E.M. - 29. fejezet - Igazság

        Bella szemszöge:

- Ti ismeritek egymást? – fordul előbb felém, majd Edward felé Nessa.

Hát igen, azok a tipikus kínos pillanatok. Igen, lényegében ezekre a szituációkra értik a nagyokosok. De vajon az általuk mért esetek egyenértékűek azzal, ha be kell vallanod a lányodnak, hogy tulajdonképpen az apjával jár? Nem hiszem, hogy erre találták ki a „kínos szitu” kifejezést.

- Tényleg te vagy az? – dermed fel Edward a megdöbbenésből. – Én azt hittem…

- Hogy már meghaltam – intem le, mert megindul felém. Érti a célzást, ugyanis megtorpan.

Próbálok hidegen, kimérten tekinteni rá, de mégis hogy tegyem mindezt, ha azok a bizonyos pillangók újból a gyomromban ficánkolnak? Ha úgy érzem, hogy az évekkel ezelőtt megálló szívem meghazudtolva önmagát dobogásba kezd? Hazudhattam, elhitethettem magammal, hogy gyűlölöm, és már rég elfeledtem, de tudat alatt mindig is tisztában voltam az érzéseimmel. Megpróbáltam nélküle élni, de tudni nem tudtam. Eléldegéltem, igen, és voltak egészen kellemes perceim a gyerekeimnek köszönhetően, viszont soha többé nem voltam boldog. Hogyan is lehettem volna, mikor azelőtt tudtam, mi is az a boldogság? Most azonban itt áll előttem, és ugyanazokat az érzelmeket váltja ki belőlem, mint rég. Mintha a pillantásával képes lenne megszabadítani a béklyótól, amit eddig magammal cipeltem.

- Megmagyarázná végre valaki, hogy mi folyik itt? – üti meg a fülemet Nessa hisztérikus hangja.

- A szüleink pofavizitet tartanak – erre a falnak dőlő vigyorgó Alexanderre kapom a pillantásom.

- Mi? – kérdezik tőle egyszerre a házban tartózkodók.

- Tudod… - nem kell befejeznem a mondatot, ugyanis bólintva jelzi, pontosan tudja, mit akarok mondani.

- Mióta? – hangom esetlenül cseng.

- Biztosan az előző pillanattól kezdve. Gyanítani is csak nemrég kezdtem. Hannah kikotyogta, hogy Edwarddal egy helyen dolgoztatok régen, bár ő nem tudja, hogy én összeraktam a dolgokat. Csak annyit mondott, hogy Edward valamikor a Pleasureben dolgozott, és emlékszem, kiskoromban találtam egy ugyanilyen feliratú pólót, amiről azt mondtad, a tiéd. Ma pedig, amíg nem volt itthon senki, kutakodtam a padláson, s megtaláltam ezt – húzza elő zsebéből az apjával közös képünket. El akarom venni tőle, Edward azonban megelőz, s magához veszi a fényképet. Néhány másodpercig meredten bámulja, majd felnéz rám.

- Megtartottad – hangjában remény bujkál. Hamar el kell hessegetnem tőle az ilyesfajta elképzeléseket.

- Csak azért, ha kiderülne az igazság, mint ahogy most ez meg is történik, a gyerekeid tudják, hogy nézel ki. Tudják, ki az igazi apjuk – tárgyilagosan fogalmazok, a belsőmben azonban háború dúl. Énem egyik része legszívesebben a nyakába vetné magát, a másik viszont kínok közt hagyná vergődni élete végéig, s még azt sem tartaná elég büntetésnek számára. Túl mély sebet ejtett a szívemen ahhoz, hogy valaha is képes legyek megbocsájtani neki.

- Gyere… - kérdezne vissza, de mintha a szó közepén leesne neki a tantusz. – Bella, nekem nem lehet, hisz… - zavartan néz körbe a helyiségben.

- Vámpír vagy – siet a segítségére Alexander.

- Tehát tudjátok, mi vagyok – ezt inkább csak saját magának mormogta, de szerintem mindannyian meghallottuk.

