejtette le fivére ujjait magáról Emmett. – Nem rabolták el, csak a pasija megfurikáztatja egy kicsit – dőlt vigyorogva a mellette elhelyezkedő szekrénynek.

- És miért nem állítottad meg azt a srácot? – Sziszegte Edward dühösen.

- Mondtam már. Mire észrevettem, már túl messze volt a kocsi. Voltak a parkolóban, nem kockáztathattam meg a lebukást – rántotta meg vállát hetykén.

- És te miért nem láttad ezt? – Fordult hirtelen az eddig hallgató Alice és Jasper felé.

- Nem tudom. Én sem értem. Tegnap sem láttalak téged. Lehet, hogy egyszerűen csak kezdek értéktelenné válni – hajtotta le fejét szomorúan a kis pöttöm.

- Ne mondd ezt, kicsim! Te vagy a legfantasztikusabb vámpír az egész univerzumban - próbálta vigasztalni kedvesét Jasper.

- Ne itt nyáladzatok már. Nem akarok megfulladni a nyálatokban – húzta el száját Emmett, mint aki undorodna valamitől.

- Itt meg mi történt? – Érkezett meg Rosalie is, ki épphogy csak le tudta rázni az utána koslató matek tanárt. Olvasta ki gondolatai közül Edward, és ezzel egyetemben arra is rájött, hogy a szöszi a férjének teljesen más történetet fog előadni késésének okára. Mondván, nincs szükségük arra, hogy az ő kis macija jelenetet rendezzen. 

Edwardot perpillanat nem tudta lekötni Barbie és Ken fordulatokban gazdag élete, így egy fújtatással karöltve távozott a folyosóról, hogy megkereshesse az ő kis szeme fényét.  

             

         Hannah szemszöge:

Szemem viszketett, fejem lüktetett, torkom kiszáradt – ezekkel tudnám jellemezni, hogyan éreztem magam, mikor értelemben gazdag elmém normalizálódni kezdett. Lassan felnyitottam szemhéjamat, de nem kellett tartanom a rám támadó hirtelen napsugaraktól. A szobában sötét volt, de azt sikerült kikövetkeztetnem, hogy nem otthon vagyok. Az illatok pedig csak megerősítettek abban, amit eddig is sejtettem. Nem éreztem vaníliaillatot, mely a szobámat jellemezte.

Nehézkesen feltápászkodtam az ágyról, és a sötétben kitapogatva megkerestem az ajtót. Végigmentem az ismeretlen előszobán, melynek végében lévő szobájából fény szűrődött ki. Valószínűleg a nappali- suhant át az agyamon, miközben elértem utam végére.

A fény forrása a használatban lévő TV volt, ami előtt található bőrgarnitúrán egy fiú foglalt helyet. Fekete, megismételhetetlen állású frizurájáról még hátulról is felismertem.

- Ülj csak le – szólalt meg váratlanul. Egy pillanatra kihagyott a szívem. Honnan tudta, hogy itt vagyok, ha hátra sem nézett? – Tűnődtem magamban, de lábaim önálló életre kelvén versenybe szálltak agyammal, így mire észbe kaptam, már le is ültem. Persze tisztes távolságra Axe-tól.

Riadtan észleltem a mellettem elhelyezkedő órán lévő időt: 19:22. Edward biztos idegbeteg lehet már. Mit fogok még én ezért kapni? – Sóhajtottam fel kissé kényszeredetten.

- Hogy kerültem ide? – Törtem meg a kínos csendet. Partneremmel azonban nem vettem fel a szemkontaktust. Még csak felé sem fordultam.

- Elájultál, én pedig idehoztalak – érkezett a nem túl bő felelet. Azért kicsit jobban is megerőltethetné magát.

- Arra még emlékszem, hogy ökölharcra akartál kelni Peterrel – hangom gúnyosan csengett. – De utána teljes homály. Lennél szíves felvilágosítani? – Fordultam végre felé. Szemei úgy tapadták rám, mintha most látnának elsőként, pillantásával pedig testem minden egyes porcikáját feltérképezte, amitől egy remegés futott végig a gerincem mentén.

- Arra a bájgúnárra gondolsz? A kisujjammal elintézném. És el is fogom, ha még egyszer a közeledbe megy – tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. Nem adhattam meg neki a győzelem örömét, így álltam pillantását, habár kissé megijesztett a szemeiből szikrázó düh.

- Miért? – Hangom elég erőtlennek tűnt.

- Mert te az enyém vagy – húzódott közelebb hozzám, így alig pár centi választott el minket egymástól. A szemkontaktust azonban egyikünk sem szakította meg.

- Nem vagyok a tiéd – nem hangzott túl meggyőzően. Gratulálok, Hannah!

- Igazán? – Érintette meg ujjaival arcomat. – Pedig én úgy véltem, hogy elég jól megértettük egymást.

- De aztán te hazudtál – emlékeztettem a múltkori éttermes kis esetre.

- Nem hazudtam – futtatta végig ujjait nyakamon.

- De… - nyeltem egy nagyot, mivel keze végigsiklott az oldalam mentén. Most tulajdonképpen fel kellene háborodnom. Akkor miért érzem azt, hogy még többet akarok?

- Nem hazudtam neked Hannah. Soha. És nem is fogok. Tudod miért? – Tőlem már csak egy fejrázásra futotta. Axe ennek ellenére folytatta.

- Mert fontos vagy nekem – suttogta elfúlóan, majd erőteljesen magához rántva száját az enyémre tapasztotta. A kezdeti rémület és megdöbbenés helyét néhány másodperc elteltével az odaadás vette át. Úgy öleltem, mintha az életem múlna rajta, miközben ajkam egy pillanatra sem szakadt el az övétől.

