E.M.-30. fejezet- A múlt árnyai

 " Mindannyian menekülünk a fájdalom elől. Van, aki gyógyszert szed. Mások sorozatokat bámulnak a Netflixen. Vannak, akik romantikus regényeket olvasnak. Bármire képesek vagyunk, csak eltereljük a gondolatainkat önmagunkról. De nagyon úgy fest, hogy minél jobban óvjuk magunkat a fájdalomtól, az csak annál rosszabb lesz."

Anna Lembke

Bella szemszöge:

 

Ledöbbenve álltam a nappalinkban, miközben SP bezárta Edward távozását követően az ajtót. Agyam próbálta feldolgozni az elmúlt percek történéseit.

Miután Nessa kifakadt és elviharzott otthonról férjem kihasználta megrökönyödésemet és Edwardot hazugságokkal traktálta a nemlétező szerelmünket illetően. Annyira sokkolt mindaz, ami történt, hogy képtelen voltam közbeszólni és csak hagytam magam sodródni az árral.

Majd később úgyis elmondhatom az igazságot, ha akarom. A gondolatra éles fájdalom hasított szívembe. Az agyam tudta, hogy a legjobb az lenne mindannyiunk számára, ha hagynám a hazugságok tengerében úszkálni, de szívem arra sarkallt, hogy valljak színt neki és boruljak a nyakába. Az az átkozott nyavalyás, ha képes lenne rá, még mindig hevesebben verne tőle. Most azonban az eszemre kellett hallgatnom.

Edward képes volt elhagyni engem és hátra sem nézett soha többé. Ott hagyott összetörve, megsebezve. Tisztában volt vele, min mentem keresztül a találkozásunk előtt. Tudta jól, mennyire szerettem, mennyire ragaszkodtam hozzá. Tudta jól, hogy számomra a világot jelentette. Mind a mai napig. Amikor megláttam képes voltam ismét levegőhöz jutni. Szívem felkiáltott: Ő AZ! Utáltam magam ezért. És gyűlöltem őt is. Gyűlöltem, mert mindennek ellenére sohasem szűntem meg őt igazán szeretni. Egy részem- nem is akármennyire kicsi részem- mindig a karjaiba vetné magát.

 

- Akkor elmondom a játékszabályokat- szakított ki gondolataimból SP hangja.

- Milyen játékszabályokat? – néztem rá megrökönyödve. – És amúgy is mit keresel itt? Nem emlékszel, hogy szakítottunk?

- A kávézóban való kis bohóckodásunkra gondolsz? – gúnyosan felnevetett. – Azt csak azért tettem, hogy megnyugodj kicsit. Annyira még te sem lehetsz hülye, hogy azt hitted, hogy elengedlek.

Nevetése betöltött az egész helyiséget. Én csak hallgattam. Kerestem a szavakat, mit is mondhatnék. Lenézően végig nézett rajtam és folytatta.

- Te tényleg azt hitted. Azért azt hittem, hogy ennél több eszed van, na mindegy. Most, hogy a hősszerelmed ismét felbukkant az életünkben természetesen továbbra is el fogjuk játszani a hihetetlenül boldog családot a gyerekekkel. Ami a hálószobai dolgokat illeti: ott viszont nincs több színlelés. Azt akarom, hogy elhitesd velem, hogy megveszel értem és igazi szexuális életet fogunk élni.

- Te megőrültél – még a gondolat is elborzasztott.

