Axe:
Reggel őrültek házára ébredtem. Épp hogy csak kicsoszogtam a konyhába hajnali 10-kor, mikor elviharzott mellettem a húgom egy „randira mentem, majd jövök” üdvözléssel. Ezek után pár perccel a kakaós csigám majszolgatása közben felbukkant anyám egy szívdöglesztő kék ruhában, rá nem jellemzően magassarkúban, s kikent-kifent arccal. Gyors puszi váltás után távozott, én pedig csak bámultam utána, hogy akkor mi is van? Csak nem ő is randevúra ment?
Hannah szemszöge:
Feltehetőleg elaludhattam, mert reggel éles szóváltásra ébredtem.
- Hogy érted azt, hogy Mary és Carlisle nem töltötték itthon az estét? – ütötte meg fülemet Edward hangja.
- Egy kis kikapcsolódásra volt szükségük. Felnőtt vámpírok – Alice hangtónusa nyugodtan csengett. Úgy látszik, csak Edward kapta fel a vizet megint valamin. Lassan már megszokhattuk volna, hogy ő a házsártos vénember a családban.
- De milyen példát mutatnak azzal Hannahnak, hogy egy bordélyházban töltik az idejüket?
- Szálloda volt. Még hozzá 5 csillagos – kotyogott közbe Mary. Szegény! Most biztos leteremti majd Edward. Utálta, ha mások beleszólnak a dolgaiba, vagy ha éppen eltér valaki nézete az övével szemben.
- És mindezt mondja az, aki mostanában titkolózik a családja előtt – Alice átváltott támadásba. Ez az! Adj csak neki!
Amint megfogalmazódtak bennem a gondolatok, rögtön meg is bántam őket. Edward tuti kicsinál. 3, 2, 1…
- Hannah! Most azonnal gyere le. Beszédem van veled.
Ennyit a nyugodt életről. A tegnapi egy különleges nap volt, és sajnos be kell érnem ennyivel az elkövetkezendő, nézzük csak… örökkévalóságig. Feltéve, ha átváltoztatnak. Bár Edward tiltakozik…
- Ezt már megbeszéltük. Még túl fiatal vagy egy ekkora döntés meghozatalához – jött elibém. A lépcsőn egymás mellett lépkedve jöttünk le.
A nappaliban mindenki jelen volt. Még Rose és Em is képesek voltak civilizáltnak mutatkozni. Pedig ez náluk nagy szó.
Nem zavartattam magam, egyszerűen csak letelepedtem a kanapéra. Edwardot ismerve elég hosszúra fog nyúlni mindez, és nekem egy idő után megfájdul a lábam, nem úgy, mint nekik. Az emberség egyik hátránya.
- Hannah! – förmedt rám Mr. Diktátor.
- Jól van na – emeltem védekezésképp magam elé a kezem. Tekintse fegyverszünetnek.
- Azt hittem Carlisle, hogy neked azért ennél több eszed van – fordult az említett felé. Miféle több esze? Hát nem látja, hogy szerelmesek, az istenért! Még jó, hogy szükségük van néha egy kis szenvedélyre, vágyra, szexre…
- Hannah! Az istenit, elfelejtetted, hogy gondolatolvasó vagyok? Különben is, mióta vannak neked ilyen gondolataid? Még csak kislány vagy.
- Azért annyira már nem – csúszott ki véletlenül a számon, amit rögtön meg is bántam.
- Hogy érted ezt? – Edward gyanakodva tekintett rám. Csak ne gondolj rá. Csak ne gondolj…
- Megölöm azt a szemétládát – már késő. Miért pont engem áldott meg az ég egy gondolatolvasóval?
- Én is ugyanúgy benne voltam – próbáltam védelmezni Axe-t, de tudtam: mindhiába.
- Még csak kislány vagy. Könnyen rávehet bármire, te pedig olyan naiv vagy, hogy be is dőlsz neki – szó nélkül felálltam és megindultam a szobám felé. A könnyeim alattomosan kibuggyantak, mielőtt még eltűntem volna innen.
- Nem úgy gondoltam…
- Rohadtul úgy gondoltad – fordultam üvöltve felé. Nem érdekelt, hogy látják, mennyire sebezhető vagyok.
- Csak azért vagy kiakadva mindenkire, akinek van szerelmi élete, mert te annyira gyáva voltál, hogy hagytad kicsúszni a szerelmet a kezed közül – fájdalmat okozok neki. Oly jól tudtam. – Azóta sem vagy képes túllépni rajta, mert TUDOD, hogy mekkora egy balfék voltál. Ráadásul még el is várod tőlünk, hogy sajnáljunk. Téged, az összetört szívű Edikét. Azt azonban elfelejted, hogy mindezt TE csináltad magadnak – nem érdekelt Edward fájdalomtól eltorzult arca, se a többiek meghökkent tekintete. Csak futottam, el a tetteim elől.
