EM-23.fejezet- Segítség

Köpni, nyelni nem tudtam Edward előbb elhangzott szavaira. Ezt most komolyan gondolja? Hiszen nem csináltunk semmi rosszat. Na, jó az lehet, hogy Axe-nek nem kellett volna csak úgy egy szó nélkül elvinnie, mindenki tudta nélkül, mégsem hiszem, hogy azért hibáztatható, mert aggódott értem.

- Most pedig jobban teszed, ha ebben a pillanatban elhagyod a házam, különben kénytelen leszek én magam kirakni innen. Remélem, elég világos voltam - Lépkedett egészen kedvesem orra elé, akin szintén látszott, hogy nem sok választotta el attól, hogy nekiessen Edwardnak. Azonban miattam Ő képes volt tartóztatni magát.

~Kérlek, Edward! Ne tedd ezt, Ő fontos nekem!- Sugalltam felé gondolatban, miközben az elmém újra és újra visszajátszotta életem első és legédesebb csókját.

Ha az még lehetséges volt, Edward még inkább Axe felé tornyosult, s az orrcimpái remegtek az indulattól. - 

- Most!- mutatott az ajtó felé. Ekkor egy idegen csaj sétált mellé, s simította nyugtatólag a karját az övére.

- Edward! Hannah-nak semmi baja. Most már itthon van biztonságban, s te magad is láthatod, hogy a bátyám nem bántotta. - Azonnal felkaptam a fejem, mikor kiderült számomra, hogy a lány, akit még sosem láttam, Axe hugicája. Alaposabban végigmértem. Most már szinte azonnal láttam a hasonlóságokat köztük. Bár sokkal jobb helyzetet is el tudtam képzelni a megismerkedésre. Mondjuk egy nyugodt családi vacsorát, ahol Axe bemutat a családjának, mint a barátnőjét. Gondolataimból ismét Edward hangja rángatott ki.

- Az lehet, hogy fizikálisan ép, de biztos forrásból tudom, hogy kikezdett vele! Hannah még mondhatni kislány, és nem tűröm, hogy egy elkényeztetett ficsúr csak úgy kihasználja - Most már Axen is látszott, hogy ez több volt kettőnél, így nem várhattam tovább, cselekednem kellett. Félrelökve legkedvesebb családtagom, majd Axe tarkóját megragadva, lerántottam magamhoz egy csókra. Nem fogtam vissza magam, ahogy ő sem. Szenvedélyesen csókolóztunk, sóvárogva a másik után, teljesen megfeledkezve arról, hányan is vesznek minket körül. Valakinek mégis muszáj volt kirángatnia mézédes világomból. Ugye mondanom sem kell, hogy ki volt az?

Edward kicsit erősebben a kelleténél ragadott el kedvesemtől, majd, mint egy krumpliszsákot a vállaira dobott, s elindult felfelé velem egyenesen az emeletre. Azonnal sikoltozni kezdtem, s a tenyeremmel ütöttem sziklaszilárd hátát. Csupán a saját testi épségem miatt nem ütöttem teljes erőmből. Ennek ellenére bíztam benne, hogy megérti a célzásomat, s végre felnőtt módjára elintézhetjük ezt az egészet.

Tévedtem.

Addig meg sem állt, míg a szobámig nem értünk, majd ott lerakott az ágyamra, s vámpír sebességét felhasználva távozott. Mégis mit csinál? Hiszen én nem meséltem Axe-nek a vámpírokról. Úristen! Ijedten pattantam fel, attól félve, hogy az indulatoktól zaklatott Edward valami súlyos hibát fog elkövetni. Azonban mikor le akartam nyomni a kilincset, az ellen állt az akaratomnak. Ismét neki vetelkedtem, de semmi. Ekkor rájöttem, mi történt. Edward nem azért használta gyorsaságát, hogy minél előbb kidobhassa Axe-t, nem, Ő engem akart észrevétlen bebörtönözni.

Kétségbeesetten estem neki az ajtómnak. Rángattam, rugdostam, kikelve magamból kiabáltam, de semmi. Az ajtó nem moccant, nekem pedig halványlila fogalmam sem volt arról, mi folyhat odalent.

Axe szemszöge:

Nessa még mindig erősen tartott, miközben azt figyeltem, hogy Edward felhurcolja Hannah-t az emeletre. Utánuk akartam menni, meg akartam akadályozni, hogy így bánhassanak vele. De milyen esélyeim lehetnének egy vámpírokkal teli házban? Semmi. Vettem pár mély lélegzetet, s mindent megtettem, hogy ellazítsam görcsös izmaim.

Hamarosan Edward jelent meg a lépcsőfordulóban. Kimért léptekkel sétált lefelé, ügyet sem vetve Hannah kétségbeesett kiáltozásiról.

