E.M. - 29. fejezet - Igazság

        Bella szemszöge:

- Ti ismeritek egymást? – fordul előbb felém, majd Edward felé Nessa.

Hát igen, azok a tipikus kínos pillanatok. Igen, lényegében ezekre a szituációkra értik a nagyokosok. De vajon az általuk mért esetek egyenértékűek azzal, ha be kell vallanod a lányodnak, hogy tulajdonképpen az apjával jár? Nem hiszem, hogy erre találták ki a „kínos szitu” kifejezést.

- Tényleg te vagy az? – dermed fel Edward a megdöbbenésből. – Én azt hittem…

- Hogy már meghaltam – intem le, mert megindul felém. Érti a célzást, ugyanis megtorpan.

Próbálok hidegen, kimérten tekinteni rá, de mégis hogy tegyem mindezt, ha azok a bizonyos pillangók újból a gyomromban ficánkolnak? Ha úgy érzem, hogy az évekkel ezelőtt megálló szívem meghazudtolva önmagát dobogásba kezd? Hazudhattam, elhitethettem magammal, hogy gyűlölöm, és már rég elfeledtem, de tudat alatt mindig is tisztában voltam az érzéseimmel. Megpróbáltam nélküle élni, de tudni nem tudtam. Eléldegéltem, igen, és voltak egészen kellemes perceim a gyerekeimnek köszönhetően, viszont soha többé nem voltam boldog. Hogyan is lehettem volna, mikor azelőtt tudtam, mi is az a boldogság? Most azonban itt áll előttem, és ugyanazokat az érzelmeket váltja ki belőlem, mint rég. Mintha a pillantásával képes lenne megszabadítani a béklyótól, amit eddig magammal cipeltem.

- Megmagyarázná végre valaki, hogy mi folyik itt? – üti meg a fülemet Nessa hisztérikus hangja.

- A szüleink pofavizitet tartanak – erre a falnak dőlő vigyorgó Alexanderre kapom a pillantásom.

- Mi? – kérdezik tőle egyszerre a házban tartózkodók.

- Tudod… - nem kell befejeznem a mondatot, ugyanis bólintva jelzi, pontosan tudja, mit akarok mondani.

- Mióta? – hangom esetlenül cseng.

- Biztosan az előző pillanattól kezdve. Gyanítani is csak nemrég kezdtem. Hannah kikotyogta, hogy Edwarddal egy helyen dolgoztatok régen, bár ő nem tudja, hogy én összeraktam a dolgokat. Csak annyit mondott, hogy Edward valamikor a Pleasureben dolgozott, és emlékszem, kiskoromban találtam egy ugyanilyen feliratú pólót, amiről azt mondtad, a tiéd. Ma pedig, amíg nem volt itthon senki, kutakodtam a padláson, s megtaláltam ezt – húzza elő zsebéből az apjával közös képünket. El akarom venni tőle, Edward azonban megelőz, s magához veszi a fényképet. Néhány másodpercig meredten bámulja, majd felnéz rám.

- Megtartottad – hangjában remény bujkál. Hamar el kell hessegetnem tőle az ilyesfajta elképzeléseket.

- Csak azért, ha kiderülne az igazság, mint ahogy most ez meg is történik, a gyerekeid tudják, hogy nézel ki. Tudják, ki az igazi apjuk – tárgyilagosan fogalmazok, a belsőmben azonban háború dúl. Énem egyik része legszívesebben a nyakába vetné magát, a másik viszont kínok közt hagyná vergődni élete végéig, s még azt sem tartaná elég büntetésnek számára. Túl mély sebet ejtett a szívemen ahhoz, hogy valaha is képes legyek megbocsájtani neki.

- Gyere… - kérdezne vissza, de mintha a szó közepén leesne neki a tantusz. – Bella, nekem nem lehet, hisz… - zavartan néz körbe a helyiségben.

- Vámpír vagy – siet a segítségére Alexander.

- Tehát tudjátok, mi vagyok – ezt inkább csak saját magának mormogta, de szerintem mindannyian meghallottuk.

- Anya is az, mi is félig. Nem nagy kunszt – húz vállat Axe.

- Képtelen vagyok elhinni. Ez nem lehetséges Bella – néz rám esdeklőn. Arra vár, hogy biztosítsam, mindez nem igaz, de sajnos ez az igazság.

- A te gyerekeid Edward. Vagy talán hazugsággal vádolsz? – gunyoros pillantást vetek rá. Csak vádolj azzal, kérlek. Tarts egy cédának. Ezzel legalább még jobban bebiztosíthatnám magam ellened. Kérlek, gyűlöltesd meg magad.

- Ez hogy lehetséges? Carlisle… Carlisle mindig is állította, hogy egy vámpír nem nemzhet gyermeket. Tudnia kell róla. Ez… - túr a hajába. – Ez felfoghatatlan.