- Anya is az, mi is félig. Nem nagy kunszt – húz vállat Axe.

- Képtelen vagyok elhinni. Ez nem lehetséges Bella – néz rám esdeklőn. Arra vár, hogy biztosítsam, mindez nem igaz, de sajnos ez az igazság.

- A te gyerekeid Edward. Vagy talán hazugsággal vádolsz? – gunyoros pillantást vetek rá. Csak vádolj azzal, kérlek. Tarts egy cédának. Ezzel legalább még jobban bebiztosíthatnám magam ellened. Kérlek, gyűlöltesd meg magad.

- Ez hogy lehetséges? Carlisle… Carlisle mindig is állította, hogy egy vámpír nem nemzhet gyermeket. Tudnia kell róla. Ez… - túr a hajába. – Ez felfoghatatlan.

- Miért nem szóltál? – kerül elém, és ragadja meg a karom. – Ha tudtam volna… ha tudtam volna, hogy 

terhes vagy, sohasem engedtem volna meg nekik, hogy elszakítsanak minket egymástól. Harcoltam volna. Értetek. Miért nem mondtad el?

Bénultan bámulok a feldúlt Edwardra, s ekkor kitör a tömeghisztéria.

   

         Edward szemszöge:

Ez a fojtogató érzés a hatalmába kerít, s nem ereszt a karmai közül. Gyermekeket várt. Az én gyermekeimet. Ha tudtam volna, akkor minden másképp alakul akkoriban. Még Carlisle sem lett volna képes eltávolítani Bellától. De hogyan is sejthettem volna? Egy vámpírnak nem lehet gyereke. Ezzel Bella felülírta az univerzum szabályait.

Azért engedtem el, hogy egy biztonságos, boldog élete lehessen. Ehelyett magára hagytam őt két babával. Ráadásul vámpírbabával. Egyáltalán hogyan szülte meg őket?

- Miért nem mondtad el, Bella? Miért nem? – kezdem el rázogatni, hátha ettől válaszol végre.

- Engedd el a feleségem – dördül fel egy kiáltás a hátam mögül, amire elengedem őt, és az ajtó felé fordulok. Egy másik vámpírférfi áll ott. Na, jó, férfinak nem mondanám, maradjunk inkább csak a vámpírnál.

- Tényleg te vagy az apám. Az apám, akivel… akivel… Ó, Jézusom! – visít fel Nessa. – Istenem! Ez undorító, ez… gyűlöllek. Érted? Gyűlöllek – rohan ki üvöltözve az ajtón. 

Alexander utána szalad, így hármasban maradunk a lakásban. Az ismeretlen vámpír megindul felém.

- Szóval maga a gyerekeim biológiai apja – nyújt kezet felém. – A feleségem már sokat mesélt Önről.

     

      Axe szemszöge:

Nem kell követnem Nessat. Tudom, hová megy. Igen, ahogy gondoltam. A kedvenc fánk legfelső ágán megtalálom őt.

- Tűnj innen – fordul el tőlem. E nélkül is látom, ahogy a könnycseppek végigfolynak az arcán.

- Miért nem mondtad el?

- Én sem tudtam biztosra, és ma el akartam mondani, amikor hazajöttem, de nem voltál itthon – mesélem el a történteket őszintén.

- Egyébként te sem említetted, hogy randevúzgatsz Edwarddal – fűzöm hozzá.

- Ne ejtsd ki a nevét a szádon – fordul vissza felém. – Gyűlölöm őt. Gyűlölöm. A saját apámmal csókolóztam. MIATTA. Miatta csókolóztam a saját apámmal.

- Ő sem tudta Nes – próbálom csitítgatni, de mindhiába.

- Mert egy féreg. Biztos csak egy numerára kellett neki anya, aztán lelécelt, és ott hagyta őt a következményekkel.

- Nem hiszem, hogy így történt. Néha álmomban felrémlik egy-két emlékfoszlány, amikben anyát látom egy férfival, de az arca nem látszik. Szerintem ő az, és azokban a képkockákban anya boldognak tűnik. Neked nincsenek ilyen álmaid?

