E.M.-30. fejezet- A múlt árnyai

 " Mindannyian menekülünk a fájdalom elől. Van, aki gyógyszert szed. Mások sorozatokat bámulnak a Netflixen. Vannak, akik romantikus regényeket olvasnak. Bármire képesek vagyunk, csak eltereljük a gondolatainkat önmagunkról. De nagyon úgy fest, hogy minél jobban óvjuk magunkat a fájdalomtól, az csak annál rosszabb lesz."

Anna Lembke

Bella szemszöge:

 

Ledöbbenve álltam a nappalinkban, miközben SP bezárta Edward távozását követően az ajtót. Agyam próbálta feldolgozni az elmúlt percek történéseit.

Miután Nessa kifakadt és elviharzott otthonról férjem kihasználta megrökönyödésemet és Edwardot hazugságokkal traktálta a nemlétező szerelmünket illetően. Annyira sokkolt mindaz, ami történt, hogy képtelen voltam közbeszólni és csak hagytam magam sodródni az árral.

Majd később úgyis elmondhatom az igazságot, ha akarom. A gondolatra éles fájdalom hasított szívembe. Az agyam tudta, hogy a legjobb az lenne mindannyiunk számára, ha hagynám a hazugságok tengerében úszkálni, de szívem arra sarkallt, hogy valljak színt neki és boruljak a nyakába. Az az átkozott nyavalyás, ha képes lenne rá, még mindig hevesebben verne tőle. Most azonban az eszemre kellett hallgatnom.

Edward képes volt elhagyni engem és hátra sem nézett soha többé. Ott hagyott összetörve, megsebezve. Tisztában volt vele, min mentem keresztül a találkozásunk előtt. Tudta jól, mennyire szerettem, mennyire ragaszkodtam hozzá. Tudta jól, hogy számomra a világot jelentette. Mind a mai napig. Amikor megláttam képes voltam ismét levegőhöz jutni. Szívem felkiáltott: Ő AZ! Utáltam magam ezért. És gyűlöltem őt is. Gyűlöltem, mert mindennek ellenére sohasem szűntem meg őt igazán szeretni. Egy részem- nem is akármennyire kicsi részem- mindig a karjaiba vetné magát.

 

- Akkor elmondom a játékszabályokat- szakított ki gondolataimból SP hangja.

- Milyen játékszabályokat? – néztem rá megrökönyödve. – És amúgy is mit keresel itt? Nem emlékszel, hogy szakítottunk?

- A kávézóban való kis bohóckodásunkra gondolsz? – gúnyosan felnevetett. – Azt csak azért tettem, hogy megnyugodj kicsit. Annyira még te sem lehetsz hülye, hogy azt hitted, hogy elengedlek.

Nevetése betöltött az egész helyiséget. Én csak hallgattam. Kerestem a szavakat, mit is mondhatnék. Lenézően végig nézett rajtam és folytatta.

- Te tényleg azt hitted. Azért azt hittem, hogy ennél több eszed van, na mindegy. Most, hogy a hősszerelmed ismét felbukkant az életünkben természetesen továbbra is el fogjuk játszani a hihetetlenül boldog családot a gyerekekkel. Ami a hálószobai dolgokat illeti: ott viszont nincs több színlelés. Azt akarom, hogy elhitesd velem, hogy megveszel értem és igazi szexuális életet fogunk élni.

- Te megőrültél – még a gondolat is elborzasztott.

- Máskülönben kénytelen leszek kihasználni ezt a mostani rendkívül ingatag helyzetet arra, hogy mindenkit ellened fordítsak. Ne feledd! A gyerekeid és Edward is összezavarodtak, hisz hazudtál mindannyiuknak. Rajtad kívül én voltam jelen csupán a terhesség időszakától kezdődően, és lehetséges, hogy néhány dologra talán másképp emlékszem, mint te. Talán kicsit erősíthetem bennük azt a tényt, hogy bosszúból nem akartad elmondani Edwardnak, hogy terhes vagy, amiért ő is fájdalmat okozott neked. Bosszúból szakítottad el a gyerekeidet az apjuktól. Talán még arra is kitérhetnék, hogy én próbáltak jobb belátásra bírni ezzel kapcsolatosan, de téged nem érdekelt, hogy a gyerekeid az igazi apjuk nélkül nőjenek fel, mert számodra csak a bosszú volt fontos. Mindennél és mindenkinél jobban. Ezért képes voltál feláldozni őket, pedig lehetőséged lett volna a színvallásra.