     

 Edward szemszöge:

        E/3.

Több órányi sikertelen keresgélés után Edward Cullen már a kétségbeesés szélén állt. Képtelen volt felfogni, miért is vitte el az a kis ficsúr Hannah-t. Ó, de ha egyszer a kezeim közé kerül – mérhetetlen düh lobbant fel benne Alexander iránt.

 Mobilja rezegni kezdett, és már meg sem tudta számolni, hányadik alkalommal fordul ez elő, mióta távozott az iskolából. Először fel sem akarta venni, ám hívója rémesen kitartónak bizonyult. Kihúzta farmere zsebéből a kis szerkentyűt, és a kijelzőn Alice nevét pillantotta meg. Gondolhattam volna – suhant át agyán.

- Mi az, Alice? – Szólt bele egyből a lényegre térve.

- Haza kell jönnöd. Nagyon fontos.

- Hannah? – Kérdezte, de a választ meg sem várva már futott is a Cullen ház felé. Szerencséjére nem haladt túl messzire az erdőben, így hamar megérkezett. Felrohant a lépcsőn, és felrántotta a bejárati ajtót. A nappaliban azonban nem azt a személyt találta, akire számított.

- Te? – Kérdezte döbbenten. 

Valami egészen más

Lécci nézzetek be :) Előre is köszönöm :)

http://letezem-vilag.blogspot.com/

Ui: Este friss :D

Eleven mese

Sziasztok :) Egy kicsit elkalandozom ebben a bejegyzésben. 1 lány kíváncsi, hogy lenne-e érdeklődés a története iránt, ezért arra kérlek titeket, hogy olvassátok el a prológust, és véleményeteket jelezzétek :) Hatalmas köszönet érte :)

Eleven mese

Hope Caen, egy fiatal írónő, hirtelen felindultságból beküldi magának és barátainak írt fantasy regényét az egyik New York-i kiadóhoz. Félve várja a választ, miközben több milliószor megfordul a fejében, hogy rossz ötlet volt ez az egész. Aztán megjön a válaszlevél... 

Daniel Moore, az anyja segítségével bekerült ehhez a kiadóhoz, ahova naponta tucatnyi kidobni való kézirat érkezik, mégis többet megjelentetnek. Aztán a kiadó megkapja Hope kéziratát. Daniel anyja szinte rögtön félredobja a különös történetet, de a fia érdeklődve kezdi el olvasni. A fiút megfogja a lány stílusa, és úgy érzi, van esélye a regénynek, ha foglalkoznak vele. Éppen ezért felkeresi a lányt, és együtt próbálják kiadás képessé tenni a könyvet. Aztán a mese valósággá válik, miközben Hope és Daniel egyre jobban összemelegednek...

Egy eleven mese, ami mindent megváltoztat... Mondd. Te már felkészültél?

:D

1 kis Ian Somerhalder-Adam Lambert homo pornó novella formájában :D Ha érdekel, katt rá :D

Link

EM-20.fejezet- Egy nehéz nap

                           Hannah szemszöge:

-          Tessék?- értetlenül álltam az egész ügy előtt. Mégis hogy tűnhet el Alice elől valaki? Az teljességgel lehetetlen. Nem, ez egyszerűen képtelenség - morfondíroztam magamban.

-          Gyere inkább be, odabent majd mindent elmagyarázok – karolt belém, s együtt lépkedtünk fel a lépcsőkön. Izgatottá váltam, hogy mégis mi a frász folyhat itt. Mindenki a nappaliban foglalt helyet, s a kialakult helyzeten tanakodtak. Mary idegesen tördelte a kezeit, vagy éppen Carlisle-ét szorongatta. A srácok pedig Rosalie-val együtt tanakodtak. Emmett persze nem bírta ki, hogy obszcén poénjaival ne szórakoztasson minket, ezért hozzám fordulva megkérdezte.

-          Nem lehet, hogy Eddy fiú utánatok ment, s ti eltűntettétek a színről, hogy ne alkalmatlankodjon?- Húzogatta a szemöldökét, aztán megejtett egy vakító vigyort.

-          Rose, kérlek!- Nem kellett hangosan kimondanom, mit szeretnék, Emmett így is kapott egy hatalmas fülest a feleségétől.  – De mielőbb kérdéseket tennétek fel nekem, szeretném tisztán látni a helyzetet. Hogy tűnhetett el Edward? Én ezt nem értem. Alice-nek látnia kell őt, nem?- szegeztem most én nekik a kérdést. A szobában síri hangulat lett, az a halvány mosoly is eltűnt, amit a reménynek tudtam be.

-          Ez nem olyan egyszerű Hannah!- felelte Alice. – A képességeink kiszámíthatatlanok, s sokszor olyat tapasztalunk, amit mi magunk sem értünk. – Alice sem volt valami nyugodt állapotban. Láttam rajta, hogy azon gondolkozik, mi az, amit elmondhat nekem, s mi az, amit jobb, ha megtart magának.

-          Alice! Kérlek, ne kertelj, inkább mondj el mindent. - Szóltam rá. Tekintetemből kiolvashatta, hogy nem tűrök ellenvetést.

-          Rendben. – Bólintott. – Miután te elmentél, Edward is úgy döntött, hogy elhagyja a házat, bár arról nem döntött, hova is megy. És az igazat megvallva, akkor pont…- Félbehagyta a mondatot, s idegesen oldalra tekintgetett.

-          Akkor éppen hancúroztak!- súgta meg nekem az információt Emmett, amire egyébként is rájöttem volna. Persze ezért ismét kapott egy nyaklevest Rosalie-tól, Alice-től pedig egy bosszúálló nézést. Hát bátyó, felkötheted a gatyád!