- Akkor is gyűlölöm őt Axe, gyűlölöm – üvöltözi továbbra is, én pedig átölelem és magamhoz húzom.

- Gyűlölöm, gyűlölöm – ismételgeti, miközben a karjaimban ringatom. Az emberek sok esetben furcsán dolgozzák föl a sokkot. Nessa esetében ez megragadt a harag fázisában, s képtelen továbblépni onnan. De amint képes lesz a becsapottságán átlendül, ő is tisztábban látja majd a helyzetet, s válaszokat is követel.

  

       Edward szemszöge:

Megdöbbenve állok a Frewer rezidencia előtt. Bella házas. Férje van. Férje, aki az előbb oly szívélyesen elcsevegett velem, nem kihagyva a szerelmük részleteit.

Hálásnak kellene lennem neki, hisz felnevelte a gyerekeimet, mégis képtelen vagyok rá. Elvette tőlem őket. Őt hibáztatom magam helyett. Te voltál a hibás Edward.

De ő elvette tőled őket – ismételgeti egy kis hang a fejemben, s nem tudok megszabadulni tőle. Talán titkon nem is akarok. Jobb őt okolni mindenért. Képtelen vagyok racionálisan gondolkodni. Segítségre van szükségem.

Előkapom a zsebemből a mobilom, s tárcsázom az egyetlen számot, ami most szóba jöhet.

- Edward? – szól bele kishúgom.

- Alice, apa vagyok.

Meebo

Sziasztok!

Holnap a meebon keresztül feltehettek pár kérdést a történettel kapcsolatban, és a legjobbakra válaszolok is majd. Közérdekű közleményünket olvashatták :D

E.M. - 28. fejezet - Második először

       

       Axe szemszöge:

- És akkor azt mondta, hogy annyira naiv vagyok, hogy akármire rá tudnál venni, ha akarnál – kezdett el ismételten zokogni. Amióta elhoztam – nem zökkenőmentesen- a Cullen házból, ez van. Jasper kissé aggályosan lépett fel a személyemmel szemben, de szerencsére Alice kezelésbe vette a dolgokat, s úgy ítélte meg, jobb, ha Hannah elszabadul egy kicsit otthonról. Edward amúgy sem tartózkodott az épületben.

Gondolkodás nélkül hozzánk hoztam el, hisz jelenleg lappang az ürességtől a lakásunk. Rejtélyes módon mindenki felszívódott. Na, nem mintha emiatt olyan nagyon aggódnék. Legalább kettesben lehetek Hannah-val.

- Biztos vagyok benne, hogy nem úgy gondolta – felcsavartam a mutatóujjamra egy hajtincsét, majd leengedtem. Megint fel, le. Fel, le.

- Abbahagynád? – dühösen kitépte magát a karjaim közül, mielőtt felállt volna. Okééééééé, épp egy női 

hiszti kellős közepén vagy, ne told el, különben a fejednek annyi.

- Lehetséges, hogy csak aggódik miattad. Be kell ismerned, minden oka meglehet rá, hiszen nem is ismer engem igazán.

- Mert nem AKART megismerni. Hangsúly az akarni szón.

- Én sem tepertem annyira a kegyeiért – húztam föl a vállam. Ez tény és való volt.

- Te most őt akarod jó színben feltüntetni? Mi vagy te, az ügyvédje? – nem. Talán csak a fia. Persze ezt nem oszthatom meg vele. Akkor kénytelen lennék bevallani, mi is vagyok valójában. Már magára a gondolatra is megborzongtam kissé.

És még az sem biztos, hogy az elméletem igaz. Ahhoz, hogy bebizonyítsam az igazam, anyám cuccai között kellene turkálnom, amiket valóságos kincsként őriz a padláson. Tulajdonképpen a mostani időpont lenne a megfelelő ennek a megvalósítására, de itt van Hannah. Hacsak…

- Mit szólnál ahhoz, ha megígérném neked, hogy még a mai nap beszélek erről Edwarddal, ha te pedig megígéred nekem, hogy megnyugszol? – néhány másodpercig csak nézett rám, de tudtam, hogy komolyan fontolóra veszi a dolgot. Végül bólintott, amit én igennek vettem.