- Úgysem hinnének neked – próbáltam erősnek mutatkozni, de belül rettegés fogott el. Elég csak a kétely legapróbb csíráját elültetni egy ember elméjében és idővel kiburjánzik. Akár igaz, akár nem.

- Biztos vagy benne? – kezdett el sétálgatni körülöttem. Élvezte, hogy felülkerekedett rajtam. – Nessa eléggé kiakadt azon, hogy az apjával randevúzgatott meg csókolózott. Szerinted nem lenne fogékony arra, hogy mindez nem történt volna meg, ha te elmondtad volna az igazat és nem akartad volna eltiltani őket Edwardtól? Egy ember akkor a legsebezhetőbb, mikor dühös. És ő most- nekem legalábbis- eléggé dühösnek tűnt. Mi történne, ha a benne lakozó indulatot mind ellened fordítanám?

- Te utolsó szemétláda! – rontottam neki, ő azonban egy gyors mozdulattal megragadta mindkét kezemet és magához húzott.

- Mostantól mintafeleség leszel Bella Frewer,- a vezetéknevet nyomatékosan kihangsúlyozta- különben elveszek tőled mindenkit, akit szeretsz. Megértettél?

- Dögölj meg! – köptem le hirtelen felindulásból.

Reakcióm meglepte és egy pillanatra úgy tűnt, hogy kicsit le is nyűgözte.

- Mindig is tüzes voltál, nemde? Ezt ne felejtsd az ágyban sem- és ezzel elindult velem a hálószoba felé.

 

Axe szemszöge:

 

Pár órával később sikerült annyira lenyugtatnom Nessa-t, hogy hazajöjjön. Nem mondanám, hogy tökéletes állapotban volt, mivel továbbra is Edwardot hibáztatta azért, amiért a saját apjával volt kénytelen csókolózni és veszekedett velem, amiért én nem kezdtem el azonnal szidni őt. Félreértés ne essék! Nem védeni akartam őt, mert éveken keresztül nem tudott rólunk semmit, amiről valamilyen szinten valószínűleg ő is tehet, de nem akartam anélkül ítélkezni, hogy ismerném a teljes történetet.

Otthon azonban még nagyobb sokk ért. A kanapén SP és anya ült ölelgetve egymást. Már a gondolattól is elhánytam volna magam, de így látva még közelebb álltam ahhoz, hogy tényleg kidobjam a taccsot. Nem értettem semmit. Talán valamilyen másik dimenzióba kerültem?

- Örülünk, hogy végre hazataláltatok. Anyátokkal úgy gondoltuk, hogy jót tenne a családunknak egy beszélgetés a történtek fényében.

A család szónál majdnem benyögtem, hogy szerencsére te díszbuzi nem vagy az apám, de moderáltam magam. Úgy gondoltam, hogy ennyi veszekedés elegendő volt egy napra. Majd holnap- a gondolatra egy halvány mosoly jelent meg az arcomon. Következő pillanatban anyám vette át a szót.

- Apátokkal- a szóra kirázott a hideg- úgy látjuk jónak, ha elmeséljük az egész történetet nektek. De előtte szeretnék bocsánatot kérni tőletek, amiért ekkora galibát okoztam. Sohasem gondoltam volna, hogy ez fog történni. Bocsáss meg nekem Nessa emiatt! Higgyétek el, hogy akkor abban a pillanatban olyan fiatalon ezt a lehetőséget tartottam a legjobb megoldásnak. Minden annyira kilátástalannak tűnt. Elvoltam veszve teljesen és ismeretlen utat kellett bejárnom mind a vámpírság terén mind az anyaság terén. Szerencsére akkor rátaláltam SP-re, aki segített nekem mindenben és apátok helyet apátok lett. Nélküle képtelen lettem volna mindezt végig csinálni.

Anyám megszorította a metroszexuális kezét, miközben rámosolygott. Én ebben a pillanatban hálát adtam az égnek, hogy nem vacsoráztam, máskülönben tuti iderókáztam volna. Komolyan elgondolkoztam azon, hogy mi a fészkes fene történhetett? Egy vámpírnak lehet tudathasadása? Ez lehet az egyetlen magyarázat anyám viselkedésére. Talán a sok stressz, az elrejtett hazugságok felszínre törése okozhatja.

