Em-18. fejezet- Titkok

Alexander szemszöge:


Bőrének csodás aromája még mindig körüllengett. Az ajkam pedig még mindig attól a röpke érintéstől bizsergett. Mosolyogva vettem az utat hazafelé, s végig azon járt az eszem, mivel lephetném meg holnap. Vajon minek örülne a legjobban? Mindenképpen valami kisebb apróságra gondoltam, ami mosolyt csal az arcára.

Sebességemnek köszönhetően hamar hazaértem, s egy gyors sziasztok után már szaladtam is felfelé. Mielőtt becsuktam az ajtót, még hallottam anyám elégedetlen morgását, azonban túl boldog voltam ahhoz, hogy most ezzel törődjek. Bezzeg Ő úgy döntött, hogy nem hagyja ennyiben és dörömbölni kezdett az ajtómon.

- Axe, bemehetek?- kérdezte, mikor harmadik dörömbölésre sem feleltem. De én még mindig néma csöndben dőltem hátra az ágyamon. – Az édesanyád vagyok, nincs szükségem az engedélyedre! Most azonnal be fogok menni!- Szinte láttam magam előtt, ahogy toporzékol, és az ajkát harapdálja, hogy leplezze idegességét.

- Kösz, de semmi kedvem bájcsevegni. Most minek akarnál meghallgatni, ha soha nem érdekelt a véleményem?- Az ajtó kulcsra volt zárva, így nem tudott olyan könnyen bejönni, azt meg erősen kétlem, hogy azt megkockáztatja, hogy betörje.

-          Ez nem igaz! Téged és a húgodat is mindig szívesen meghallgattam. Nekem csak az a fontos, hogy ti boldogok legyetek.  De ne zárj ki az életedből!- Tenyerét az ajtóra csúsztatta, majd végigsimított azon. – Kérlek – suttogta. Éreztem, hogy ez az utolsó.
Lassan az ajtóhoz lépkedtem, majd résnyire kinyitottam, hogy éppen csak a fejem fért ki rajta. Anyám arca ragyogott, amiért sikerült meggyőznie. Nem adják olyan könnyen azt a kását!

-          Majd akkor talán eljátszhatod a családi idillt, a jótét édesanyát, ha már nem hazudsz a képembe. Addig pedig, csak menj, és nyaggasd a drágalátos Sp-t!- Mielőtt bejöhetett volna, rácsaptam az ajtót, s ismét kulcsra fordítottam.

-          Nem érdekel! Elvégre még mindig én vagyok az anyád, s azt teszed, amit én mondok neked! Világos?- őrjöngött. Bár ez sem tartott sokáig. Utána ismét jött egy kis könyörgés, majd újabb tombolás, végül mikor megunta, végleg magamra hagyott.

Bella szemszöge:


Annyira bánt, hogy ilyen a kapcsolatom vele. Én megpróbáltam jó anya lenni, de úgy látszik, nem voltam az. Homályos emberi emlékeim kapcsán még vissza tudtam emlékezni, hogy nekem milyen volt a kapcsolatom a szüleimmel. Egy biztos: ilyen sosem. Mert mint minden szülő-gyermek kapcsolatban, köztünk is voltak nézeteltérések, de azt sosem veszekedéssel oldottuk meg. Még is hogyan jutottam erre a szintre?

Elbotorkáltam Nessa szobájáig, aztán ott is bekopogtam.

-          Te is gyűlölsz?- kérdeztem meg tőle, mielőtt a kopogásomra válaszolhatott volna.

- Gyere inkább be!- tárta ki lányom az ajtaját. Szemeimet a nem létező könnyeim fátyolosították el, amiket mindeddig elfolytottam magamban. Vanessával együtt ültünk le az ágyára, majd szorosan magamhoz öleltem. Ők ketten voltak az életem, s rettentően fájt azt tudni, hogy egyikük nem viszonozza a szeretetem. Egy szülőnek nincs is annál nagyobb csapás, mint az, ha egy gyerek visszautasítja a szeretetét. És Axe ezt teszi velem.

-          Jaj, anya, ne fújd fel ennyire. Majd egyszer megbékél. – Mosolygott rám. Jól esett a bíztatása.