- Ünneplésként egy szendvics? – rávillantottam eget rengető mosolyomat, amit ő a vállamba való bokszolással jutalmazott. Megindult a konyha felé, az én utam pedig a padlás felé vezetett.

      

      Hannah szemszöge:

Talán kissé eltúloztam a dolgot. Na, jó, orbitálisan. Ez azonban akkor sem mentség Edward viselkedésére. Hibázott, de én is. Nem lett volna szabad felhoznom a Bellával kapcsolatos történéseket.

Még nagyon kicsi voltam, mikor mindez történt. Nem is maradt meg minden képkocka a fejemben, de az emlékfoszlányok azért annyira tiszták, hogy tudjam: iszonyatosan szenvedett Bella elvesztése miatt. A többiek csak sejtették, hogy mi zajlik le benne, én azonban láttam, hogyan feszülnek meg izmai a fájdalomtól.

Esténként, mikor titokban besurrantam hozzá, hogy vele aludhassak, állandóan olyan meséket regélt, amikben ő és Bella végül egymásra találnak, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Igaz, más nevekkel és eseményekkel tarkította a meséket, de még nekem, taknyos hét évesnek is leesett, hogy róluk van szó. Ilyenkor a mellkasára hajtottam a fejem, és azt mondtam: és még azt mondod, hogy szörnyeteg vagy. Csak elmosolyodott, és azt felelte: mert az is vagyok.

- Akkor miért kiáltja a szíved folyton az Ő nevét? – gyengéden végigsimított a fejemen, aztán a fülembe suttogott.

- Hihetetlenül büszke vagyok rád.

- Tudom – jött a válasz. Ezek az esték mindennaposakká váltak, s beékelődtek a napi rutinunkba. Sohasem felejtem el ezeket a pillanatokat. Beleivódtak az emlékezetembe.

Akkor mégis hogy juthattunk el onnan idáig? Miért nem tett egyikünk sem semmit a kapcsolatunk érdekében? Komolyan ennyire lusták lennénk mi, emberek, ha a szeretteinkről van szó?

Beszélnem kell Edwarddal, amint lehetőségem nyílik rá. Bocsánatot kérek tőle, és elmondom, mennyire szeretem, és soha semmi nem állhat közénk, csak értse meg végre, hogy felnőttem. Szükségem van némi légtérre, szabadságérzetre. Igen, ez lesz a legtökéletesebb megoldás.

De hol van Axe? A konyhában hűlt helye. Valószínűleg ki sem jött velem. Férfiak! A teremtés csodájának képzelik magukat.

Na, de sebaj, legyen neki karácsony. Egy szendvics elkészítésébe még senki sem halt bele. Nézzük csak, mink is van – nyitottam ki a hűtőajtót.

- Ó, hogy a franc esne bele. A jó büdös életbe – hallottam meg Axe hangját. Mi történhetett?

Mindent ott hagyva megindultam felé. A lépcsőhöz vezető folyosón találkoztunk, ahol is karon ragadott, és ezt fűzte hozzá.

- Azonnal haza kell vinnem téged.

     

     Axe szemszöge:

Ó, az istenit. Miért, miért, miért? Egyre erősebben szorítottam a kormányt. Félő volt, hogy eltöröm. Hannah lopva rám pillantott az anyósülésről. Lehet, hogy retteg tőlem. Nem lepődnék meg rajta, azok után, ahogy karon ragadtam, kiráncigáltam a házból és betuszkoltam a kocsiba, de nem volt más választásom.