- Mivel nem biztos, hogy képes lennék mindent pontosan úgy átadni szavakkal, ahogy történt, inkább szeretném megmutatni nektek – felállt és odaállt elénk.

- Érintsetek meg, kérlek!

Nessa-val egymásra néztünk és kezünk bizonytalanul elindult anyánk arca felé. Éreztük, ahogy az elméje köré font burok leomlik és következő pillanatban a gondolatai, emlékei közepette találtuk magunkat.

 

„Már messziről észrevettem, hogy mennyien állnak a házuk előtt. Vendégség van náluk? Ezt nem is mondták. Kiszálltam a kocsiból, majd átfurakodtam a tömegen. Mennyi ember! Jobban mondva vámpír. Edwardék ott álltak középen. Mindenki olyan feszült volt. Körbe néztem, és a minket körbevevő vámpírok szinte csorgatták a nyálukat rám. Hát, eddig el is felejtettem, hogy én táplálék is lehetek számukra. Én csak lazán belibbentem ide, miközben vagy húszan rám ugorhattak volna. Szemeik feketén csillogtak. Ez talán nem túl jó jel. Mindegy, itt vannak Alice-ék. Ők úgy sem engednék, hogy elfogyasszanak vacsorára.

- Szia, édes – Csókoltam volna meg Edwardot, de ő elhúzódott. Mi a franc?

- Bella, beszélnünk kell – Lépett egy gyönyörűséges vámpírlány mellé. – Ő itt Brittany. A menyasszonyom.

- A menyasszonyod? – Kérdeztem hüledezve. Végig néztem az említett személyen. Igazán gyönyörű jelenség. Összehasonlításra sem vagyok érdemes vele szemben.

- Nézd, Bella. Össze fogunk házasodni. Én csak megijedtem kicsit a házasságtól, ezért jöttem el otthonról. Egy kis nyári kalandra vágytam. Ennyi voltál számomra. Egy kis nyári kaland csupán. Brittany-t szeretem – Arca rezzenéstelen volt, miközben kimondta ezeket a szavakat. Mint egy jég. Szemernyi tapintat sem volt benne. Képes az arcomba vágni mindenki előtt, hogy csak szórakozott velem. Egy ilyen érzéketlen tuskó biztos nem lesz a gyerekem apja. Jobb is így, hogy nem tudja. Ő úgy se ismerné el a picit, a gyerek meg csak szenvedne az apja miatt. Mindenkinek jobb lesz így. Majd én egyedül felnevelem ezt a kis csöppséget a hasamban.

- Legyetek boldogok – Küldtem egy szánalmas mosolyt feléjük. A lány csak vigyorgott. Látszik rajta, mennyire boldog. Az a kretén továbbra is ugyan úgy állt ott. Semmi érzelem az arcán. Egy percig gondolkoztam azon, hogy elbúcsúzzak a többiektől, de rájöttem, hogy ők is tudtak Edward menyasszonyáról, mégsem szóltak. Tehát felesleges lenne a búcsúzkodás. Keménynek kell tűnnöm. Mintha meg sem rendített volna az, amit az előbb hallottam. Pedig elvesztésének végtelen súlya úgy borult rám, mint egy szögekkel teletűzdelt palást. Ezernyi apró szúrás, fájdalom és szomorúság volt csak, ami várt rám. Menekülésre vagy enyhülésre nem számíthattam, nem lelhettem békét, könyörületet vagy vigaszt semmiben. Az lettem, ami mindig is voltam: végtelenül magányos nő abban a világban, amelyet teremtettem. Átfurakodtam a tömegen, majd elhajtottam. El innen. El attól a családtól, aki végleg megpecsételte a sorsomat. A család, aki örök magányba és szenvedésbe taszított.”

- Ó, anya- sírt fel Nessa. Húgom megakarta ölelni őt, de anyánk kérte, hadd folytassa az emlékek megmutatását. Állítása szerint később már nem biztos benne, hogy lesz annyi ereje, hogy mindezt megtegye.

 

„- Mégis mi tévő legyek? – Suttogtam a sötétbe. Nincs senki, akivel megoszthatnám ezt a dolgot. Egyedül maradtam.