- Máskülönben kénytelen leszek kihasználni ezt a mostani rendkívül ingatag helyzetet arra, hogy mindenkit ellened fordítsak. Ne feledd! A gyerekeid és Edward is összezavarodtak, hisz hazudtál mindannyiuknak. Rajtad kívül én voltam jelen csupán a terhesség időszakától kezdődően, és lehetséges, hogy néhány dologra talán másképp emlékszem, mint te. Talán kicsit erősíthetem bennük azt a tényt, hogy bosszúból nem akartad elmondani Edwardnak, hogy terhes vagy, amiért ő is fájdalmat okozott neked. Bosszúból szakítottad el a gyerekeidet az apjuktól. Talán még arra is kitérhetnék, hogy én próbáltak jobb belátásra bírni ezzel kapcsolatosan, de téged nem érdekelt, hogy a gyerekeid az igazi apjuk nélkül nőjenek fel, mert számodra csak a bosszú volt fontos. Mindennél és mindenkinél jobban. Ezért képes voltál feláldozni őket, pedig lehetőséged lett volna a színvallásra.

- Úgysem hinnének neked – próbáltam erősnek mutatkozni, de belül rettegés fogott el. Elég csak a kétely legapróbb csíráját elültetni egy ember elméjében és idővel kiburjánzik. Akár igaz, akár nem.

- Biztos vagy benne? – kezdett el sétálgatni körülöttem. Élvezte, hogy felülkerekedett rajtam. – Nessa eléggé kiakadt azon, hogy az apjával randevúzgatott meg csókolózott. Szerinted nem lenne fogékony arra, hogy mindez nem történt volna meg, ha te elmondtad volna az igazat és nem akartad volna eltiltani őket Edwardtól? Egy ember akkor a legsebezhetőbb, mikor dühös. És ő most- nekem legalábbis- eléggé dühösnek tűnt. Mi történne, ha a benne lakozó indulatot mind ellened fordítanám?

- Te utolsó szemétláda! – rontottam neki, ő azonban egy gyors mozdulattal megragadta mindkét kezemet és magához húzott.

- Mostantól mintafeleség leszel Bella Frewer,- a vezetéknevet nyomatékosan kihangsúlyozta- különben elveszek tőled mindenkit, akit szeretsz. Megértettél?

- Dögölj meg! – köptem le hirtelen felindulásból.

Reakcióm meglepte és egy pillanatra úgy tűnt, hogy kicsit le is nyűgözte.

- Mindig is tüzes voltál, nemde? Ezt ne felejtsd az ágyban sem- és ezzel elindult velem a hálószoba felé.

 

Axe szemszöge:

 

Pár órával később sikerült annyira lenyugtatnom Nessa-t, hogy hazajöjjön. Nem mondanám, hogy tökéletes állapotban volt, mivel továbbra is Edwardot hibáztatta azért, amiért a saját apjával volt kénytelen csókolózni és veszekedett velem, amiért én nem kezdtem el azonnal szidni őt. Félreértés ne essék! Nem védeni akartam őt, mert éveken keresztül nem tudott rólunk semmit, amiről valamilyen szinten valószínűleg ő is tehet, de nem akartam anélkül ítélkezni, hogy ismerném a teljes történetet.

Otthon azonban még nagyobb sokk ért. A kanapén SP és anya ült ölelgetve egymást. Már a gondolattól is elhánytam volna magam, de így látva még közelebb álltam ahhoz, hogy tényleg kidobjam a taccsot. Nem értettem semmit. Talán valamilyen másik dimenzióba kerültem?

- Örülünk, hogy végre hazataláltatok. Anyátokkal úgy gondoltuk, hogy jót tenne a családunknak egy beszélgetés a történtek fényében.

A család szónál majdnem benyögtem, hogy szerencsére te díszbuzi nem vagy az apám, de moderáltam magam. Úgy gondoltam, hogy ennyi veszekedés elegendő volt egy napra. Majd holnap- a gondolatra egy halvány mosoly jelent meg az arcomon. Következő pillanatban anyám vette át a szót.