-           

-          Köszönöm. Csak szeretném tudni, hogy mi történik vele. Úgy csillog a szeme, mintha…- Azt akartam mondani, mintha Edwardot látnám magam előtt, de igyekeztem elharapni a mondat végét. Lányom volt azonban olyan szemfüles, hogy ezt kiszúrja.

-           

-          Mintha? Mire gondoltál anya?- kérdezte.

-          Hagyjuk, nem lényeges. Csak nem egy lány van a dologban?- somolyogtam rá, és ahogy a szemébe néztem, egyre biztosabb voltam benne, hogy erről lesz itt szó.

-          Én sem tudok sokat- suttogott. - Csupán annyit sikerült kiderítenem, hogy Axe odáig van egy bizonyos Hannah nevű lányért, aki nem rég költözött Londonba a családjával.

A név hallatára megdobbant a szívem. A kicsi Hannah jutott eszembe, aki Edward nevelt lánya volt. Azonban azt az ötletet, hogy Ő lenne az, akivel a fiam megismerkedett, azt rögtön el is vetettem. Hiszen rengeteg Hannah nevezetű ifjú hölgy élhet ezen a világon. Ez csak a sors egyik jelentéktelen kriséje, amivel kísérteni tud.

Még megköszöntem a lányom kedvességét, majd egy jó éjt puszi után ágyba parancsoltam.

Undorral lépkedtem a „párommal” közös szobánkba, aki most is valami ócska nővel hentereg. Nem mintha zavarna, egyszerűen csak undorodom tőle.
Felrémlik a kérdés, hogy miért nem hagyom el? Ennek egyszerű oka van. Mióta az ikrek megszülettek, úgy akartam Őket nevelni, hogy egy teljes, ne pedig csonka családban nőjenek fel. Nem akartam, hogy tudják, a biológiai apjuk miként bánt el velem. Sp pedig-jaj nem kellene így hívnom- szóval, Ő kézen fekvő volt. Most pedig? Egyszerűen félek elmondani a gyerekeimnek az igazságot. Rettegek attól, hogy ha kiderül, mind idáig csak hazudtam nekik, soha többet nem állnak velem szóba.

Hannah szemszöge:

A srácok egész éjszaka zajongtak, így kicsit kellemetlen volt aludni, de már az évek során sikerült ezekhez a csetepatékhoz, s a velük járó zűrzavarhoz hozzászoknom. Az álmom pedig annál békésebbre, igazán habos-babosra sikerült, ami felvillanyozta a reggelem. A korai idő ellenére táncolva, hangosan énekelve készülődtem, felriasztva a ház lakóit. Na, nem mintha aludtak volna.

-          Mégis mi ez a féktelen ricsaj? Hát hogy lehet így aludni?- dugta be fejét a szobámba, miközben szemeit dörzsölgette, mintha valóban most keltettem volna fel.

-          Kac-kac.- Látom te is szellemes kedvedben ébredtél – böktem meg óriási mellkasát. Hatalmas volt, ez tagadhatatlan.

-          Ahogy mondod, törpilla – terült el egy ezer wattos mosoly a képén, mire hírtelen magához rántott. Egyik kezét a hátamra simította, a másikkal a kezemet fogta. Aztán hirtelen elkezdtünk forogni, szökdelni, és nem is tudom, mit csináltunk még. Ő vezetett, én csak követtem. Az egész házat áttáncoltuk, amihez Edward és Alice zenét is adtak alánk. Mindenki kacagott. Felejthetetlen pillanat volt, az már biztos. Rég volt, hogy mindannyian ennyire önfeledtek voltunk.

Azonban az én hátsóm más okokból kifolyólag is be volt már sózva. Alig vártam, hogy újra láthassam Axe-t. Sőt, még egy üzletbe is be kell ugranom, ahol M&M’s édességet kaphatok.

Még tíz perc szórakozás után sikerült indulásra késztetnem mindenkit. Azonban, mikor elindultunk, Edward megígértette velem, hogy ma bemutatom nekik a srácot. Ugye nem is kell mondanom, máris mennyire lelombozódtam. Olyan ciki lesz az egész: Szia Axe! Mizújs? Családom szeretne megismerni, nincs kedved velünk ebédelni? – Ugyan már, hisz egyikőjük sem eszik, sőt a legtöbb embert elriasztják maguk mellől. És még ez nem is olyan lényeges, mert ugye bár az emberek természetükből adódódóan félnek tőlük, ugyanakkor vonzódnak is hozzájuk. Micsoda remek párosítás! Áh, megőrülök!