- Bárcsak segíthetnél nekem – Simítottam végig a pocakomon. Hirtelen éles fájdalmat éreztem. Mintha megrúgott volna. Biztos csak képzelődöm. Ilyen korban még nem adhat jeleket. Bár, ő nem ember. Lehet fejlettebb. Ennél hülyébb már amúgy sem lehetek. Kipróbálom.

- Hallasz engem? – A kérdésre újabb rúgást kaptam. Aszta! Erre nem számítottam.

- Hű! Nagyon okos vagy picim. A mama nagyon büszke rád. Beszélgethetnél velem. Csináljuk azt, ha a válaszod nem, akkor egyet rúgsz, ha igen, akkor kettőt. Rendben? – Két rúgást kaptam.

- Lehetne gyengédebben? Ez fáj a mamának. Fontos dologról kell döntenünk. Elvégre a közös jövőnkről van szó. A mama nem tudja, hogy elmenjen vagy maradjon. Segítenél benne dönteni? – Újabb két rúgás.

- Neked mi a véleményed? Minden rajtad múlik. Azt tesszük, amit te akarsz. El akarsz menni innen? – A következő pillanatban jött is a válasz. Tehát megszületett a döntés. Elmegyünk.

Az éjszaka további részében fent voltam. Reggel megvártam, míg apuék elmennek itthonról.

- Elmentem! – Kiáltott fel anyu. Ez volt a jel. Kipattantam az ágyból, beledobáltam pár cuccomat a bőröndbe, majd felöltöztem. Fájdalmas búcsút vettem minden helyiségtől. Hagytam egy búcsúlevelet anyáéknak. Beleírtam, hogy muszáj volt elmennem, és hogy ne keressenek. Nagyon sajnálom, és szeretem őket. Kivittem a bőröndöt a kocsiba, majd bepattantam.

- A közös jövőnk kezdete, picim. – Gázt adtam, majd elhajtottam. Azt még nem tudom, hogy hová megyek, csak el innen. Magam mögött kell hagynom a múltam.”

 

 

- Itt még nem tudtam, hogy ketten vagytok- fűzte hozzá édesanyám. -  Mindent csak értetek tettem.

 

„- Ébresztő hapsikám – dörrentem rá.

- Szép jó reggelt kishölgy! – gúnyolódott. Hogy pofám verném, Istenem. De hogy! Jót tesz az erőmnek a terhességi hormon. Lobbanékonyabb vagyok.

- Egy szobát szeretnék, de rögtön. Fáradt és terhes vagyok. Csipkedje magát! – magyaráztam sürgősen.

- Hagyd, Bob, majd én segítek neki. – jelent meg… egy dallamos hangú, vámpír! Fekete, oldalra nyalt haja, hófehér képe és arany írisze volt. Pont, mint Cullenék.

- Köszi, SP – sóhajtott az öreg. – Egy újabb PMS-es hölgy.

- TERHES, te fasz! – csaptam az asztalra.

- Nyugi, add csak a bőröndjeit. – kapta ki a kezemből, a feltehetően süti barát. Elég buzis képe volt, már nem azért.

Nagy, nyúlánk léptekkel megindult egy szűkős folyóson. A plafon szokatlanul magasan helyezkedett el, a vakolat néhány helyen potyogott. A padló régi, kopott volt, amit egy virágos szőnyeggel próbáltak leplezni.

- Várj! – kaptam el a vállát, ami kemény, elpusztíthatatlan fajtából készült. Plusz egy pont. Tuti, hogy vérszívó.

- Igen? – fordult meg, arcára barátságos mosoly ült ki, kivillantva szemfogát.
- Hogy hívnak?

- Christian Frewer, miért?

- Vámpír vagy? – vontam kérdőre ellentmondás nem tűrően. Kínosan, reflexszerűen felnevetett.

- Dehogy, hülye vagy? - cincogott. Felsóhajtottam.

- Na, idefigyelj, sovány tej! Nem érek rá, mert rohadtul felcsinált egy vérszívó, belehalhatok és a gyerekemnek apa kell. Mivel veled futottam össze, te leszel az, aki segít nekem – förmedtem rá. Arca elnyúlt.