- Apátokkal- a szóra kirázott a hideg- úgy látjuk jónak, ha elmeséljük az egész történetet nektek. De előtte szeretnék bocsánatot kérni tőletek, amiért ekkora galibát okoztam. Sohasem gondoltam volna, hogy ez fog történni. Bocsáss meg nekem Nessa emiatt! Higgyétek el, hogy akkor abban a pillanatban olyan fiatalon ezt a lehetőséget tartottam a legjobb megoldásnak. Minden annyira kilátástalannak tűnt. Elvoltam veszve teljesen és ismeretlen utat kellett bejárnom mind a vámpírság terén mind az anyaság terén. Szerencsére akkor rátaláltam SP-re, aki segített nekem mindenben és apátok helyet apátok lett. Nélküle képtelen lettem volna mindezt végig csinálni.

Anyám megszorította a metroszexuális kezét, miközben rámosolygott. Én ebben a pillanatban hálát adtam az égnek, hogy nem vacsoráztam, máskülönben tuti iderókáztam volna. Komolyan elgondolkoztam azon, hogy mi a fészkes fene történhetett? Egy vámpírnak lehet tudathasadása? Ez lehet az egyetlen magyarázat anyám viselkedésére. Talán a sok stressz, az elrejtett hazugságok felszínre törése okozhatja.

- Mivel nem biztos, hogy képes lennék mindent pontosan úgy átadni szavakkal, ahogy történt, inkább szeretném megmutatni nektek – felállt és odaállt elénk.

- Érintsetek meg, kérlek!

Nessa-val egymásra néztünk és kezünk bizonytalanul elindult anyánk arca felé. Éreztük, ahogy az elméje köré font burok leomlik és következő pillanatban a gondolatai, emlékei közepette találtuk magunkat.

 

„Már messziről észrevettem, hogy mennyien állnak a házuk előtt. Vendégség van náluk? Ezt nem is mondták. Kiszálltam a kocsiból, majd átfurakodtam a tömegen. Mennyi ember! Jobban mondva vámpír. Edwardék ott álltak középen. Mindenki olyan feszült volt. Körbe néztem, és a minket körbevevő vámpírok szinte csorgatták a nyálukat rám. Hát, eddig el is felejtettem, hogy én táplálék is lehetek számukra. Én csak lazán belibbentem ide, miközben vagy húszan rám ugorhattak volna. Szemeik feketén csillogtak. Ez talán nem túl jó jel. Mindegy, itt vannak Alice-ék. Ők úgy sem engednék, hogy elfogyasszanak vacsorára.

- Szia, édes – Csókoltam volna meg Edwardot, de ő elhúzódott. Mi a franc?

- Bella, beszélnünk kell – Lépett egy gyönyörűséges vámpírlány mellé. – Ő itt Brittany. A menyasszonyom.

- A menyasszonyod? – Kérdeztem hüledezve. Végig néztem az említett személyen. Igazán gyönyörű jelenség. Összehasonlításra sem vagyok érdemes vele szemben.

- Nézd, Bella. Össze fogunk házasodni. Én csak megijedtem kicsit a házasságtól, ezért jöttem el otthonról. Egy kis nyári kalandra vágytam. Ennyi voltál számomra. Egy kis nyári kaland csupán. Brittany-t szeretem – Arca rezzenéstelen volt, miközben kimondta ezeket a szavakat. Mint egy jég. Szemernyi tapintat sem volt benne. Képes az arcomba vágni mindenki előtt, hogy csak szórakozott velem. Egy ilyen érzéketlen tuskó biztos nem lesz a gyerekem apja. Jobb is így, hogy nem tudja. Ő úgy se ismerné el a picit, a gyerek meg csak szenvedne az apja miatt. Mindenkinek jobb lesz így. Majd én egyedül felnevelem ezt a kis csöppséget a hasamban.

