Axe szemszöge:
- Pleasure – ejtette ki ismételten, kissé elmosolyodva. Máskor eme mosolyával réges-rég levett volna a lábamról, most azonban csak a torkomban dobogó szívemre voltam képes koncentrálni. Igaz, hogy hibridként kevésbé mutatkoztak meg rajtam az emberi tulajdonságok, de mégiscsak jelen voltak.
Ezernyi gondolat cikázott végig a fejemben. Elméletek, kérdések, lehetőségek…
- Edward hajszíne természetes? – tudtam, hogy hülyeséget kérdezek, hisz egy vámpír képtelen hajszínváltoztatásra, mégis… Ááá, szükségessé vált, hogy húzzam kissé az időt, amíg valamennyire össze nem szedem magam.
Hannah meglepődve pillantgatott rám, végül azonban válaszolt.
- Persze, hogy az. Csak nem be akarod festetni a hajad? Mert szép színű, meg minden, de valahogy hozzád nem illene. A fekete sokkal jobban kifejezi a benned megbúvó személyiséget.
Ezen önkéntelenül is elmosolyodtam. Hát még nem fedezte fel, hogy festetem a hajam? És vajon mit szólna, ha rájönne, hogy az eredeti hajkoronám épp olyan színben pompázott, mint Edwardé? Azé az Edwardé, aki minden bizonnyal ugyanabban a discoban dolgozott, amiben anyám? Amikor ember volt, ő pedig vámpír? Mellesleg még azt is hozzáfűzhetném, hogy egy korcs vagyok, aki ráadásul most tapossa a 9-et. A kapcsolatunk csúcspontja lenne az a pillanat.
- Héééé, Axe – bökött oldalba. – Figyelsz te rám?
- Ühüm – bólogattam hevesen.
- Tudom, hogy hazudsz, de mindegy – sóhajtott föl. – Ideje hazamennem. Alice már így is tuti ki lesz akadva. Lehet, hogy soha többé nem enged majd el sehová.
- Az kizárt. Ne félj, a lovagod mindentől megvéd – tápászkodtam fel egy széles vigyor kíséretében.
Hannah szemszöge:
Éreztem, hogy valami baj van. Egész visszaúton hallgatott, s a kérdéseimre is csak hümmögött olykor-olykor. Még a kezemet sem fogta meg. Úgy tettem, mintha nem tűnt volna föl, hogy látványosan zsebre vágta kezét, mikor elindultunk.
Talán egy lány lehet a dologban? Próbáltam elhessegetni ezeket a gondolatokat, de pillantásom minduntalan tökéletesen szabott arcára tévedt, mely képes volt a leggyönyörűbb nők meghódítására is. És joggal vetődhet fel bennem a kérdés, hogy akkor mégis miért velem akarna kikezdeni?
Hirtelen ötlettől vezérelve megtorpantam. Axe észre sem vette, hogy megálltam, lépkedett tovább, mintha mi sem történt volna. Szóval ennyire figyelt rám. Kitartottam, csak álltam ott, míg őnagysága fel nem fedezte mindezt, és hajlandó volt megfordulni.
- Nem szeretnél nekem valamit elmondani? – fontam mellem előtt keresztbe karomat. Ő csak megrázta a fejét, miközben visszasétált hozzám.
- Hát ez kár. De ha részedről így állnak a dolgok, akkor szerintem nincs miről tovább beszélnünk – trappolva megindultam a házunk felé. Alig néhány méter választott el attól, hogy kilépjek a fák közül, ahol a házunk körül elterülő tisztásra juthatnék.
- Hé, várj már – termett hirtelen mellettem, karomat megragadva. Ezzel megállásra késztetett. Még sohasem szorított ennyire. Kezdett fájdalmat okozni.
- Hogy értetted az előzőt? Csak nem kirúgtál épp?
- Elengednéd a karomat, légy szíves? – próbáltam leereszkedőnek tűnni, de arckifejezéséből ítélve mindez nem sikerült. Ezt még gyakorolnom kell, úgy látszik.
Önkéntelenül is dörzsölgetni kezdtem szorításának nyomát. Igaz, hogy csak pulóveren keresztül, de így is több volt, mint a semmi.
- Ne haragudj – megbánást tükröző arca őszintének tűnt.
- Nem tesz semmit – elfordítottam fejemet tőle. Ha tovább néztem volna, hamar elgyengülök.
- Az előbb szakítottál velem? – suttogta alig hallhatóan. Pillantásom visszasiklott arcára. A gyomrom bizseregni kezdett, már attól is, ha csak ránéztem.