-          Szóval, miután lejöttem a többiekhez, furcsálltam, hogy Edward még nincs sehol. Szerettem volna megtudni, hogy végül is, merre vitte az útja, ezért betekintettem a jövőjébe. De semmi. Edward jövője egyszerűen megszűnt. Mintha valaki elvágta volna a vonalat közte és köztem. De ez csupán kétféle módon lehetséges.

-          Hogyan?- kérdeztem rá azonnal. Rám is kezdett átragadni az idegesség. Eddig úgy gondoltam, hogy eltúlozzák egy kicsit a dolgot, de most egyre inkább kezdett bennem is fejet ütni a dolog.

-          Biztosan csak tévedek. Valószínűleg valami másról lesz itt szó, csupán tévedek!- Szabadkozott a mi kis látnokunk, ismételten, így kénytelen voltam ismét rászólni. – Nos, mivel már elég régóta vagyok a képességem ura, ezért irányítani is tudom. Nem kell a véletlenszerű látomásokat várnom, ha akarom azt is meg tudom előre mondani, hogy mikor fogsz megmozdulni, vagy éppen mi lesz a következő mondatod. – Csupa olyan információt tudtam meg, aminek már eddig is a birtokában voltam.

-          Alice, kérlek, a lényeget!- figyelmeztettem ismét. A család többi tagja is feszülten figyelték kettősünket. Leginkább az én reakcióimra koncentrálódott tekintetük, ami felettébb kínosan érintett. Nem szerettem, ha árgus szemekkel figyelnek.

-          Tehát, az első ok, hogy nem látom valaki jövőjét, az-az, ha éppen egy vérfarkassal van. Ugyanis ezek a teremtmények blokkolják az én képességemet, s „vakká” tesznek. – Meglepődtem a hír hallatán, eddig nem sokat hallottam a vérfarkasokról, jóformán semmit.

-          És itt élnek farkasok?- kérdeztem rá. Vajon hogy nézhetnek ki? Az emberek közt élnek, mint mi, vagy teljesen elbarikádozzák magukat? És Edwardnak mégis mi dolga akadt velük éjszaka?

- Azt igazság szerint nem lehet tudni. Tudod, a farkasok, akiket mi ismerünk, indiánok. És itt nem igazán hallottam róla, hogy lenne errefelé egy indián rezervátum. – Csóválta a fejét.

- És ha nem a farkasok miatt nem látod őt, akkor mi a második lehetőség?

- Hogy megszűnt létezni.

-          Mi? Tessék? Nem, az lehetetlen. Kell lennie egy harmadik opciónak is, amire egyikünk sem gondol. Edward nem halt meg, ebben biztos vagyok!- Már a gondolattól is könnyek szöktek a szemembe. A feltételezés, hogy akár el is veszíthetem őt, mélységes fájdalmat okozott.

-          Nyugodj meg Drágám! Mi magunk sem hiszünk abban, hogy így történt, ezek csupán találgatások – ölelt át Mary. Talán még hittem is volna bíztató szavainak, ha az Ő szemében nem ugyanazt a fájdalmat láttam volna, amit magamban éreztem. – Gyere, most inkább menjünk fel, csinálok neked egy forró fürdőt, hogy lenyugodhass. Edward hamarosan itthon lesz!- Hogy mindkettőnk számára megerősítse mondanivalóját, még bólintott is. Nem ellenkeztem az ötlete ellen, így közösen felmentünk a szobámba.

Az éjszaka további része sem telt el azonban nyugalomban. Hiába a nyugtató forró fürdő, mikor kiszálltam a jócskán kihűlt vízből, talán még idegesebb voltam, mint mikor beszálltam. Gondolat követte a gondolatot, s egyik sem volt valami kecsegtető. Folyamatosan Edwardra gondoltam, próbáltam kitalálni valami hihető történetet. Egy képességet, egy újabb mágikus lányt, mondjuk boszorkányt, vagy akármit. De akárhogy törtem a fejem, a végén mindig rémképek hada szállta meg az elmém. Láttam Edward testét magam előtt, ahogy élettelenül fekszik, vagy éppen azt, miközben egy farkassal vetélkedik, s a vadállat széttépi őt.

És mikor megpróbáltam elterelni a figyelmem, nem is juthatott volna eszembe más, mint Axe, s a ma esti randink. Természetesen ezzel a témával sem jutottam előrébb. 

Hasra fordultam az ágyamon, s az arcom jó mélyen betemettem a párnámba, majd beleüvöltöttem. Nem akartam teljesen zakkantnak tűnni, ezért nem tettem hangosan. Bár nyugtatóbban hat, mint így, s a többiek így is úgy is hallják, azért mégsem tettem.

Ebből kifolyólag az estém borzalmasan telt. Az alvás jóformán teljesen ki volt zárva. Egyrészt azért, hogy én magam is fenn lehessek akkor, ha Edward hazatévedne. Hiába ígérte meg Mary, hogy Ő majd szól, én mégis biztosabbnak tartottam így. És ha még a fáradtságtól el is bóbiskoltam egy kicsit, Emmett csatakiáltásai azonnal magamhoz térítettek. Márpedig ha bunyóról volt szó, akkor a mi melák mackónk hajthatatlan volt. Nem is tudom, hányszor hallottam, hogy azt kiabálja: - Gyerünk már, osszunk ki pár pofont! Vagy éppen, rúgjuk szét a seggüket!...stb. Azt persze Ő maga sem tudta, kinek akarja szétrúgni a hátsóját, a lényeg a bunyó volt. 

