Hannah:
Jár a toronyóra,
bimm-bamm,
bimm-bamm.
Jár a falióra,
tiki-taki,
tiki-taki.
A zsebóra azt kattogja:
tikitaki,
tikitaki,
tikitaki,
tikitaki,
TIKK!
bimm-bamm,
bimm-bamm.
Jár a falióra,
tiki-taki,
tiki-taki.
A zsebóra azt kattogja:
tikitaki,
tikitaki,
tikitaki,
tikitaki,
TIKK!
- Hát ez szánalmas – sóhajtottam föl. – Most komolyan azzal töltöm a szombatom, hogy az ágyamon fekve mondókákat szavalok? – felültem, majd bánatosan kibámultam az ablakon. Az elmúlt órákban ugyanazokat a tevékenységeket ismételgettem: Edward szidalmazása mindhiába, aztán plafon bámulása mondókákkal karöltve, végül az ablakon való kibámulás, s a szabadsággal rendelkezők irigylése. Nagyon változatos.
- Nálam szerencsétlenebb tinédzser nincs is a földön – hangom fél oktávval megemelkedett, hogy az a bizonyos személy is meghallhassa mondanivalóm. Már nem mintha szüksége lett volna rá.
Felállván a könyvespolcom felé vettem az irányt. Ennél még az olvasás is jobb.
Shiver – unalmas. Harry Potter – agyon olvasott. Szerelmünk lapjai – túl szerelmes. Futtattam végig néhány címen pillantásom, de jelenleg az oly’ szeretett köteteim sem vidítottak fel. Erre csak egy valaki lenne képes.
- Axe – csúszott ki számon. Vártam a megtorlásra, Edwardtól a papolásra, de mindez elmaradt. Furcsa- húztam fel szemöldököm. Ezelőtt néhány perccel eme tettemért lehurrogott. Talán ő is megunta? Rájött, milyen hülyeséget is művelt? Egy másodperc erejéig komolyan elgondolkoztam ezen eshetőségen, de aztán ráébredtem: Edwardról van szó, könyörgöm. Nála makacsabb és bizonyos helyzetekben idiótább embert még nem láttam. Vagyis vámpírt. Mondjuk faji származása nem igazán lényeges. Ha ember lenne, akkor is ilyen kiállhatatlanul viselkedne.
Az ajtó felől zajt hallottam, s odafutván az ágyamhoz lehuppantam rá. Sose tudni, mikor kapok még azért is, mert állok. Az ajtó kinyílt, de olyasvalaki lépett be a szobámba, akire nem számítottam.
- Axe? – kérdeztem döbbenten. Vagy álmodok, vagy Edward… Aha, akkor álmodom.
- Mit keresel te itt? – ocsúdtam föl meghökkenésemből.
- Érted jöttem. Kimentem a hercegnőt fogságából – dőlt vigyorogva az ajtófélfának.
- Megőrültél? – pattantam fel sebesen. – Ha Edward itt talál, tuti kicsinál – kezdtem el tolni kifelé, de a cselekmény közben megálltam.
- Tulajdonképpen hogy is jutottál be? – néztem föl rá csodálkozva.
- Beengedtem az ajtón – termett mellettünk Emmett.
- Semmit sem értek – hullott le karom magam mellé.
- Na, az úgy volt, hogy ennek a minden hájjal megkent húga – mutatott Axe-re-, meg a mi „mindenbe beleütöm az orrom” Alice-ünk összeállt, és sec-perc alatt elpaterolták Eddikét itthonról, hogy ez a hősszerelmes kandúr megmenthessen, aztán mindezért egy perverz csókot bezsebelhessen – kaján vigyora biztosított róla, hogy a fejében ennek még van folytatása. S minden bizonnyal igencsak korhatáros folytatása.
Pár órával később:
Nessa szemszöge:
Egy tökéletesen végrehajtott parkolás után leállítottam a kocsit, felkaptam a retikülöm, s kimásztam az autóból. Egy hatalmas vigyorral az arcomon indultam meg házunk felé. Az esetek többségében fogcsikorgatva és fancsali képpel lépem át házunk küszöbét, most azonban táncikálva és mosolyogva tettem meg mindezt.