- Terhes vagy… egy… magunk fajtától? – suttogta. Sík hülye.

- Mondtam már! Segítesz vagy hagysz meghalni? – kérdeztem ironikusan.

- Van más választásom? – nézett az ég felé. – Segítek.”

 

„- Bella! – szólított meg riadtan. – Elfolyt a magzatvized!

Ezzel a mondattal iszonyatos fájdalmat éreztem, mintha a zsigereimtől akarnának megfosztani. Ilyen fájdalmat, még soha nem éreztem. Hangos, émelyítő sikításra figyeltem fel. A tükörképemmel találtam szembe magam, ami a gardróbból „mosolygott” rám. Arcom sápadt volt, a homlokom izzadságcseppek ültek, tartásom görnyedt volt, és, ami még rosszabb… ordítottam.

- Shh… - kezdett el kapkodni. – Feküdj le! – szólalt meg riadtan, majd egy pillanat alatt az ágyban találtam magam.”

 

Anyám újra maga köré vonta a burkot, így az emlékáradat megszakadt. Kezem lehanyatlott az oldalam mellé. Sokkot kaptam. Agyam újra és újra lepörgette a látottakat. Próbáltam feldolgozni anyám emlékeit, de annyi év titkolózást követően még képtelen voltam az igaznak vélt hazugságot elválasztani a valóságtól.

- Tudtam, hogy Edward volt a szemétláda- borult húgom anyánk nyakába. – Istenem! Kihasznált téged és elhagyott. Mindvégig hazudott neked. Egy utolsó senkiházi!

Nessa kirohanása nem lepett meg. Ő igencsak heves természet, én azonban csupáncsak az egyik oldalt látva és hallva nem szerettem volna még következtetéseket levonni. Abban biztos voltam, hogy Edward oldalát is szeretném megismerni, hogy tisztán láthassak mindent. Lesz miről beszélgetnünk Hannah-val, az biztos. Ő vajon mennyire emlékszik ezekből az időkből? És vajon mit fog ahhoz szólni, hogy kronológiailag alig vagyok csupáncsak 9 éves? Ez vajon elijeszthet egy nőt? Ugyan már, tuti nem- horkantam fel cinikus gondolatom hatására.

Annyira elkalandoztam a saját gondolataimban, hogy lemaradtam a családi kupaktanács értekezéseiről és beszélgetésük utolsó mondatára tértem már csak magamhoz. A szószóló húgom volt.

- Az egyértelmű, hogy meg kell szakítanunk velük mindennemű kapcsolatot. Természetesen Axe is szakít Hannah-val.

SEP munkássága előtt adózva

http://i-just-wanted-to-be-me.blogspot.hu/

E.M. - 29. fejezet - Igazság

        Bella szemszöge:

- Ti ismeritek egymást? – fordul előbb felém, majd Edward felé Nessa.

Hát igen, azok a tipikus kínos pillanatok. Igen, lényegében ezekre a szituációkra értik a nagyokosok. De vajon az általuk mért esetek egyenértékűek azzal, ha be kell vallanod a lányodnak, hogy tulajdonképpen az apjával jár? Nem hiszem, hogy erre találták ki a „kínos szitu” kifejezést.

- Tényleg te vagy az? – dermed fel Edward a megdöbbenésből. – Én azt hittem…

- Hogy már meghaltam – intem le, mert megindul felém. Érti a célzást, ugyanis megtorpan.

Próbálok hidegen, kimérten tekinteni rá, de mégis hogy tegyem mindezt, ha azok a bizonyos pillangók újból a gyomromban ficánkolnak? Ha úgy érzem, hogy az évekkel ezelőtt megálló szívem meghazudtolva önmagát dobogásba kezd? Hazudhattam, elhitethettem magammal, hogy gyűlölöm, és már rég elfeledtem, de tudat alatt mindig is tisztában voltam az érzéseimmel. Megpróbáltam nélküle élni, de tudni nem tudtam. Eléldegéltem, igen, és voltak egészen kellemes perceim a gyerekeimnek köszönhetően, viszont soha többé nem voltam boldog. Hogyan is lehettem volna, mikor azelőtt tudtam, mi is az a boldogság? Most azonban itt áll előttem, és ugyanazokat az érzelmeket váltja ki belőlem, mint rég. Mintha a pillantásával képes lenne megszabadítani a béklyótól, amit eddig magammal cipeltem.