Az a redvás kép szinte égette a zsebem. A kép anyámról és Edwardról. A hátulján egy dátummal. Valahogy a fogantatásom környéki időpont, ha igazak az időintervallumok, amiket anyu mondott nekünk. És végig ott volt fent a padláson egy könyvbe rejtve. Akármikor felfedezhettük volna Nessával, de tudta, hogy nem tesszük. Nem megyünk a padlásra. Miért is mentünk volna? Elhittünk neki mindent. Azt a tömérdek hazugságot. Vagy csupán véletlen lenne, hogy Edwarddal egyazon helyen dolgoztak, és még közös képük is van, amit Bella mindezidáig megőrzött? És soha nem éreztük azt SP iránt, amit egy apa iránt kellene. Mégis hogy volt képes hazudni nekünk? És Edward miért hagyott el minket? Egyáltalán tud a létezésünkről?

- Csessze meg – csaptam dühösen a kormányra. Hannah megugrott mellettem, de nem szólt semmit sem. Muszáj beszélnem Nessával. Nem cselekedhetem egyedül. Ebbe neki is van beleszólása.

Leparkoltam a Cullen ház előtt. Hannah csendesen kikapcsolta a biztonsági övét. Vártam, hogy nyíljon az ajtó és kiszálljon. Nem csodálkoznék, ha a mai napi viselkedésemmel sikerült volna őt végleg elijesztenem magamtól.

Ehelyett a vállamra hajtotta a fejét és átölelt. A másodperc egy törtrészéig kihagyott a szívem, de aztán megkétszereződve verni kezdett. Szóval ezt jelenti a lelki társ.

      

       Nessa szemszöge:

Vigyorogva léptem be a házunk ajtaján. Ez a délelőtt valami fantasztikus volt.  Korábban el sem tudtam volna képzelni, hogy ez fog történni. Megcsókolt. Megcsókolt, aztán…

A konyha felől zajt hallottam. Ez csak egyet jelenthet: anyám itthon van, és nekem annyi, ha elkap. Tűnés innen.

- A bátyád hol van? – támadott le, mielőtt még felsurranhattam volna a lépcsőn. A francba! Ilyen az én formám.

- Fogalmam sincs. Most jöttem haza, emlékszel? – lengettem meg előtte a táskám.

- És honnan is? – átható pillantást vetett rám. Ajjaj, le fogok bukni.

- Találkoztam valakivel – próbáltam lezsernek tűnni, de ez nem igazán ment. Gombóc nőtt a torkomba, a szívem pedig kis híján kiugrott a helyéről. Jelenleg a legutolsó vágyam egy veszekedés anyámmal.

- És hol is? – meghúztam a vállam, ami látszólag felidegesítette. – Válaszolnál végre? – ragadt karon, majd meghűlve tekintett nyakamra.

- Ki a franc szívta ki a nyakadat fényes nappal? – a kérdés, amit egy tinédzser sem szeretne hallani az édesanyjától.

- A barátom? – próbáltam ártatlanul mosolyogni. A mimikáját elnézve ez nem igazán hatott rá.

- Miféle barátod?

- E… egy nagyon fontos fiú számomra. Nem mindegy neked? – téptem ki karomat a szorításából. Aú, ez fájt. Néha elfelejti, hogy ő vámpír, én pedig csak félvér vagyok. Az emberi részem zokog jelenleg.

- Eddig még egyetlen nagyon fontos fiúdnak sem engedted ezt meg. Neki viszont igen. Miért is? – felhúzott szemöldökkel nézett rám. Mintegy egy kiképzőtiszt, komolyan. Néhány nagyon fontos fiúmnak megengedtem már anyucikám, csak ők nem voltak képesek ezt kiváltani, mivel emberek. Akkora erőkifejtésre nem voltak alkalmasak, hogy nyomot hagyjanak rajtam. Azért a vámpír rész fellelhető bennem.

- Öööööööööööö – megköszörültem a torkom, hogy ezzel is időt nyerjek. – Khm. Nos, mert talán elvarázsolt a vámpírcsáberejével? – anyám az utolsó szó hallatán majd szétpukkant. Vajon fel tudna robbanni? Ez lehetséges?