- Legyetek boldogok – Küldtem egy szánalmas mosolyt feléjük. A lány csak vigyorgott. Látszik rajta, mennyire boldog. Az a kretén továbbra is ugyan úgy állt ott. Semmi érzelem az arcán. Egy percig gondolkoztam azon, hogy elbúcsúzzak a többiektől, de rájöttem, hogy ők is tudtak Edward menyasszonyáról, mégsem szóltak. Tehát felesleges lenne a búcsúzkodás. Keménynek kell tűnnöm. Mintha meg sem rendített volna az, amit az előbb hallottam. Pedig elvesztésének végtelen súlya úgy borult rám, mint egy szögekkel teletűzdelt palást. Ezernyi apró szúrás, fájdalom és szomorúság volt csak, ami várt rám. Menekülésre vagy enyhülésre nem számíthattam, nem lelhettem békét, könyörületet vagy vigaszt semmiben. Az lettem, ami mindig is voltam: végtelenül magányos nő abban a világban, amelyet teremtettem. Átfurakodtam a tömegen, majd elhajtottam. El innen. El attól a családtól, aki végleg megpecsételte a sorsomat. A család, aki örök magányba és szenvedésbe taszított.”

- Ó, anya- sírt fel Nessa. Húgom megakarta ölelni őt, de anyánk kérte, hadd folytassa az emlékek megmutatását. Állítása szerint később már nem biztos benne, hogy lesz annyi ereje, hogy mindezt megtegye.

 

„- Mégis mi tévő legyek? – Suttogtam a sötétbe. Nincs senki, akivel megoszthatnám ezt a dolgot. Egyedül maradtam.

- Bárcsak segíthetnél nekem – Simítottam végig a pocakomon. Hirtelen éles fájdalmat éreztem. Mintha megrúgott volna. Biztos csak képzelődöm. Ilyen korban még nem adhat jeleket. Bár, ő nem ember. Lehet fejlettebb. Ennél hülyébb már amúgy sem lehetek. Kipróbálom.

- Hallasz engem? – A kérdésre újabb rúgást kaptam. Aszta! Erre nem számítottam.

- Hű! Nagyon okos vagy picim. A mama nagyon büszke rád. Beszélgethetnél velem. Csináljuk azt, ha a válaszod nem, akkor egyet rúgsz, ha igen, akkor kettőt. Rendben? – Két rúgást kaptam.

- Lehetne gyengédebben? Ez fáj a mamának. Fontos dologról kell döntenünk. Elvégre a közös jövőnkről van szó. A mama nem tudja, hogy elmenjen vagy maradjon. Segítenél benne dönteni? – Újabb két rúgás.

- Neked mi a véleményed? Minden rajtad múlik. Azt tesszük, amit te akarsz. El akarsz menni innen? – A következő pillanatban jött is a válasz. Tehát megszületett a döntés. Elmegyünk.

Az éjszaka további részében fent voltam. Reggel megvártam, míg apuék elmennek itthonról.

- Elmentem! – Kiáltott fel anyu. Ez volt a jel. Kipattantam az ágyból, beledobáltam pár cuccomat a bőröndbe, majd felöltöztem. Fájdalmas búcsút vettem minden helyiségtől. Hagytam egy búcsúlevelet anyáéknak. Beleírtam, hogy muszáj volt elmennem, és hogy ne keressenek. Nagyon sajnálom, és szeretem őket. Kivittem a bőröndöt a kocsiba, majd bepattantam.

- A közös jövőnk kezdete, picim. – Gázt adtam, majd elhajtottam. Azt még nem tudom, hogy hová megyek, csak el innen. Magam mögött kell hagynom a múltam.”

 

 

- Itt még nem tudtam, hogy ketten vagytok- fűzte hozzá édesanyám. -  Mindent csak értetek tettem.

 

„- Ébresztő hapsikám – dörrentem rá.

- Szép jó reggelt kishölgy! – gúnyolódott. Hogy pofám verném, Istenem. De hogy! Jót tesz az erőmnek a terhességi hormon. Lobbanékonyabb vagyok.

- Egy szobát szeretnék, de rögtön. Fáradt és terhes vagyok. Csipkedje magát! – magyaráztam sürgősen.

- Hagyd, Bob, majd én segítek neki. – jelent meg… egy dallamos hangú, vámpír! Fekete, oldalra nyalt haja, hófehér képe és arany írisze volt. Pont, mint Cullenék.