- És még én vagyok az, aki bántja őt!- motyogtam magam elé. Persze abban is biztos voltam, hogy mindenki meghallja majd. Vanessa cseppet sem gyengéden oldalba bökött, hogy figyelmeztessen, épp itt az ideje befogni a szám. Azonban én ennek ellenére nem voltam hallgatóképes, így hangosan folytattam.

- Tisztában vagyok vele, hogy Hannah kiskorú, s a törvény szerint nem tehetek semmit. De esküszöm nektek, ha csak egyetlen egy rossz szót is hallok rólatok, azonnal elviszem innen. - Azzal megfordultam, majd az ajtón kilépve a kocsim felé vettem az irányt. Nem lett volna valami okos döntés most hátra lopakodni Hannah szobájához, így csak érzékeim kiterjesztésével hallgattam őt. Még mindig gyengéden ütögette az ajtót, miközben halkan szipogott. Annyira szerettem volna magamhoz húzni, átölelni, s megnyugtatni, hogy minden rendben lesz. Vagy csak egyszerűen a fülébe súgni mennyire kedvelem, majd figyelni békés álmai közben. Annyira elkalandoztam, hogy észre se vettem az idő múlását. Mindössze arra lettem figyelmes, hogy Vanessa kecsesen behuppan mellém.

Visszarázódva gondolataimból, beindítottam a motort, majd padlógázra kapcsolva elhajtottam.

- Ugye tudod, mekkora idióta vagy!- támadt rám, pár kilométerrel odébb hugicám. - Nem hiszem el, hogy lehetsz ennyire felelőtlen. Edwardnak tökéletesen igaza volt, hogy így kibukott. - És csak mondta és mondta.

- Mi ez a nagy dicsőítés?- kérdeztem tőle, mikor már húszadszorra említette mennyire rendes is ez az Edward gyerek. Akárhányszor kiejtette a nevét, egy különös csillogás lobbant fel benne. - Csak nem tetszik neked?- böktem oldalba.

- Idióta vagy!- mondta, majd látványosan kifelé kezdett bámulni az ablakon. Az út további részében nem beszéltünk egymással, mindketten a saját gondolatinkba mélyedtünk, hogy megoldást találjunk a helyzetre.

- Segítek nektek!- szólalt meg egyszer csak Vanessa. - Tudod, Edward valóban szörnyen rendes, s nagyon aranyos srác- itt egy hatalmas vigyor terült el az arcán- de nem értek egyet azzal, ami Hannah-t és téged illet. A vak is láthatja, mennyire kedvelitek egymást - mosolygott rám szelíden. - Tehát, mindent megteszek majd, hogy sikerüljön együtt lennetek. - Legszívesebben szorosan magamhoz öleltem volna drága hugicámat, de ez itt, az autóban ülve lehetetlen volt. Ennek ellenére egy sete-suta ölelésre mégis csak futotta.

Hannah szemszöge:

A kiszélesített ablakpárkányon ülve bámultam kifelé az éjszakába. Azon merengtem, hogy vajon mennyi a valószínűsége annak, hogy el tudom kapni azt a vastag faágat, ami kb. két méterre van az ablakomtól. Innen olyan közelinek tűnik. 

Zagyvaságaimat a kopogás hangja zárta meg.

- Hiába kopogsz, nem tudlak beengedni. Előbb szólnod kell a börtönőrnek, ugyanis elzáráson vagyok!- kiabáltam ki hangosan, bízva abban, hogy Edward is meghallja. Az ajtóban kattant a zár, s Ed bedugta a fejét rajta.

- Én vagyok az. Mary csinált neked vacsorát - mondta, majd belépve a szobámba letette a tálcát az íróasztalomra. Isteni illata volt, ráadásul én már nagyon éhes voltam. De visszamenve a dackorszakba, felhúzva az orrom, feléje sem néztem.

- Hannah, kérlek, enned kell - hallottam, hogy idegesen a hajába túr. Kíváncsi vagyok, vajon mikor veszti majd el megint a fejét. Hmmm.. azt hiszem, kb. 10 másodperc elegendő hozzá. Magamban el is kezdtem a visszaszámlálást. Három...kettőőő...egy..és BUUUMMMM.

- Azt a szentséges réz fán fütyülőjét. Most azonnal hagyd abba ezt a viselkedést. Olyan vagy, mint egy gyerek. - Na, mit mondtam? Persze mostmár nem maradtam szó nélkül, éreztem, hogy egy alapos veszekedésbe kezdünk most bele, ami alapjaiban rengeti majd meg a kapcsolatunkat.

- Mi jogon parancsolgatsz nekem? Attól, mert te vagy a gyámom, még nincs jogod ahhoz, hogy tönkretedd az életem - kiabáltam.

- Azzal, hogy megóvlak a bajtól, még nem teszem tönkre az életed, sőt, inkább megmentem a jövőd- válaszolta. Csak úgy izzott körülöttünk a levegő, miközben mélyen farkasszemet néztünk. - Én csak meg akarlak óvni a veszélyektől.

