Axe:
- Csak egy fattyú vagy. Anyád egyik futókalandjának a hozadéka – utánoztam ironikusan SP hangját. Hannah megértően kezét karomra tette, én pedig egyszerűen átöleltem. Izmai először megfeszültek, de néhány másodperc után megnyugtatóan elernyedtek. Talán túl heves voltam, de mentségemre legyen szólva, szükségem volt szeretetre. Végül is nem természetes, miután ekkora sokk ér valakit?
Arcomat nyakhajlatába fúrtam. Imádtam az illatát. Az eper és a tejszínhab olyan édeskés keveréke, ami megőrjíti az embert. A vámpír részem ugyan vágyott vére ízére, ám férfiként még inkább szükségem volt rá.
Az előtte lévő lányok iránt vonzalmat éreztem, szexuális vágyat. Nem szégyellem ama időszakomat, hisz akkoriban arra voltam kiéhezve. Egy kis gyengédségre az ágyban, néha heves aktusokra, amikben levezethettem a bennem felgyülemlő feszültséget. Ugyanakkor azon partnereimtől semmi egyebet nem vártam el, ahogy ők sem tőlem. Én élveztem, hogy menő lehetek ez által, ők élvezték, hogy a suli egyik népszerű pasijával feküdhetnek le. Semmi egyéb.
Ám amikor Hannah megjelent. Pontosan emlékszem annak a napnak minden egyes másodpercére…
Reggel újabb veszekedésre ébredtem anyám és SP közt. Szinte napi rutinná váltak közöttük az éles szóváltások.
Kényszeredetten kikecmeregtem az ágyból, elvégeztem a reggeli teendőimet, majd elindultam az iskolába. Senki sem vette észre távozásomat. Mindenki túl elfoglalt volt ahhoz, hogy észrevegyen engem.
Ez idegessé tett, dühössé. Ki fogadná jól, ha nem érdekelné a családját? Hiába játszottam a nagymenőt, a sérthetetlent, igenis rosszul esett, hogy nincs olyan személy, akire támaszkodhatnék. Nessa ugyan szeret a maga módján, de mindez mégsem ugyanaz, mint egy szülő oltalmazása. Anyám próbált minden tőle telhetőt megtenni a kiváló anya címért, de sohasem találta el a megfelelő egyensúlyt. Vagy túláradóan szeretett vagy le se szart. Sp meg…
Egy éles kanyar kíséretében leparkoltam. Előhalásztam a hátsó ülésről a cuccaimat, majd megindultam a suli felé. Útközben észrevettem egy addig ismeretlen autót a parkolóban, de nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget neki. Biztos az egyik plázapicsa kapta apucikától – horkantam föl eme gondolatomra, miközben kinyitván az ajtót beléptem az épületbe.
A csengőhöz közeledve alig néhány diák lézengett a folyosón. Szokásos izomagy járásommal haladtam a termem felé, amikor is megtörtént. Puff. Nekem ütközött. A hirtelen támadás következtében a földre hanyatlottam. Mégis ki merészeli Alexander Frewer-t fellökni? – akartam kérdezni pökhendien, ám ő belém fojtotta mindezt hadarásával.
Jól be akartam oltani, ezért felnéztem. Kislányos kisugárzása már akkor szembeötlött, de nem hagytam magam becsapni. Hamu alatt lapul a tűz, ahogy ismerszik a mondás.
Amikor felsegített a földről, szó szerint beleborzongtam az érintésébe. Mégis hogy képzeli ez a csitri, hogy ezt csinálja velem? Több lányt hágtam meg, mint amennyit el tudna képzelni. Erre ideállít Ő, és végem.
Legjobb védekezés, a támadás elvet követve gúnyos megjegyzést tettem rá. Hátha ettől feleszmél a kiscsaj, hogy kivel van dolga. Vajon, ha az iskola nagymenője tábla villogna a homlokomon, akkor rájönne?
Legnagyobb meglepetésemre nem tántorodott meg tőlem, hanem visszatámadott. Nem szoktam meg én ezt. A suliban mindenki mindent megengedett nekem, azt mondhattam és csinálhattam, amit akartam. Ő azonban keményen fellépett ellenem. Tetszett. Nagyon is.