- Miért nem szóltál? – kerül elém, és ragadja meg a karom. – Ha tudtam volna… ha tudtam volna, hogy 

terhes vagy, sohasem engedtem volna meg nekik, hogy elszakítsanak minket egymástól. Harcoltam volna. Értetek. Miért nem mondtad el?

Bénultan bámulok a feldúlt Edwardra, s ekkor kitör a tömeghisztéria.

   

         Edward szemszöge:

Ez a fojtogató érzés a hatalmába kerít, s nem ereszt a karmai közül. Gyermekeket várt. Az én gyermekeimet. Ha tudtam volna, akkor minden másképp alakul akkoriban. Még Carlisle sem lett volna képes eltávolítani Bellától. De hogyan is sejthettem volna? Egy vámpírnak nem lehet gyereke. Ezzel Bella felülírta az univerzum szabályait.

Azért engedtem el, hogy egy biztonságos, boldog élete lehessen. Ehelyett magára hagytam őt két babával. Ráadásul vámpírbabával. Egyáltalán hogyan szülte meg őket?

- Miért nem mondtad el, Bella? Miért nem? – kezdem el rázogatni, hátha ettől válaszol végre.

- Engedd el a feleségem – dördül fel egy kiáltás a hátam mögül, amire elengedem őt, és az ajtó felé fordulok. Egy másik vámpírférfi áll ott. Na, jó, férfinak nem mondanám, maradjunk inkább csak a vámpírnál.

- Tényleg te vagy az apám. Az apám, akivel… akivel… Ó, Jézusom! – visít fel Nessa. – Istenem! Ez undorító, ez… gyűlöllek. Érted? Gyűlöllek – rohan ki üvöltözve az ajtón. 

Alexander utána szalad, így hármasban maradunk a lakásban. Az ismeretlen vámpír megindul felém.

- Szóval maga a gyerekeim biológiai apja – nyújt kezet felém. – A feleségem már sokat mesélt Önről.

     

      Axe szemszöge:

Nem kell követnem Nessat. Tudom, hová megy. Igen, ahogy gondoltam. A kedvenc fánk legfelső ágán megtalálom őt.

- Tűnj innen – fordul el tőlem. E nélkül is látom, ahogy a könnycseppek végigfolynak az arcán.

- Miért nem mondtad el?

- Én sem tudtam biztosra, és ma el akartam mondani, amikor hazajöttem, de nem voltál itthon – mesélem el a történteket őszintén.

- Egyébként te sem említetted, hogy randevúzgatsz Edwarddal – fűzöm hozzá.

- Ne ejtsd ki a nevét a szádon – fordul vissza felém. – Gyűlölöm őt. Gyűlölöm. A saját apámmal csókolóztam. MIATTA. Miatta csókolóztam a saját apámmal.

- Ő sem tudta Nes – próbálom csitítgatni, de mindhiába.

- Mert egy féreg. Biztos csak egy numerára kellett neki anya, aztán lelécelt, és ott hagyta őt a következményekkel.

- Nem hiszem, hogy így történt. Néha álmomban felrémlik egy-két emlékfoszlány, amikben anyát látom egy férfival, de az arca nem látszik. Szerintem ő az, és azokban a képkockákban anya boldognak tűnik. Neked nincsenek ilyen álmaid?

- Akkor is gyűlölöm őt Axe, gyűlölöm – üvöltözi továbbra is, én pedig átölelem és magamhoz húzom.

- Gyűlölöm, gyűlölöm – ismételgeti, miközben a karjaimban ringatom. Az emberek sok esetben furcsán dolgozzák föl a sokkot. Nessa esetében ez megragadt a harag fázisában, s képtelen továbblépni onnan. De amint képes lesz a becsapottságán átlendül, ő is tisztábban látja majd a helyzetet, s válaszokat is követel.

  

       Edward szemszöge:

Megdöbbenve állok a Frewer rezidencia előtt. Bella házas. Férje van. Férje, aki az előbb oly szívélyesen elcsevegett velem, nem kihagyva a szerelmük részleteit.

Hálásnak kellene lennem neki, hisz felnevelte a gyerekeimet, mégis képtelen vagyok rá. Elvette tőlem őket. Őt hibáztatom magam helyett. Te voltál a hibás Edward.

De ő elvette tőled őket – ismételgeti egy kis hang a fejemben, s nem tudok megszabadulni tőle. Talán titkon nem is akarok. Jobb őt okolni mindenért. Képtelen vagyok racionálisan gondolkodni. Segítségre van szükségem.

Előkapom a zsebemből a mobilom, s tárcsázom az egyetlen számot, ami most szóba jöhet.

- Edward? – szól bele kishúgom.

- Alice, apa vagyok.