- Hát persze, hogy nem. És ami az utóbbit illeti. Először is, 5 éves koromtól vámpírokkal élek, ami valljuk be, mégsem egy életbiztosítás. Másodszor, emiatt 12 évig éltem elszigetelten a külvilágtól, hogy te összekaparhasd magad. Mert nem Mary-nek volt szüksége rá, hogy addig a szigeten maradjunk. S ezt mindenki tudta. De te túl önző voltál, hogy észrevedd. Ahogy most is túl önző vagy ahhoz, hogy belásd, csak azért nem akarod, hogy együtt legyek Axe-szel, mert te anno elengedted Bellát.

Egy röpke pillanatig megrezdült Edward arca, de rövid időn belül, ismét sikerült uralma alá vonni. Kimérten, s hidegen válaszolt.

- Nem érdekelnek a nevetséges vádjaid. Mindig is tisztában voltál a kilétünkkel, s egy percet sem tiltakoztál, mikor a szigeten tartózkodtunk. Kérhetted volna, hogy helyezzünk el egy árvaházba, ahol esélyed lett volna egy normális családra, de te minket választottál. Ami pedig a kapcsolatod illeti, teljesen lényegtelen, mit vágsz majd a fejemhez, úgy sem változtat azon, hogy eltiltottalak tőle!- Igyekeztem közbe szólni, de feltartotta a mutatóujját, ezzel meggátolva a beszédben. -S mivel, ahogy azt az előbb említetted, én vagyok a gyámod, ezért azt teszed, amit én mondok. Világos voltam?- Sosem beszéltünk még így egymással.

Éreztem a könnyek szúrását a szememben, hogy a térdeim remegnek, s az öklöm összeszorul, majd kinyílik, azon a lehetőségek között morfondírozva, mi lenne jobb megoldás. Pofon csapni, vagy behúzni neki egyet? Vajon melyik fájna jobban?

- Meg se próbáld!- figyelmeztetett. - Ha észhez tértél, szólj, s majd akkor normálisan beszélgethetünk. - Azzal megfordult, s ismét magamra hagyott. Figyeltem, hogy kattan-e a zár az ajtóban, de az nem történt meg. Csodás, tehát vége a karanténnak. Megbántottan, s kimerülten dőltem el az ágyamban. Ahhoz sem volt életkedvem, hogy zuhanyozni elmenjek. Így csak feküdtem a megvetetlen ágyam tetején, s a jövőmön morfondíroztam.

Másnap, délután kettőkor.....

Vanessa szemszöge.

Egész este nem tudtam aludni, mivel drága báyókám problémáján gondolkoztam. Egy dologban biztos voltam, mégpedig abban, hogy ez egyedül nem fog sikerülni. Segítségre van szükségem. Egy belső emberre, aki mindenről tud tájékoztatni.

Csupán egy személyt ismertem, aki erre képes lehet, így tárcsázni kezdtem. Már az első csörgésre felvette, s rögtön trillázni kezdett......

Pár perccel később, mikor beindulni látszottak a dolgok, ideje volt, hogy bátyókámat is figyelmeztessem.

Alexander szemszöge:

Az elsötétített szobámban ücsörögve töltöttem az egész délelőttöm, s a délutánra sem terveztem, hogy kimozdulnék.

- Na, ideje felnyalábolnod magad, ebből a jajj de szegény vagyok, mindenki sajnáljon állapotból - vágott hozzám Nessa egy párnát. Vajon mikor jöhetett be? Lényegtelen.

- NEM!- Feleltem, majd azzal másfelé fordultam.

- Hát, ha nem akarsz egy kis meglepetést...- Húzta el hugicám. - Akkor én megyek is - majd lassú, imbolygó léptekkel az ajtó felé indult.

- Kérlek, várj! Mégis miről beszélsz?- kérdeztem tőle, mostmár érdeklődően.

- Látod? Megy ez neked, ha akarod. Amit tudnod kell, hogy ma délután 5-kor vár rád valaki a Westminster parkban - kacsintott, majd kiugrándozott a szobámból.

Hannah. Mosoly szaladt az arcomra, ahogy arra gondoltam, alig másfél óra múlva viszont láthatom. Vajon hogy csinálta ez az őrült nőszemély? Nem igazán volt időm ezen tűnődni, már maga az út is 45 percet vesz igénybe, így csak egy gyors zuhanyra, öltözködésre, s azonnali indulásra jut időm. Azonban egy cseppet sem bántam, s szinte repültem.

A parkban....

Ahogy megérkeztem, mindenkiben az ő arcát kerestem, biztos voltam benne, hogy nem menne sokkal beljebb a bejárattól, mivel ez egy túlságosan nagy park ahhoz, hogy kerülgessük egymást. Mégsem sikerült kiszúrnom őt a tömegben, hiába jártattam a tekintetem.

- Szia, Alexander- Megfordultam a hang hallatán, s csalódottan néztem a szemébe a mostmár előttem álló személynek.

Nem jött el. Vajon szándékosan hagyta ki a randinkat?