- Köszi, SP – sóhajtott az öreg. – Egy újabb PMS-es hölgy.

- TERHES, te fasz! – csaptam az asztalra.

- Nyugi, add csak a bőröndjeit. – kapta ki a kezemből, a feltehetően süti barát. Elég buzis képe volt, már nem azért.

Nagy, nyúlánk léptekkel megindult egy szűkős folyóson. A plafon szokatlanul magasan helyezkedett el, a vakolat néhány helyen potyogott. A padló régi, kopott volt, amit egy virágos szőnyeggel próbáltak leplezni.

- Várj! – kaptam el a vállát, ami kemény, elpusztíthatatlan fajtából készült. Plusz egy pont. Tuti, hogy vérszívó.

- Igen? – fordult meg, arcára barátságos mosoly ült ki, kivillantva szemfogát.
- Hogy hívnak?

- Christian Frewer, miért?

- Vámpír vagy? – vontam kérdőre ellentmondás nem tűrően. Kínosan, reflexszerűen felnevetett.

- Dehogy, hülye vagy? - cincogott. Felsóhajtottam.

- Na, idefigyelj, sovány tej! Nem érek rá, mert rohadtul felcsinált egy vérszívó, belehalhatok és a gyerekemnek apa kell. Mivel veled futottam össze, te leszel az, aki segít nekem – förmedtem rá. Arca elnyúlt.

- Terhes vagy… egy… magunk fajtától? – suttogta. Sík hülye.

- Mondtam már! Segítesz vagy hagysz meghalni? – kérdeztem ironikusan.

- Van más választásom? – nézett az ég felé. – Segítek.”

 

„- Bella! – szólított meg riadtan. – Elfolyt a magzatvized!

Ezzel a mondattal iszonyatos fájdalmat éreztem, mintha a zsigereimtől akarnának megfosztani. Ilyen fájdalmat, még soha nem éreztem. Hangos, émelyítő sikításra figyeltem fel. A tükörképemmel találtam szembe magam, ami a gardróbból „mosolygott” rám. Arcom sápadt volt, a homlokom izzadságcseppek ültek, tartásom görnyedt volt, és, ami még rosszabb… ordítottam.

- Shh… - kezdett el kapkodni. – Feküdj le! – szólalt meg riadtan, majd egy pillanat alatt az ágyban találtam magam.”

 

Anyám újra maga köré vonta a burkot, így az emlékáradat megszakadt. Kezem lehanyatlott az oldalam mellé. Sokkot kaptam. Agyam újra és újra lepörgette a látottakat. Próbáltam feldolgozni anyám emlékeit, de annyi év titkolózást követően még képtelen voltam az igaznak vélt hazugságot elválasztani a valóságtól.

- Tudtam, hogy Edward volt a szemétláda- borult húgom anyánk nyakába. – Istenem! Kihasznált téged és elhagyott. Mindvégig hazudott neked. Egy utolsó senkiházi!

Nessa kirohanása nem lepett meg. Ő igencsak heves természet, én azonban csupáncsak az egyik oldalt látva és hallva nem szerettem volna még következtetéseket levonni. Abban biztos voltam, hogy Edward oldalát is szeretném megismerni, hogy tisztán láthassak mindent. Lesz miről beszélgetnünk Hannah-val, az biztos. Ő vajon mennyire emlékszik ezekből az időkből? És vajon mit fog ahhoz szólni, hogy kronológiailag alig vagyok csupáncsak 9 éves? Ez vajon elijeszthet egy nőt? Ugyan már, tuti nem- horkantam fel cinikus gondolatom hatására.

Annyira elkalandoztam a saját gondolataimban, hogy lemaradtam a családi kupaktanács értekezéseiről és beszélgetésük utolsó mondatára tértem már csak magamhoz. A szószóló húgom volt.

- Az egyértelmű, hogy meg kell szakítanunk velük mindennemű kapcsolatot. Természetesen Axe is szakít Hannah-val.