Aztán valamikor pirkadat után, mikor tényleg sikerült álomba szenderülnöm, Mary kopogtatott be az ajtómon, majd jött be, hogy Edward megérkezett. Megdörzsölve szemeimet, kiszálltam az ágyból és követtem őt.

-          Miért nem hagytátok aludni?- fordult felénk Edward, ahogy befordultunk a nappaliba.

-          Én kértem meg őket, hogy szóljanak. De most azt hiszem, te tartozol magyarázattal - intettem felé. Megnyugodtam, hogy itt van előttem, s látszólag teljesen ép, de a kíváncsiság épp úgy hajtott engem is, mint mindenki mást, ezért helyet foglaltam mellette.

-          Mégis miért? Felnőtt férfi vagyok, tudtommal oda megyek, ahova akarok!- tárta szét a karjait.

-          A fenéket! –szólt közbe dühösen Alice. - Mondd meg, hogy miért nem láthattam a jövőd!- parancsolt rá.

-          Ha befuccsolt a képességed, azért ne engem hibáztass! Amint te magad is láthatod, itt vagyok, semmi bajom. Nincs szükségem a mizériára. – Azzal felállt mellőlem, és elindult a lépcső irányába.

-          Hát azt hiszem, ezt a témát lezártuk – vonta le a következtetést Carlisle. Úgy láttam, mindenki megnyugodott, s már nem foglalkoztatta őket a dolog. Kivéve Emmett és Alice. Míg Emmett csalódott volt, hogy mégsem lesz semmiféle csatározás, addig Alice-t kellemetlenül érintette, hogy nem tudja az igazságot. Engem pedig már különösebben nem foglalkoztatott. Mindent megadtam volna, csupán tíz perc alvásért is, így felsiettem a szobámba és belezuhantam az ágyba.

Csupán egy óra alvás jutott nekem osztályrészül, míg kegyetlenül meg nem szólalt az ébresztőórám. Azt hiszem, mondanom sem kell, komoly harcot kellett vívnom magammal, hogy szimplán csak ki tudjam nyitni a szemeimet, nemhogy még a meleg vackomból is kiszálljak. Azonban sikerült erőt vennem magamon, s eljutottam a fésülködő asztalomig, ahol azonnal lehuppantam a székre, majd fejem az asztalra hajtottam.

- Alice - sutyorogtam, majd oldalra fordítottam a fejem. Ő pedig pillanatok alatt meg is érkezett, majd mosollyal az arcán bevonult a gardróbomba. Amíg Ő a ruháim közt kutakodott, addig én sikeresen ülőhelyzetbe tornáztam magam, s így már csak a fejem bicsaklott előre.  Mikor azonban Alice megérkezett, annyi erőt még vettem magamhoz, hogy felemeljem a két karom, ezzel is jelezve, lusta vagyok az öltözködéshez, s talán nem is lennék rá képes. Biztosan előbb venném fel a pólót, aztán a melltartót. És valljuk be, ezt senki sem akarhatja.

 Végül Alice segített le és felöltözni is, majd a hajamat is rendbe szedte, aztán megpróbálta eltüntetni a szemem alól a karikákat. Megjegyzem sikertelenül. Indulásig még volt negyed órám, ezért még fogat mostam, aztán ittam egy pohár tejeskávét egy szelet müzlivel. Nem szeretem a kávét, de úgy éreztem, egy koffein most létfontosságú.

Az indulási időre már úgy ahogy magamhoz tértem, legalábbis már nem csukott szemmel akartam közlekedni. Azonban az órákon csak romlott az állapotom. Olyan szörnyen unalmas volt ma minden, hogy ha teljes nyolc órát aludtam volna, akkor is biztosan leszívja az agyam. 

Az ebédidő előtt eldöntöttem, hogy elkérem Edwardtól a kulcsot, hogy majd a kocsiban tölthessem a szünetet. Ennek két oka is volt. Az egyik, hogy elkerüljem Axe-t, s még csak véletlenül se találkozzak vele. A másik pedig, hogy egy kis zene hatására ismét helyre jöjjek.

Hogy sikert arattam e? Hát nem. Még annyira emlékszem, hogy 30 seconds to mars - A beautiful lie című számát hallgatom, majd arra tértem magamhoz, hogy Alice rázogat. Bűnbánóan nézett rám, mintha ő tehetne arról, hogy nem aludtam. Azonban most ezt nem volt időnk megvitatni, mivel rohannom kellett testnevelésre. Alice arra is gondolt, hogy nála legyen a cuccom, így nekem nem volt más dolgom, mint megköszönni, majd eltotyogni az öltözőig. Többre határozottan nem voltam képes. Egy zombi hozzám képest egy nulla.

 Mikor az óra megkezdődött, majdnem kidőltem a sorból, meg sem hallottam milyen játékot fogunk játszani. Csupán annyit vettem ki az egészből, hogy lányok és fiúk rohangálnak oda-vissza, miközben éktelenül kiabálnak, s olykor-olykor hozzám is odakiáltott valaki, hogy mozduljak meg végre. 

De mégis mit kéne csinálnom? Hol is vagyunk most pontosan?- tettem fel magamnak a kérdést, amikor is fejen talált valami. Az ütés erejétől lehuppantam a popómra, s kezemet a homlokomra szorítottam. Éktelenül fájt a fejem, s ahogy éreztem, szét is csattant a homlokom. Nagyszerű.

A kosárnak persze azonnal abbaszakadt-most már arra is rájöttem, hogy azt játszottunk- és minden létező diák körém gyűlt. A tanár azonban igyekezett feloszlatni a tömeget, és sikeresen eljutni hozzám. Miután célba ért, megvizsgálta a sebesülésemet, majd utasított, menjek az orvosiba. Azonban ahogy felállítottak, én még enyhén szédelegtem, így megkért egy bizonyos Peter nevezetű fiút, hogy kísérjen el.