- Nem – egy sóhaj szakadt föl mellkasából. Talán megkönnyebbült? – De jelen pillanatban nem vagyok hajlandó tovább vesztegetni rád az időm. Egy ideje belemélyedtél a gondolataidba, s észre sem veszed, hogy itt vagyok. Majd akkor hívj, ha képes leszel velem is foglalkozni.
- Hisztizel – átfogta mindkét oldalról a vállamat. Közben pedig még volt képe mosolyogni! – Hannah hisztizik. Már vártam ezt.
- Nem hisztizem, csupán rávilágítottam a tényekre – húztam fel orromat kissé durcásan. Fürkésző pillantást vetett rám, majd bólintott.
- Igazad van. Tényleg nem figyeltem rád. Ne haragudj, de valami felötlött bennem, s nem hagy nyugodni. Alattomos kis gondolat.
- Mi az? – miért kezdek ily hamar elgyengülni? Egy kicsit pedig meg kellett volna leckéztetni. Na, nem baj, majd legközelebb.
- Családi ügy. Nem mondhatom el… – már szólaltam volna föl, de ő megelőzött. Ujját ajkamra téve fojtotta belém a szót – még. De amint biztos lesz a dolog, te leszel az első, akinek elmondom.
Kissé kétkedve néztem rá, ezért hozzátette.
- Ígérem.
Szóval családi ügy. Semmi lány. Oké, ezzel még megbirkózom.
Gyengéden ajkamon lévő ujjába haraptam, jelezvén, hogy most már elveheti onnan. Ő azonban félreértelmezhette. Legalábbis a szemében fellobbanó vágyból – a filmek férfi főszereplőinek szemében láttam ilyet - erre következtettem.
A következő pillanatban viszont pillantása kezdett kitisztulni. Kezét maga mellé ejtette. Elmúlt a varázs. Ennyit a hiperszuper bájaimról. De miért is lepődtem meg? Hisz még megcsókolni sem csókolt meg normálisan. Az én szívem meg csak randiról-randira zakatolt hevesen, hogy mikor fog megtörténni, de semmi. Jelét sem mutatta, hogy szándékában állna a dolog.
- Félek, hogy nem bírnék leállni a csóknál – törtek ki belőle a szavak, mintha csak válaszolt volna gondolataimra. Kezét arcomra simította, én pedig ráhelyeztem a sajátom.
- Bízom benned – néztem Axe lélegzetelállító szemébe. Úgy láttam, habozik, ezért megszorítottam a kezét. Éreznie kell a bizalmam.
„Az egyetlen egy dolog, ami jobb magánál a csóknál, az, amikor a hihetetlen szemeivel rád néz, s te alig kapsz levegőt az izgatottságtól.” – Jutott eszembe az egyik romantikus filmem kedvenc mondata, s reméltem, hogy végre mindezt magamon is tesztelhetem.
Edward szemszöge:
Láttam magam előtt tökéletesre szabott vonásait, mosolyát, ahogy ma délután rám nevetett. A levegőben szinte még éreztem parfümje illatát. Ölelése kapcsán néminemű illatfoszlány ruhámra is átragadt, de mindez kevés volt, hogy túléljem az éjszakát. Kezdtem megszállottá válni. Pont, mint rég…
Hannah szemszöge:
A szobámban fekve a plafont bámultam. Aludnom kellett volna, de képtelen voltam rá. Még csak pár órája történt, hogy elváltam Axe-tól, de máris hiányzott. Akármikor lehunytam volna a szemem, felrémlettek azok a pillanatok… ahogy ajka gyengéden enyémhez ér… nyelve egyre tüzesebb táncot lejt az enyémmel… milyen isteni íze volt!
Átgördültem oldalamra, s felkapcsoltam az éjjeli lámpám. Talán olvasok egy kicsit, ha már aludni nem tudok. Rápillantottam az órára. 2:11. És én azt tehetek, amit akarok. Még aludnom sem kell.
Ez furcsa volt. Máskor már réges-rég lecsaptak volna, mint egy taxiórát, de úgy látszik, ma senkinek sincs figyelme rám. Mary és Carlisle isten tudja, hol vannak, Rose és Em épp el vannak foglalva egymással khm. Alice és Jasper heves diskurálásba kezdtek, miután megbizonyosodtak róla, hogy épségben hazaértem. Edward pedig… csak benézett hozzám lefekvés előtt, hozzám vágott egy Jó éjt!-et, majd biccentve távozott.
Ma mindenki megbolondult? Lehetséges lenne, hogy egy vámpírokkal telve lévő házban egy ember legyen a legintelligensebb? Ez nem írná felül az evolúció szabályait?