- Hol voltál?- csendült fel anyám hangja a hátam mögött. Becsuktam az ajtót, majd megfordulván dühös ábrázatával találtam szembe magam. Már csak ez hiányzott – sóhajtottam fel. Ám eszem ágában sem volt hagyni, hogy elrontsa a jó kedvem.
- Randim volt – feleltem tömören. Minél engedékenyebb vagyok, annál hamarabb szabadulhatok.
- És én erről miért is nem tudok? – kérdezte dühösen.
- Talán mert nem akartam, hogy tudj róla – ennyit a nyugalomról. Kezdtem mérges lenni. – Már elég nagy vagyok ahhoz, hogy döntéseket hozzak. Nem hiszem, hogy minden egyes percemről be kellene számolnom neked. Nekem is lehetnek titkaim, nem? Ez a család úgyis a titkolózásairól híres. Legalább beleillek a családi idillbe.
- Senki sem titkolózik rajtad kívül – vágta rá túlságosan is gyorsan. Aha, ha mindez igaz, akkor miért is tekergeted a hajad, ahogy mindig is szoktad, ha zavarban vagy, anya?
- Mindezt a titkolózás nagymestere mondja. Nevetnem kell, anya.
- Nem értem, miről beszélsz – nézett félre. A hazug ember fő ismérve: nem néz a szemedbe.
- Te is nagyon jól tudod, miről beszélek. Te és SP sohasem éltetek igazi házaséletet. Sp utál minket Axe-szel, mint ahogy mi is őt. Sohasem tekintett ránk úgy, mint gyermekeire. Igazság szerint ez minket a legkevésbé sem érdekel, de akkor is furcsa, hogy az apánk, akinek imádnia kellene minket, jóformán megvet mindkettőnket. Ráadásul akárhányszor szóba került a múltad, mindig hárítottál. Még annyit sem mondtál el nekünk, hogy hol éltél emberként, vagy hogyan találkoztatok SP-vel. És ezek után ne gyanakodjon az ember? – anya csak bámult maga elé.
- Miért nem mondod el az igazat? Megbirkóznék vele. Képes lennék elviselni – a házra csend telepedett.
- Miért nem mondod el? – felemelt hanggal ráztam meg anyám testét.
- Talán azért, mert szégyellem? – rázta le kezeim magáról. Felnézett rám. Óóóó, bár ne tette volna. Az a pillantás még szörnyűbb volt, mint az azt követő szavai. – Szégyellem, amiért annyira hülye voltam, hogy bedőltem egy mocsadéknak. Hittem neki, mert hinni akartam. Hinni akartam, hogy egy olyan pasi szerethet engem. De becsapott. Lelépett és ott hagyott összetörten. Tudod kicsim, az elhagyásban nem az a legrosszabb, hogy hiányzik, aki elhagyott, hogy összeroppan a közösen alkotott egész kis világ, hogy minden, amit látunk vagy csinálunk, őrá emlékeztet, hanem az a gondolat, hogy kitettük a lelkünket csak azért, hogy a szeretett lény ránk stemplizze: ELUTASÍTVA. És minden egyes alkalommal, mikor rátok nézek… - hangja elhalkult. Hevesen megrázta a fejét, majd szélsebesen távozott a házból. Döbbenten álltam ott. Fejemben csakúgy kavarogtak a gondolatok.
- Fantasztikus előadás volt – bukkant fel a semmiből előttem SP. Felnézve rá felfedezhettem elégedett képét.
- Ugye sohasem szeretted őt?
- Ő nem szeretett engem – hangsúly az Ő-n.
- Akkor miért…? – miért feküdt le veled és tette tönkre ezzel mindannyiunk életét? – akartam kérdezni, de torkomon akadtak a szavak. Nem, ezt nem mondhatom ki hangosan. Ha kimondanám, akkor magamnak is beismerném, hogy igaz. Ha kimondatlan, akkor még tehet úgy az ember, mintha nem is létezne a probléma.