Nem foglalkoztam az útitársammal, miközben egymás mellett sétáltunk. Elmémet a fájdalom érzése kötötte le, s az, hogy saját lábon eljussak a gyengélkedőbe.

Végül sikert arattam. Peter odakint várakozott rám, míg lefertőtlenítették és beragasztották a sebem. Majd kaptam még egy fájdalomcsillapítót és egy utasítást, miszerint ha rosszul érzem magam, akkor térjek vissza. Majd ezt követően ismét csatlakoztam kísérőmhöz.

-          Jobban vagy már?- kérdezte meg hirtelen, mire én felé kaptam a tekintetem. Majd összeestem ismét, ahogy mosolygott rám. Jézusom! Fekete gomb szemei voltak, enyhén napbarnított bőre, kócosan rendezett haj, tökéletesen kidolgozott test. Ahogy észrevette, hogy őt mustrálom, még jobban elvigyorodott, amitől én észbe kaptam.

-          Ömm.. köszönöm, már jobban - feleltem az előző kérdésre. Visszakísért egészen az öltözőig, mivel míg én benn voltam, addig kicsengettek. Magamhoz képest igyekeztem gyorsan átöltözni, hogy még a szekrényemhez is legyen időm eljutni, mielőtt ismét becsengetnek. Egy dolognak örültem csak, hogy nem kellett más épületbe átmennem. Így valamivel gyorsabban ment a dolog.

Azonban ahogy kiléptem a teremből, egyből Peteren akadt meg a tekintetem. Lezserül a szemközti falnak támaszkodott, s minden bizonnyal rám várt.

-          Hát te? –érdeklődtem, ahogy elé értem.

-          Úgy gondoltam, jól fog jönni egy útitárs. Ugyanis, még mindig elég sápadtnak tűnsz. Talán jobb is lesz, ha belém karolsz. – Eresztett meg egy újabb mosolyt, amit most én is viszonoztam, s elfogadtam a felajánlását. Így indultunk el a szekrényemhez. S azt kellett mondanom, valóban igaza volt, mert jól esett a támogatása. Mert bár a közérzetem jobb lett, azért a lüktető érzés még kínozta a fejem, s a fáradtságom sem múlt el.

Két percen belül azonban már a szekrényemhez értünk. De mielőtt megköszönhettem volna, vagy bármit is mondhattam volna, valaki megfordított, s aggódó szemekkel kezdett vizslatni.

-          Jól vagy? Hallottam, mi történt. – Kezdte el tapogatni a fejem Axe. Persze én azonnal félrelöktem a kezét, s visszafordultam Peterhez.

-          Köszönöm – mondtam ki végül, amit az előbb is akartam.

-          Nem tesz semmit, neked bármikor szépségem – azzal megfogta a csuklóm, majd nyomott a kezemre egy puszit. Míg én fülig vörösödtem, addig Axe gőzmozdony módjára füstölgött. Engem a háta mögé utasított, s Peter elé lépve sziszegett az arcába.

-          Jobban teszed, ha leveszed róla a mocskos kezed, különben… – vicsorgott az előtte álló fiúra, aki szimplán csak megmosolyogta a másik indulatát. Én pedig majd megőrültem, ráadásul az a fránya lüktetés is csak nőtt és nőtt a fejemben.

-          Már miért kéne? Ha jól tudom, nem a barátnőd. Legalábbis az előbbi reakciójából kétlem, hogy annyira kedvelne. – Válaszolt a leggunyorosabb módon.

-          Azzal te ne törődj, különben kicicomázom azt a helyes kis pofidat. – Úgy éreztem, itt az idő közbelépni. Mindkét fiú keze ökölbe szorulva pihent, készen arra, hogy üssenek vele. De ahogy a srácok elé akartam lépni, elsötétült előttem a világ és engem elnyelt a sötétség. 

Happy Birthday Honey!

Szóóóóóóóóval, hnap lesz ciccem születésnapja, ezért ajándékul létrehoztam neki egy régóta kért tőlem Adam Lambert blogot :D A sztori kissé Puszmós, pikáns szituációk, jelenetek, erotika, de lesz benne romantika is :P Aki akar, kukkantson be :D

http://adam-leigh.blogspot.com/

EM-19. fejezet- Váratlan fordulat

Hannah szemszöge:

Csak egy pillanatig tartott az egész, mégis az egész testem beleremegett. Nem bírtam volna ránézni, így azonnal elfordultam, s kezemet a szám elé kaptam. Jézusom! Nem hiszem el, hogy megcsókoltam. Akkora idióta vagyok!

- Ejha!- jött a hátam mögül a megnyilvánulás. – Nem vártam volna ilyen horderejű köszöntőt, de…- Nem akartam végig hallgatni, ahogy porig aláz, ahogy azt mondja, ne haragudjak, de Ő nem is akar tőlem semmit. Így igyekeztem meggátolni abban, hogy bármit is mondhasson.

- Csupán véletlen volt az egész!- fordultam ismét felé. – Én ezt egyáltalán nem így akartam, én csak...- hebegtem össze-vissza. Axe egy édes mosollyal ajkain figyelte ténykedésem, s kisujját sem mozdította annak érdekében, hogy az általam keltett feszült légkör kissé feloldódjon.

– Nem felejthetnénk csak úgy el?- kérdeztem, miközben lesütöttem a pilláim, és a már eddig is piros pírban burjánzó arcom, most egyre feltűnőbb színre váltott.

- Én nem akarom elfelejteni. – Simította egyik kezét az arcomra. – Még ha a véletlen műve is volt az egész, én akkor is boldog vagyok, amiért így történt. Életem legédesebb csókja volt. - mondta, s szemeiből azt olvastam ki, hogy igazat beszél.