- Megmagyarázná végre valaki, hogy mi folyik itt? – üti meg a fülemet Nessa hisztérikus hangja.

- A szüleink pofavizitet tartanak – erre a falnak dőlő vigyorgó Alexanderre kapom a pillantásom.

- Mi? – kérdezik tőle egyszerre a házban tartózkodók.

- Tudod… - nem kell befejeznem a mondatot, ugyanis bólintva jelzi, pontosan tudja, mit akarok mondani.

- Mióta? – hangom esetlenül cseng.

- Biztosan az előző pillanattól kezdve. Gyanítani is csak nemrég kezdtem. Hannah kikotyogta, hogy Edwarddal egy helyen dolgoztatok régen, bár ő nem tudja, hogy én összeraktam a dolgokat. Csak annyit mondott, hogy Edward valamikor a Pleasureben dolgozott, és emlékszem, kiskoromban találtam egy ugyanilyen feliratú pólót, amiről azt mondtad, a tiéd. Ma pedig, amíg nem volt itthon senki, kutakodtam a padláson, s megtaláltam ezt – húzza elő zsebéből az apjával közös képünket. El akarom venni tőle, Edward azonban megelőz, s magához veszi a fényképet. Néhány másodpercig meredten bámulja, majd felnéz rám.

- Megtartottad – hangjában remény bujkál. Hamar el kell hessegetnem tőle az ilyesfajta elképzeléseket.

- Csak azért, ha kiderülne az igazság, mint ahogy most ez meg is történik, a gyerekeid tudják, hogy nézel ki. Tudják, ki az igazi apjuk – tárgyilagosan fogalmazok, a belsőmben azonban háború dúl. Énem egyik része legszívesebben a nyakába vetné magát, a másik viszont kínok közt hagyná vergődni élete végéig, s még azt sem tartaná elég büntetésnek számára. Túl mély sebet ejtett a szívemen ahhoz, hogy valaha is képes legyek megbocsájtani neki.

- Gyere… - kérdezne vissza, de mintha a szó közepén leesne neki a tantusz. – Bella, nekem nem lehet, hisz… - zavartan néz körbe a helyiségben.

- Vámpír vagy – siet a segítségére Alexander.

- Tehát tudjátok, mi vagyok – ezt inkább csak saját magának mormogta, de szerintem mindannyian meghallottuk.

- Anya is az, mi is félig. Nem nagy kunszt – húz vállat Axe.

- Képtelen vagyok elhinni. Ez nem lehetséges Bella – néz rám esdeklőn. Arra vár, hogy biztosítsam, mindez nem igaz, de sajnos ez az igazság.

- A te gyerekeid Edward. Vagy talán hazugsággal vádolsz? – gunyoros pillantást vetek rá. Csak vádolj azzal, kérlek. Tarts egy cédának. Ezzel legalább még jobban bebiztosíthatnám magam ellened. Kérlek, gyűlöltesd meg magad.

- Ez hogy lehetséges? Carlisle… Carlisle mindig is állította, hogy egy vámpír nem nemzhet gyermeket. Tudnia kell róla. Ez… - túr a hajába. – Ez felfoghatatlan.

- Miért nem szóltál? – kerül elém, és ragadja meg a karom. – Ha tudtam volna… ha tudtam volna, hogy 

terhes vagy, sohasem engedtem volna meg nekik, hogy elszakítsanak minket egymástól. Harcoltam volna. Értetek. Miért nem mondtad el?

Bénultan bámulok a feldúlt Edwardra, s ekkor kitör a tömeghisztéria.

   

         Edward szemszöge:

Ez a fojtogató érzés a hatalmába kerít, s nem ereszt a karmai közül. Gyermekeket várt. Az én gyermekeimet. Ha tudtam volna, akkor minden másképp alakul akkoriban. Még Carlisle sem lett volna képes eltávolítani Bellától. De hogyan is sejthettem volna? Egy vámpírnak nem lehet gyereke. Ezzel Bella felülírta az univerzum szabályait.

Azért engedtem el, hogy egy biztonságos, boldog élete lehessen. Ehelyett magára hagytam őt két babával. Ráadásul vámpírbabával. Egyáltalán hogyan szülte meg őket?