- Nem fogom megkönnyíteni a dolgod és elmondani az igazat. Kár lenne kihagyni a kis szenvedésed. Igazán szórakoztató tudsz lenni olyankor – húzódott ajka kaján vigyorra. Úgy szétverném a fejét, de úgy.
Ehelyett előkaptam mobilom, majd tárcsázni kezdtem. Néhány csengés után felvette az illető.
- 15 perc múlva a szokott helyen.
Axe szemszöge:
Húgocskám csinos kis Mercedes-e fénysebességgel húzott el mellettem, de semmi meglepőt nem találtam ebben. Szerette a száguldást, akárcsak mi.
Mindamellett gondolataimat Hannah csókjának visszaidézése töltötte ki. Az a lány annyira elbűvölő volt. Lehet, hogy ezúttal pórázra kerülsz, Alexander? – vigyorogva csóváltam meg a fejemet.
Felugrándoztam a bejárati ajtó előtt található lépcsőfokokra, s beléptem a lakásba.
- Szervusz, Alexander – pfffff, ez az én formám. Muszáj volt beleütköznöm „apámba”. Utáltam úgy gondolni rá, mint az apámra. Jobb szerettem idegenként tekinteni rá.
- Nem is köszönsz édesapádnak? – az édesapa szót kihangsúlyozta. Csak én vagyok paranoiás, vagy tényleg hergelni akar?
Alice szemszöge:
A Hannah-s kis akciónk szerencsére sikeresen zajlott le, s Edward nem is sejtette, mi történt az elmúlt pár órában. Imádom a vámpírképességeket. Vajon nem tarthatnám meg örökre?
- Azonnal indulok – csendült fel fivérem hangja. A szobájából kiszűrődő motoszkálásból ítélve átöltözött, amit leérve a lépcsőn be is bizonyított.
- Hová-hová? – néztem végig rajta meglepetten. Nem szokott csak úgy kiöltözni. Mi oka lehetett most mégis rá?
- Khm – köhögött tenyerébe. Mintha nem tudnánk mindketten, hogy eme gesztusra nincs szüksége vámpír mivoltából kifolyólag. Tehát hazudni fog nekem.
- Carlisle hívott, hogy szüksége lenne a segítségemre a kórházban – milyen kár, hogy Carlisle most éppen Mary-vel tölti az idejét egy kellemes kis hotelszoba keretein belül. Persze Edwardnak nem kell róla tudnia.
Igen, határozottan meg akarom tartani ezt a képességet – döntöttem el, miközben búcsút intettem testvéremnek.
E/3.
- Most nincs hangulatom hozzád – felelte nyugodtan Alexander. Megpróbált ellépni SP mellett, de amaz megragadva karját megállásra késztette.
- Mi a franc? – nézett rá a fiú meglepetten. – Csak nem azzal akarsz most előjönni, hogy te vagy az apám, és hallgatnom kell rád? Tudod mit? Már rég leszarom azt, ki vagy nekem. Te is utálsz minket a húgommal, mi is téged. Probléma megoldva. Törekedjünk csupán arra, hogy próbáljunk meg nem gyakran összefutni. Mert sajnos veled kell egy fedél alatt élnem, de idővel ez is meg fog oldódni, ne aggódj.
- Tudni akarod az igazat? Tudni akarod, miért gyűlöllek titeket? – nézett végig rajta lenézően. – Mert anyátok gyermekei vagytok. Azé a ribancé.
- Ne beszélj így róla – szűrte ki fogai közt a szavakat. – Ne merészeld még egyszer a szádra venni őt, különben megkeserülöd.
Beszédpartnere cinikusan felkacagott, majd visszatekintett rá. Pillantása az undor és szánalom keverékét tükrözte.
- Az a kurva nem érdemli meg, hogy védelmezd őt. Ha tudnád… - hagyta lógva a mondatot.
- Mit tudnék? – kérdezte idegesen.
- Hogy csak egy fattyú vagy. Anyád egyik futókalandjának a hozadéka.
Alexander sokk hatása alá került. SP mindeközben csak arra tudott gondolni: a játék elkezdődött.