- Vámpírcsáberő? Vámpírcsáberő? – kezdett el üvöltözni. Szerintem hisztériás rohamot kapott. – Te egy vámpírral voltál? Egy vámpírral? Teljesen megőrültél? Csak az lehet a magyarázat erre. És ha megölt volna? A nomádok teljesen kiszámíthatatlanok. Elfelejted, hogy félig ember vagy. EMBER, aki táplálékul szolgál egy vámpír számára.

- Te is vámpír vagy, mégsem eszel embereket – világítottam rá az igazságra.

- Tudod, hogy én más vagyok. A legtöbb fajtámbeli nem az én életmódomat követi.

- Tudoooooooooooom. Már sokszor elmondtad ezt. Mellesleg Ő sem öl embereket. És nem vándorló életvitelt folytat, hanem itt telepedett le nemrég – szavaim látszólag valamelyest lenyugtatták, de éreztem, hogy valami készül. Az ábrázata rosszul festett.

- Ma estére várjuk vacsorára. Hatkor. Közöld vele – a vitát lezártnak tekintve elfordult és a konyha felé tartott.

- Nem rendelkezhetsz az idejével – kiáltottam utána. – Nem mondom meg neki. Már elég érett vagyok ahhoz, hogy egyedül döntsek, és nincs szükségem anyám beleegyezésére.

- Márpedig csakis akkor találkozgathat veled tovább, ha személyesen is megismertem. Nem bízom a vámpírokban – mindezt háttal nekem mondta, így nem láthattam az arcát.

- Nem fogom…

- Vagy eljön – fordult velem szembe. – Vagy vége a ti kis légyottotoknak. Ha mégis kapcsolatban maradnátok egymással a hátam mögött, és megtudnám, akkor el kellene hagynod ezt a házat. Nem hiszem, hogy képes lennél eltartani magadat, kisasszony. A munka fogalmát sem ismered.

- Te most megzsaroltál? – kérdeztem elképedve.

- Csak előre vetítettem a tényeket – ezzel hátraarcot vágott, mielőtt megindult volna. – Ne feledd: hat óra.

       

            Axe szemszöge:

Az ölelkezős, meghitt, kocsiban töltött percek után hazafelé vettem az irányt. Remélhetőleg Nessa már hazaért a kis randevújáról. Bár, ha ez is olyan volt, mint a korábbiak, akkor már rég otthon van. A sulinkba járó kis ficsúrok nem sokáig képesek fenntartani a húgom érdeklődését. Egyszerűen hiányzik belőlek a pezsgés, az izgalom. Ne feledjük: Nessa mégiscsak egy hibrid.

Amint beteszem a lábam a lakásba, bele is kezdhetünk a tanácskozásba. Elsőre tuti leesik majd az álla, hogy feltehetőleg Edward az igazi apánk – ami számomra még mindig kissé bizarr-, de a kezdeti sokk után kitalál valamit, hogyan is tálaljuk mindezt az ősöknek. Mármint, hogy tisztában vagyunk az igazsággal. Muszáj kifaggatnunk anyánkat, miért ezt a díszköcsögöt nevezte ki apánknak, és arról is, az igazi apuskánk milyen tényezők hatására lécelt le. Feltéve, ha tud a létezésünkről. Ha a második opció az érvényes, akkor automatikusan el kell mesélnie ennek az esetnek a történetét. Nem tarthat minket továbbra is hazugságban.

- Nessa – kiáltottam el magamat, amint beléptem az ajtón. Itthon kell lennie, hisz a ház előtt áll a kocsija.

- Nincs itthon – kiáltott ki anya a konyhából.

- Kint a kocsija – dobtam le a kulcsomat a dohányzóasztalra, majd bementem hozzá.

- Elvitte apátok motorját, hogy kitombolhassa magát – már a nyelvem hegyén volt, hogy az a kékmalac nem az apám, de lenyeltem.

- Kitombolhassa? – ültem fel a konyhai pultra. Anya nem szereti eme szokásomat, de most nem szólt semmit. Hűha, itt valaminek történnie kellett.

- Fogalmazzunk úgy, hogy valamelyest ultimátumot kapott tőlem.