- Ha Mrs. Loren-nel lesz órád, akkor én azt javaslom, máris a terem felé szaladj! Ő az a féle tanár, aki nem tűri a késést, s jobb nem összeakasztani vele a bajszodat – feleltem hirtelen, hogy megállásra késztessem. Nem akartam elengedni. Szükségem volt még egy kicsire a kisugárzásából.
Éreztétek már úgy, hogy egy személy akár a jelenlétével jobbá teszi az életeteket? Velem pontosan ez történt. Amíg vele vitatkoztam, elfelejtettem minden problémámat. Emberibb voltam, mint valaha.
A végén a kezébe nyomtam a felszerelésem, s elengedtem. Mindezt csupán azért, hogy legyen egy jó indokom, mégis miért találkozom vele újból. Mert, hogy találkozni fogunk, ezt már akkor eldöntöttem, mikor nem hunyászkodott meg előttem.
Percekig vigyorogtam magamban a folyosón, végül pedig meglátogattam az irodalom órát. Persze hátsó szándékból kifolyólag. Mr. Bartot amúgy sem érdekelte, hogy bent vagyok-e az óráján, avagy sem. Mindkettőnknek jobb volt, ha nem boldogítottuk egymást.
A fél órát lekésve leültem a helyemre, s írni kezdtem. A levelet átcsúsztattam a padtársamnak.
Úgy látom, új diákok jöttek. Tudsz valamit róluk?
Jack meglepődve felhúzta a szemöldökét érdeklődésemen. Ezelőtt sohasem izgattak az új diákok.
3 csaj és 3 pasi. 5 közülük 11.-es, egy csaj pedig 9. a-s. 2 csaj közülük foglalt, mert az újonnan érkezett srácokból kettővel járnak. Állítólag mostohatestvérek, vagy valami ilyesmi. Örökbefogadást emlegettek, de tudod jól, hogy nem érdekelnek a pletykák. A 3. csaj meg nem a te eseted. A másik kettő közelébe sem ér. Tiszta átlagos.
Az átlagos szón elfintorodtam. Az a lány, aki belém ütközött, mindennek volt mondható, csak átlagosnak nem. Legalábbis reméltem, hogy ő az, és nem a foglalt lányok egyike. Bár elég fiatalkának tűnt, nem saccolnám 11.-esnek.
Megnyugtatásként óra után kifaggattam Suzy McFielt, a suli legnagyobb pletykafészkét. Először ő is meghökkent kérdéseimen, de örömmel válaszolt mindegyikre. Így legalább kiélhette beszédmániáját.
Pár perccel később mosolyogva szeltem át a folyosókat, mígnem eljutottam Hannah – Suzy jóban volt a titkárságon dolgozókkal – szekrényéhez. Hirtelen felbukkanásommal egy kisebb szívrohamot váltottam ki belőle. Nagyon édes volt.
Egyszerűen úgy éreztem, ragyogok, ha vele vagyok, ezért meginvitáltam a hátsó udvarba. Korábban egyetlen nőnemű egyedet sem hoztam el ide, hisz ezt a helyet amolyan szentélynek tekintettem. Búvóhelynek, ahol kitisztíthattam a fejem, gondolkozhattam.
Neki viszont muszáj volt megmutatnom. Látnom kellett, hogy úgy reagál-e rá, mint amire számítok. Nem tévedtem.
Kértem, hogy meséljen magáról. Miközben beszélt, minden egyes sejtem azt üvöltötte: Ő az!
Gyengéden belecsókoltam a nyakába. Éreztem, hogy elmosolyodik.
- És hogy mondod el a húgodnak? – vált hangja komollyá. Feltette a kérdést, amire még én magam sem tudtam a választ. Mióta tisztában voltam az igazsággal, többek között eme kérdéskör töltötte ki elmémet. Mindhiába.
- Fogalmam sincs – egyenesedtem ki sóhajtva. Nessa erős lány. Mondhatni a legerősebb, akit csak ismerek. A felszínen. Én azonban tisztában vagyok azzal, hogy mindez csupán színjáték.