Axe szemszöge:
Meglepően üresnek mutatkozott a ház, tekintve hogy vasárnap reggel volt. A húgom és anyám elhúzása után kiderítettem, hogy SP sincs itthon – hála istennek-, így egyedül csak az enyém volt a lakás.
Gondolkoztam, hogy áthívom a haverokat, de inkább elhessegettem az ötletet. Most nem volt hangulatom hozzájuk. Egyre csak az járt a fejemben, hogy lehetséges-e, hogy Edward az apám? Az biztos, hogy a sors iróniája lenne, ha igaz lenne. Hiszen gyűlöljük egymást. Mekkora arculcsapás lenne mindkettőnknek. Ám be kell látnom, még így is sokkal jobb apa lenne, mint az a metroszexuális. Edward legalább nem hord rózsaszín pólókat, és csípőgatyókat.
A telefonom rezegni kezdett a zsebemben. Nyögvenyelősen vettem ki. Nem akartam senkivel sem beszélni, ám amint a kijelzőre pillantottam, meggondoltam magam.
- Baj van?
- Axe… - hangján hallatszott, hogy sírt. Szipogott. – Vigyél el innen.
Bella szemszöge:
Nem tudtam elhinni, hogy felhívott. Azt még kevésbé, hogy találkozni akart velem.
Szándékosan egy zsúfolt éttermet választottam számunkra, hogy még véletlenül se adódhasson incidensre lehetőség. Fogalmam sem volt, hogy fogok reagálni. Az ő reakcióiról nem is beszélve. Mi van, ha elveszti a fejét? Nem, arra még ő sem vetemedne, hogy egy emberekkel teli helyen rendezzen botrányt.
De mégis miért akarhatott találkozni? Világosan értésére adtam annak idején, mennyire gyűlölöm is őt. Talán elfelejtette? Mert én tisztán emlékszem minden sérelemre, mit ellenem elkövetett. A feledés számomra nem adatott meg.
Intettem a pincérnek, hogy kérnék egy kávét. Azért a látszatott fent kell tartani. Legfeljebb majd a mellettem lévő virágba öntöm. Nem, ezt azért nem.
Végigsimítottam újonnan vásárolt sötétkék ruhámon. Szándékosan választottam ennyire kihívó öltözéket, s az alkalom miatt még fodrászhoz és sminkeshez is hajlandó voltam elmenni. Hadd lássa csak, hogy erős, független nő vagyok, akivel nem játszadozhat.
Az órámra pillantottam. Késik. Meglepő. Nem volt jellemző rá.
Idegességemben babrálni kezdtem az Edwardtól kapott nyakláncomat. Azután kaptam tőle, miután először szeretkeztünk. Azóta nem vettem le. Muszáj volt magamon tartanom. Ez volt az egyetlen dolog, ami képes volt egyben tartani. Akármilyen szörnyűség, gond adódott, elég volt, ha csak megérintettem, s lenyugodtam. Olyan volt számomra, mint egyfajta amulett. Most is magammal hoztam. Nem lehetett másképp. Látnia kellett. Látnia kellett, hogy sohasem feledtem.
Edward szemszöge:
Ha lehetséges lett volna, remegett volna a kezem a kormányon. A Hannahval folytatott vitánk elég mélyen érintett. Részben azért, mert igaza volt. Csakis én tehettem arról, hogy annak idején elvesztettem Bellát. Túl gyáva voltam ahhoz, hogy szembeszálljak a családommal, és a szerelmet válasszam.
Másrészt felkavart, hogy Hannah ennyire heves érzelmeket táplál ellenem. Pedig imádtam. Ő volt az életem. Lehet, hogy olykor kissé elvetettem a sulykot, na de melyik szülő nem? Ráadásul a mi helyzetünk egy egészen különleges eset. Amint hazaérek, leülök vele beszélni. Most azonban mást kell elintéznem.
Idegesen doboltam ujjammal a kormánykeréken. A műszerfalon lévő óra szerint késésben voltam. Pedig utáltam késni.
Néhány utcával később leparkoltam a kávéház előtt. Kiszálltam, s megindultam befelé. Ő kérte, hogy itt találkozzunk. Nem értettem, miért, de ez nem számított.
Szinte mellbevágott, mikor megláttam, mennyire gyönyörű. Egy pillanatra lefagyva bámultam, de észrevett, így ismét megindultam felé.
Talán a Hannah által kiváltott düh, vagy az oly sok évnyi önmegtartóztatás tette, nem tudom, mi történhetett. Egyszerűen csak lehajoltam, és megcsókoltam.
Igen, annak idején gyáva voltam a szerelmet választani. De az már a múlt. Most a jelenre kell koncentrálnom.