- Köszönöm! Az igazság az, hogy csupán meg akartalak lepni, de valahol én sem bánom, hogy ez így alakult – feleltem, miközben szorosan leültem mellé. – Oh, el is felejtettem, hogy ezt neked hoztam. - Nyújtottam át a papírzacskót.

- Gumicukor?- kérdezte felhúzott szemöldökkel, majd elmosolyodott, és kivett egy darabot belőle. – Köszönöm!- tette még hozzá, aztán beleharapott. Ezek szerint szereti. – Te is kérsz?- nyújtotta felém a zacskót, majd innentől kezdve együtt majszoltuk az édességet.

- Ugye minden rendben ment a családoddal az este!?- kezdeményezett újabb beszélgetést, aminek egyszerre örültem, meg annyira nem is.

- Hát, Edward akadékoskodott egy kicsit, de semmi komoly – mosolyogtam.

- Akadékoskodott, ezt meg hogy kell értenem?- Hát persze, hogy nem hagyja annyiban.

- Először is, tudnod kell, hogy az én családom elég konzervatív, éppen ezért nem örülnek annak, ha késő este egy fiúval császkálok az erdőben, pláne, hogy nem is ismerik az illetőt - vázoltam a legrövidebben a szitut.

- Értem. Azonban ezen könnyen változtathatunk. Csak mondd meg, mikor és hol?- Mosolygott rám.

- Igazság szerint, most is odamehetnénk hozzájuk. Persze, csak ha komolyan gondolod - pillantottam fel rá kissé félénken. Sosem lehet tudni.

- Nyugi hercegnőm, menjünk, keressük meg őket. – Azzal lesegített a padról, majd szorosan egymás mellett kezdtünk sétálni. A gyomrom ismét egy apró gombóccá gömbölyödött össze, amitől úgy éreztem magam, mintha menten rókáznék. - Jaj, Istenem, csak add, hogy minden rendben menjen!- fohászkodtam.

Már az ebédlőbe lépkedtünk befelé. Elég sokan voltak, így többször is körbe kellett pillantanom, hogy megtaláljam a Cullen családod.

- Erre - húztam magam után Axe-t. – Ne hagyd, hogy elijesszenek!- súgtam még a fülébe, mielőtt az asztalukhoz érnénk, csupán egy biccentést kaptam válaszul. Még pár mély lélegzetre jutott időnk, aztán ténylegesen odaértünk.

-          Sziasztok! Család, Ő itt Alexander! Axe, Ők itt a családom. Balról jobbra haladva Rosalie, Emmett, Alice és Jasper, végül pedig Edward.

       
- Te?- hangzott egy hitetlenkedő kérdés Axe szájából, miközben meredten bámulta Edwardot.

           

-          Valami gond van?- kérdeztem meg tőle. Az arca pillanatok alatt változott falfehérré. Szemei a terem és Edward között cikázott. Mintha valakit feltétlenül keresne, ugyanakkor nem akarja szem elől téveszteni Edwardot sem. Nem tartott sokáig, míg rendezte arcvonásait. De még nekem, emberi lénynek is feltűnt, hogy valami nincs rendben. Vajon tudja? Az nem lehet.

-         
- Csupán azt hittem, találkoztunk már valahol. De ez teljességgel lehetetlen. – felelte barátságosan. – Örülök, hogy találkoztunk.

Axe szemszöge:

A fenébe is, nem elég, hogy egytől egyig vámpírok, de ez az a srác. Igen, teljesen biztos vagyok benne, hogy Ő az. Most mit tegyek?- Idegesen toporogtam, és gondolatban már az összes hajszálam kitéptem. Most bezzeg Nessa sincs sehol. Hu, csak nyugodj le! Most nem ezért vagy itt.

Próbáltam rendbe szedni magam, már amennyire az lehetséges volt.

-          Csupán azt hittem, találkoztunk már valahol. De ez teljességgel lehetetlen. - Válaszoltam mosolyogva. – Örülök, hogy találkoztunk. – fordultam a család felé.

-          Na, ne vágj már ilyen képet. Nem harapunk, vagy még is?- Kezdett el szórakozni a nagy melák, mire a szöszi az oldalába vájta a könyökét. Egy biztos, az fájhatott.

-          Ne félj, meg tudom magam védeni!- néztem komolyan a szemükbe. Vajon ők tudják, hogy félig vámpír vagyok? Hiszen dobog a szívem, vér folyik az ereimben, így az ebből a szempontból tudatlan vámpíroknak valószínűleg fogalmuk sincs, hogy most mivel is ülnek szemben. Áh. Ez hatalmas szívás. Vajon Hannah tudja? És mégis hogyan kéne felhoznom ezt a témát?

A továbbiakban általános dolgokról beszélgettünk. Család, iskola, és tervek a jövőre nézve. Azonban mélyebb dolgokra, mint a vámpírkérdés, itt se a hely, se az idő nem volt megfelelő. Ráadásként mindenekelőtt, biztosra kell mennem, és megtalálnom a bizonyítékot. Elköszöntem mindenkitől, aztán kifelé igyekeztem. Most azonnal haza akartam menni, és felkutatni az egész lakást.

Mialatt kifelé haladtam a hugicámat hívtam, de Ő az ötödik csörgésre sem volt hajlandó felvenni. Már majdnem úgy döntöttem, kinyomom, mikor mégis csak meghallottam nyávogó hangját.

- Csak azt tudnám, miért telefonálsz, ha már itt kellene ülnöd mellettem – hadarta el egy szuszra.

- Neked is, szia! Egyébként azért telefonálok, mert most haza kell mennem, de kellene valaki, aki elintéz pár dolgot.