Bármennyire is próbálja titkolni, számára fontos a család, a szeretet. Belül igenis megviseli, hogy az apja - pontosabban SP- sohasem szerette. Ha rájönne, hogy az egész élete hazugság volt, összeroppanna.
- Tudom, hogy kérnem sem kellene, de megtennéd, hogy nem mondod el senkinek, amit elmondtam? Nem magam miatt. Engem nem zavarna, ha kiderülne az igazság. Nessa viszont nem bírná elviselni az emberek reakcióját. A pletykákat, a nagy cécót, hogy rajta köszörülnék a nyelvüket.
- Nem hallod, hogy a világ nevet rajtad, ha te hangosabban nevetsz – húzódott mosolyra ajka, amire automatikusan az enyém is így reagált.
- Nemcsak szép, hanem okos is – hajtottam fejemet ölébe.
- Azért, amit mondtam? Ezt még Edwardtól hallottam régebben. Tulajdonképpen ő is csak hallotta pár évvel ezelőtt, mikor diákként egy helyen dolgozott – hangszínén hallatszott, hogy hazudik Edwarddal kapcsolatban, de mégsem várhattam el, hogy elárulja a családját egy pár napos ismeretért. – Vicces neve volt a disconak. Mindig nevetek, ha eszembe jut. Pleasure.
- Mi? – ültem fel hevesen. – Mit mondtál? – szívem a torkomban dobogott. Lehetséges lenne? Egyre csak anyám padláson felfedezett pólója lebegett a szemem előtt, s a rajta lévő kis szavacska: Pleasure.
Alice:
Idegesen tekintgettem kifelé az ablakon. Hol van már Hannah? Edward bármelyik pillanatban hazajöhet, és ha kiderül, hogy elengedtem Hannah-t Alexanderrel, nekem végem.
De mégis hogy mondhattam volna nemet annak a szegény fiúnak? Látszott rajta, hogy valami nagyon aggasztja.
Hannah-nak nem mondtam, de apróbb zúzódásokat is felfedeztem az arcán. Verekedésre utaltak.
Jasper szerint őrültség volt elengednem Hannah-t vele az erdőbe, de a fiú megígérte, hogy legkésőbb egy óra múlva visszahozza őt. Erre mi van? Már lassan másfél óra is eltelt, de a kisasszony sehol.
- Te meg mióta lettél kukkoló? – lépett be az ajtón Edward vámpírsebességgel. Vámpír létemnek köszönhetően nem kaptam szívrohamot, de közel voltam hozzá. Vajon reménykedhetek abban, hogy Jasper kisegít a bajból? A nemet mennyire érthette nemnek? Akkor is kitart elhatározása mellett, ha a feleségét lenyakazzák?
- Mi volt a kórházban? – kérdésre kérdéssel feleltem. Fivérem túlságosan zavarba jött ahhoz, hogy észrevegye ezt. A hajába túrt, mint amikor ideges.
- Minden rendben ment. Carlisle-nak bent kellett még maradnia egy kicsit, azért nem jött haza velem – hazug, hazug. Oltári nagy kamu az egész. De legalább kiváló parfümje van az illetőnek, akivel volt. Túúúúúúlságosan is jó ízlése. És én ezt az illatot ismerem. Tudom, hogy ismerem. De honnan is?
- Felmegyek a szobámba – szólalt meg, de én csak legyintettem. Lekötött, hogy felidézzem, ki is használ ilyen parfümöt.
Egy vámpírnak nem jó memóriájának kellene lennie? Erre még egy ilyen pitiáner dolog is kifog rajta.
Elkezdtem visszafelé pörgetni az emlékeket a vámpírrá válásom óta mostanáig. Illatokat kötöttem arcokhoz. Már elég mélyen keresgéltem az emlékeim között, de semmi.
Nyugi Alice, nyugi. Nem kapsz agyvérzést, meglesz ez. Családunk Volturiként, szökésünk, blablabla…
És akkor összeállt a kirakós.
- Bella – néztem tágra nyílt szemekkel fivérem szobája felé.