-          Már én is!- szólt hátra Edward.

-           

-          Hupsz – kaptam a szám elé a kezem- Teljesen megfeledkeztem róla, hogy nem vagyok egyedül.

-           

-          Ezzel gyakorta vagyunk így mis is. Eddy képességéhez nem lehet hozzászokni. Szegény lány, egy titka sem lehet előtted. Nem úgy, mint…- Egy újabb baki. De most Edward szemei nem szórtak szikrákat, csupán elnézően bazsalygott. Mi történhetett itt?

-          Edward?- Mivel pont mögötte ültem, így át tudtam karolni a nyakát. – Még is ki az a lány? Na, áruld el. – Nyaggattam, de nem sok hajlandóságot mutatott arra, hogy válaszoljon. Nagyon örülnék neki, ha lenne valakije, aki boldoggá teszi. Talán.

-          Eltúlozzátok a dolgot. Ahogy Emmettnek is megmondtam, csupán kedves akartam lenni, ezért segítettem neki. Nem kell rögtön kombinálni – mondta, de egy aprócska mosoly végig ott ült a szája szegletében.

- Ne hidd, hogy ez egy lejátszott menet, Edward Cullen!- feleltem neki gondolatban.

- Rendben, megértettem. De most talán igyekezz, mert a végén még tényleg elkésünk. – Egy édességbolt előtt álltunk.  Beszaladtam megvenni, amit kell, plusz vettem még egy-két nyalánkságot, aztán siettem is vissza a többiekhez.

Épp végszóra értünk be a suli parkolójába. Már valamivel otthonosabban mozogtam a folyosón, és most a saját felszerelésem is nálam volt. Így a tanár előtt be is értem, s kipakolt felszereléssel várakoztam, hogy folytathassuk az előzőleg megkezdett munkát.
A festéssel töltött idő kicsit lenyugtatott, azonban gyakorta gondoltam a kis papírzacskó tartalmára. Remélem, szereti az efféle nyalánkságokat.

Az órák folytonosan folytak a maguk rendjében. Egyszer becsengettek, aztán ki. Én mégsem tudtam teljes lélekjelenléttel odakoncentrálni. Már a nagyszünet kellős közepén kalandoztam, s azon agyaltam, miként kéne köszönnöm neki. Elégedjek meg egy sziával, vagy adhatok neki egy puszit?

- Ms. Cullen! Volna szíves az órára figyelni és nem álmodozni?- Szólított fel az irodalom tanár, majd fejcsóválva tovább állt. Ha így folytatom, a végén minden tanárnál eláshatom magam. Az óra maradék részén megreguláztam a gondolataimat, és a tananyagra figyeltem. Aztán mikor végre a negyedik órámnak is vége szakadt, egyszerűen féltem elindulni. Egy teljes órám volt, az igaz. Még is kettős érzések kavarodtak bennem. Sietni, hogy minél több percet tölthessek vele, vagy húzni egy kicsit az időt? Mi lenne a megfelelőbb?

Végül úgy döntöttem, jobb, ha indulok. Sietős léptekkel mentem az iskola mögé a padokhoz. Sietős léptekkel kerülgettem a lézengő diákokat. A szekrényemből kikaptam a kabátom, és a kis papírzacskót, aztán már annyira siettem, hogy szinte futottam. Az épület kanyarulatban megigazgattam a ruhám és a hajam, aztán teljes nyugalmat erőltetve az arcomra, kiléptem.

Ő már ott ült a mi padunkon. Eddig még nem vett észre, és én is óvatosan lépkedtem, hogy rá tudjak ijeszteni. A járkáló diákok takarásában nem is figyelt fel rám, így könnyedén elé jutottam. Tudtam, hogy nem tétovázhatok, mivel hamar észre fog venni.

Minden nemű gondolkozás nélkül hajoltam felé, hogy egy puszit nyomhassak arcára.

Végül aztán Axe felém kapta a tekintetét, így nekem egyenesen a szájára sikerült nyomnom egy jókora cuppanóst.