- Nem fogom a hátsódat óvni azért, mert folyton ellógsz!- Szinte láttam magam előtt, ahogy vicsorít. Mikor lett belőle felelősségteljes nő?

- Most nem erről van szó. Majd ha hazaérsz, mindent elmagyarázok. – Ígértem. – Most azonban jól figyelj rám. – Nagyjából felvázoltam neki, hogy mit is szeretnék a mai este. Húgom fellelkesült az ötlettől, így már nem volt kedve akadékoskodni. És mivel az órák egytől egyig megkezdődtek, nekünk is abba kellett hagyni a társalgást.

Mikor hazaértem, szerencsémre nem találtam otthon senkit. Mintha anya említette volna, hogy amíg mi az iskolában tartózkodunk, addig ő elmegy vadászni. Sp pedig, mint általában, egész nap mulatta az időt az egyik nőcskével. Már a puszta gondolattól is ökölbe szorult a kezem, még sem tehettem semmit.

Miután sikerült ismét higgadt állapotba kerülnöm, megkezdtem a kutatást.  Nem szokásom mások holmija között turkálni, de most nem volt más lehetőségem. Három szobát azonnal kizártam. Az anyámét, a sajátomat és a vendégszobánkat. Így szerencsémre, már csak két lehetőség maradt. A tesóm szobája és a padlástér. Mivel nem akartam rögtön Nessa személyes holmija között nézelődni, ezért inkább a padlást választottam.

- A francba…- hagyta el ajkaimat egy mély sóhaj, ahogy körülnéztem. Anyám mániákusan rakosgatta a gyerekkori emlékeinket. Képek ezrei, rajzok, játékok, kisruhák. Mindent megőrzött. Anyám nagyon is rendszerető, de úgy látszik, ez az ő rumlis szobája. Leültem a kupac közepén egy zsákfotelre, aztán felvéve az egyik kupacot, elkezdtem átlapozni. Egy ideig szórakoztatott a dolog, de két óra elteltével, már szörnyen untam. Ráadásul, lezárt dobozok tömkelege várakozott még a sarokban, amiről lila gőzöm sem volt, mit tartalmazhat. Talán ez mégis csak elhamarkodott ötlet volt tőlem. Vanessaval közösen talán többre mennék, hiszen az is lehet, hogy Ő maga tüntette el valahova azt a vacakot.

- Megjöttem!- Mélázásomból hugicám hangja rázott fel, én pedig nagyon megörültem, hogy máris itthon van. – Axe, merre vagy?- kiáltott fel a lépcsőn. – Most azonnal gyere ide!- akaratoskodott továbbra is. Csak azt tudnám, ha akar valamit, akkor miért nem Ő jön hozzám? Nem bosszankodtam ezen, inkább fogtam magam, s az elgémberedett végtagjaimat megjárattam.

- Mondd, mit akarsz?- Dőltem lezserül a lépcsőkorlátnak.

- Mi az, hogy mit akarsz? Már másfél órája itthon lehetnék, de én ahelyett, hogy a saját gondjaimmal törődnék, neked intézkedem. Mondd csak, mégis mit képzelsz magadról?- tette csípőre a kezeit. Tipikus női mozzanat.

- Nyugodj már meg, a sok idegességtől ráncos leszel a végén!- hecceltem továbbra is. Nessa olyan volt, akár egy fújtató bika. Ilyenkor jobb visszavonulót fújni, máskülönben elsöpör. – Most azt hiszem, én megyek készülődni. Mit is mondtál, hányra kell érte mennem?

- Azt írtam, este 7-re ott elszel. Szóval igyekezz!- Azzal elsétálva mellettem bevonult a szobájába. Ezt követően, még egy ideig rágódtam azon, hogy szóljak-e a tudomásomra jutott dolgokról, vagy sem. Végül úgy döntöttem, jobb, ha hallgatok.

Még csak fél négy volt, ezért visszavonultam a szobámba, s a legújabb szerzeményemmel dőltem el az ágyon. Mindig is érdekeltek a misztikus könyvek. Néha jókat nevettem azon, valaki hogyan képes annyi sületlenséget kitalálni, máskor bálványoztam a leleményes elmét, kinek képzelő ereje határtalan. Becca Fitzpatrick, Csitt csitt című könyve pedig határozottan felkeltette az érdeklődésem.

Az idő azonban így hamar eltelt, és nekem ideje volt elkezdenem készülődni. Egy gyors zuhany és a ruhák magamra kapkodása után, késznek is tituláltam magam. Még felkaptam az íróasztalomról a slusszkulcsot, aztán már indultam is. Odalent a dohányzó asztalon egy szál rózsa hevert. Tudtam, hogy Vanessa keze van a dologban, és én nagyon hálás voltam neki mindenért. Remélem, minden úgy alakul, ahogy azt szeretném.


Mivel már egyszer végigjártam a terepet futva, így játszi könnyedséggel találtam el autóval is a házukig, s most már azt is értettem, miért pont az erdő mélyén laktak. Közel van a vacsora- szórakoztattam magam, miközben már a lépcsőn sétáltam felfelé. Az ajtóhoz felérve a virágot a hátam mögé rejtettem, majd ezt követően bekopogtam. Hannah izgatott hangja hallatszódott ki, ahogy oda kiállt a többieknek, miszerint Ő szeretne ajtót nyitni.

Rövid időn belül ez meg is történt, s én szembe találtam magam káprázatos mosolyával. Ahogy azonban végigjárattam rajta a szemem, a szavam is elakadt. Gyönyörű volt. Egy egyszerű fehér ruhácska volt rajta, amin fekete csipkedíszítés volt, mégis olyan káprázatosan állt neki, hogy az ember ádámcsutkája úgy ugrándozott, mintha saját életet élne.