- Fogalmazzunk – vigyorodtam el. Anya és az ultimátum. Jó vicc. Tehát megzsarolta. Akkor ezek után nem csodálom, hogy a kis húgocskám tombolásra vágyott. Utálja, amikor korlátozni próbálják a függetlenségét. Sajnos anyánk gyakran elfelejtkezik erről.

- Mikor jön haza? – remélhetőleg minél hamarabb. Ez az ügy nem tűr halasztást.

- Szerintem hatkor, a kis barátjával. Nagyon felhúztam.

- Barátjával? – meglepődve tekintettem rá. Nem szoktunk vendégeket fogadni.

- Valami vámpír. Tudod, hogy nem bízom bennük. Így legalább szembenézhetek a kis szeméttel.

- Vámpír? Nessának vámpír pasija van? – erre önkéntelenül is nevethetnékem támadt, amit anya egy oldalba vágással jutalmazott.

- Be kell látnod, ez igenis vicces. Talán egy vámpír képes lesz kordában tartani őt. Bár kétlem – az utolsó megjegyzésemre ő is elmosolyodott.

- Egy igazi kis vadóc – ismerte el végül.

- Akkor felhívom. Sürgősen beszélnem kell vele.

- Ne fáradj. A mobilját itthon hagyta. Kijelentette, hogy ki nem állhat, és nem akarja, hogy még most is zaklassam – szóval vacsoráig esélyem sincs kommunikálni vele. Na, nem baj, néhány óra még nem okoz világvégét.

   

       Pár órával később…

   

      Bella szemszöge:

Az Alexanderrel töltött délután felettébb kellemesre sikeredett. Már magam sem tudom, mikor töltöttünk kettesben ennyi időt. Mikor felvetettem neki az ötletet, hogy segíthetne a vacsora elkészítésében, azt hittem, feltrappol majd a szobájába, ám meglepetésemre kijelentette, hogy szívesen segít. Bár nem értette, miért főzünk egy vámpírnak.

- Amiért mi nem ehetünk, ti még a húgoddal ne haljatok éhen – válaszoltam könnyedén. Valójában szükségem volt valamire, ami lefoglalt, elterelte a figyelmem. Rettegéssel töltött el a tudat, hogy a lányom egy vámpírral kezdett ki, és bármikor úgy végezheti, ahogy én. A vérszívók szívtelen lények, akik kényük-kedvük szerint törik össze a hiszékeny lányok szívét. Kiváltképp egy. Elég legyen Bella! Mikor felejted el végre azt a mocsadékot?

Szerencsére drágalátos férjem nem rontja itt a levegőt, és feltehetőleg ezek után soha többé. A mai beszélgetésünk keretein belül világosan a tudtára hoztam, hogy is érzek iránta, mit gondolok róla. Már réges-rég meg kellett volna lépnem ezt, de féltem. Bármikor kitálalhatott volna a gyerekeknek. Mostanra azonban inkább velük nézek szembe, minthogy vele éljek. Vállalnom kell a tetteimért a felelősséget.

- Szerintem megjöttek – jutott el a tudatomig Axe hangja. Túlságosan elkalandoztam. – Kinyissam? – némán bólintottam. Elindult a bejárat felé, én pedig vele szemben helyezkedtem el a folyosón.

Éreztem. Az illatát. Bella, ez képtelenség. Mégis… oly sok év után is emlékeztem rá.

Az ajtó kinyílt. Bénultan néztünk egymásra. Nem hitte el, hogy élek. Nem hittem el, hogy a lányunk oldalán látom ismét. Nessa ragyogott mellette. Annak idején én is tündököltem az oldalán.

Az a pillantás… A szívem darabkái úgy álltak össze, akár egy kirakós. Mintha sohasem váltak volna szét. A gyomromban újból feltűntek azok az oly jól ismert pillangók.

Gyűlölöm. Gyűlölöm, mert képtelen vagyok gyűlölni.

- Anya, bemutatom neked…

- Edward Anthony Masen Cullent – fejeztem be helyette a mondatot.