- Fantasztikus vagy!- bókoltam neki hangosan is, mire kissé elpirult, s elsuttogott egy halk köszönömöt.

- Nem jössz be? Vagy talán…- Hagyta félbe a mondatot, bár én így is éreztem, mit akar mondani.

- Kössz, de most nem. Inkább talán induljunk. – mosolyogtam rá. Ő még beszaladt a kabátjáért, elbúcsúzott a család összes tagjától, majd ismét hozzám csatlakozott.

Érződött, hogy mindketten zavartak vagyunk. Hiszen én sem voltam túlontúl tapasztalt a lányok terén. Ő az első, akit komolyan szeretnék megismerni.

- Ez a tiéd!- nyújtottam át neki a vörös rózsát, amiért ismét kaptam egy puszit. Sajnos most tényleg csak az arcomra.

Az est folyamán igyekeztem a legnagyobb úriember lenni. Kinyitotta, az ajtókat, lesegítettem a kabátját…stb. Vanessa a Daily Restaurants-ban foglaltatott asztalt az én kérésemre. Nagyon szerettem ezt a helyet, mivel itt készítik a legfinomabb steaket, és a kiszolgálás is kiváló.  

Hannah szemszög:

- Tetszik?- kérdezte meg Axe. Olyan aranyos volt, sosem hittem volna, hogy az a magabiztos mosoly, ami mindig az arcán ragyog, miattam fog izgalommal átitatottá változni. Bár azt nem mondhatom, hogy nem értettem meg. Én is épp úgy izgultam, ha még nem jobban. Hiszen ez most hivatalos volt.

- Nagyon szép - mosolyogtam rá én is, majd miután leadtuk a rendelést, beszélgetni kezdtünk.

Az izgalmak ellenére nagyon jól éreztük magunkat, legalábbis én biztosan. Egyetlen egy olyan perc sem volt, mikor ne tudtunk volna miről beszélgetni, és ez nagyszerű volt. Az ételek finomak, a társaság kiváló. Kell ennél több?

Azonban mikor már a desszertet fogyasztottuk, Axe arca gondterhelt lett, s idegesen tekintgetett körbe.

- Nem hiszem el - sóhajtotta, miközben szorosan mögém bámult.
- Valami baj van?- kérdeztem rá.

- Nem… semmi, inkább ne foglalkozzunk vele. - Nem bírtam ki, hogy ne nézzem meg, mi miatt lett ennyire ideges. Tekintetemet arra a pontra fordítottam, amit az előbb Ő oly mereven bámult. Az arcát nem láthattam, mivel elbújt az egyik tartó oszlop mögé. Csupán azt láthattam, hogy barna egyenes haja, s tökéletes alakja volt.

- Ki ez a lány?- kérdeztem meg Axe-t.

- Senki, senki, aki lényeges lenne. Kérlek Hannah!- nézett rám esdekelve.

- Ha nem lenne lényeges, akkor nem bujkálna a mögött az oszlop mögött - mutattam rá. – Talán ő az egyik volt barátnőd?- Lehet, hogy semmi közöm hozzá, mégis majd megőrültem, hogy megtudjam.

- Nem, dehogy is! Ő csupán egy rokon!- Szabadkozott, nem sok sikerrel.

- Akkor miért nem hívod ide és mutatod be nekem?- kérdeztem.

- Azért, mert ti nem találkozhattok, vagyis nem miattad…de…-  Csak hebegett-habogott össze vissza.

- Tudod mit? Majd akkor találkozhatunk legközelebb, ha már nem szégyellsz a családod előtt. - Ezután fogtam magam és faképnél hagytam.

- Én idióta! Én persze rögtön odaviszem a családomhoz, beavatom a titkaimba. Hogy lehetek ennyire abnormális?- Egyszerre voltam hihetetlenül mérges, ugyanakkor csalódott is. Ha igazán szeretne tőlem valamit, akkor nem félne attól, hogy bemutasson a családjának. Azt hiszem, én is csak egy újabb préda voltam a listáján. Az új csaj, akinek még sosem volt barátja. Lássuk, kinek sikerül hamarabb meghódítani!- Könnyek gyűltek a szemembe saját gondolataim miatt, nem szerettem volna mást, csak minél előbb hazajutni. Mivel nem igazán tudtam, merre vagyok, ezért fogtam egy taxit.

Az út folyamán magamba merültem, s az elmúlt napokon gondolkoztam. Nem érthettem félre mindent. Az bizonyos, hogy erős vonzalom van kettőnk között, ezt neki is éreznie kellett. De azt már fel nem foghatom, mi kifogása van az ellen, hogy a családjának bemutasson. Még csak a testvérét sem ismerem, pedig egy iskolában tanulunk.

- Kisasszony kérem, megérkeztünk - szólt hátra nekem a sofőr. Alaposan el lehettem bambulva, ha még azt sem vettem észre, hogy megálltunk.

 Ahogy kipillantottam az ablakon, Alice alakja tűnt fel előttem. Egyenesen a taxihoz jött, majd a sofőr kezébe nyomta a pénzt, míg én kiszálltam. Azt hiszem, jócskán többet is kapott, mint azt kellett volna, mivel a fizetés után úgy elhajtott, mint akit puskából lőttek ki.

- Szia, Alice!- köszöntem, s próbáltam egy mosolyt is az arcomra erőltetni. De ez a gyenge mosoly azonnal lehervadt, ahogy megláttam gondterhelt arcát.

- Valami baj van?- Kezdtem el azonnal faggatni.

- Nem tudom, de…de Edward…Ő eltűnt…