- Miért nem mondtad el, Bella? Miért nem? – kezdem el rázogatni, hátha ettől válaszol végre.

- Engedd el a feleségem – dördül fel egy kiáltás a hátam mögül, amire elengedem őt, és az ajtó felé fordulok. Egy másik vámpírférfi áll ott. Na, jó, férfinak nem mondanám, maradjunk inkább csak a vámpírnál.

- Tényleg te vagy az apám. Az apám, akivel… akivel… Ó, Jézusom! – visít fel Nessa. – Istenem! Ez undorító, ez… gyűlöllek. Érted? Gyűlöllek – rohan ki üvöltözve az ajtón. 

Alexander utána szalad, így hármasban maradunk a lakásban. Az ismeretlen vámpír megindul felém.

- Szóval maga a gyerekeim biológiai apja – nyújt kezet felém. – A feleségem már sokat mesélt Önről.

     

      Axe szemszöge:

Nem kell követnem Nessat. Tudom, hová megy. Igen, ahogy gondoltam. A kedvenc fánk legfelső ágán megtalálom őt.

- Tűnj innen – fordul el tőlem. E nélkül is látom, ahogy a könnycseppek végigfolynak az arcán.

- Miért nem mondtad el?

- Én sem tudtam biztosra, és ma el akartam mondani, amikor hazajöttem, de nem voltál itthon – mesélem el a történteket őszintén.

- Egyébként te sem említetted, hogy randevúzgatsz Edwarddal – fűzöm hozzá.

- Ne ejtsd ki a nevét a szádon – fordul vissza felém. – Gyűlölöm őt. Gyűlölöm. A saját apámmal csókolóztam. MIATTA. Miatta csókolóztam a saját apámmal.

- Ő sem tudta Nes – próbálom csitítgatni, de mindhiába.

- Mert egy féreg. Biztos csak egy numerára kellett neki anya, aztán lelécelt, és ott hagyta őt a következményekkel.

- Nem hiszem, hogy így történt. Néha álmomban felrémlik egy-két emlékfoszlány, amikben anyát látom egy férfival, de az arca nem látszik. Szerintem ő az, és azokban a képkockákban anya boldognak tűnik. Neked nincsenek ilyen álmaid?

- Akkor is gyűlölöm őt Axe, gyűlölöm – üvöltözi továbbra is, én pedig átölelem és magamhoz húzom.

- Gyűlölöm, gyűlölöm – ismételgeti, miközben a karjaimban ringatom. Az emberek sok esetben furcsán dolgozzák föl a sokkot. Nessa esetében ez megragadt a harag fázisában, s képtelen továbblépni onnan. De amint képes lesz a becsapottságán átlendül, ő is tisztábban látja majd a helyzetet, s válaszokat is követel.

  

       Edward szemszöge:

Megdöbbenve állok a Frewer rezidencia előtt. Bella házas. Férje van. Férje, aki az előbb oly szívélyesen elcsevegett velem, nem kihagyva a szerelmük részleteit.

Hálásnak kellene lennem neki, hisz felnevelte a gyerekeimet, mégis képtelen vagyok rá. Elvette tőlem őket. Őt hibáztatom magam helyett. Te voltál a hibás Edward.

De ő elvette tőled őket – ismételgeti egy kis hang a fejemben, s nem tudok megszabadulni tőle. Talán titkon nem is akarok. Jobb őt okolni mindenért. Képtelen vagyok racionálisan gondolkodni. Segítségre van szükségem.

Előkapom a zsebemből a mobilom, s tárcsázom az egyetlen számot, ami most szóba jöhet.

- Edward? – szól bele kishúgom.

- Alice, apa vagyok.

Meebo

Sziasztok!

Holnap a meebon keresztül feltehettek pár kérdést a történettel kapcsolatban, és a legjobbakra válaszolok is majd. Közérdekű közleményünket olvashatták :D

E.M. - 28. fejezet - Második először

       

       Axe szemszöge:

- És akkor azt mondta, hogy annyira naiv vagyok, hogy akármire rá tudnál venni, ha akarnál – kezdett el ismételten zokogni. Amióta elhoztam – nem zökkenőmentesen- a Cullen házból, ez van. Jasper kissé aggályosan lépett fel a személyemmel szemben, de szerencsére Alice kezelésbe vette a dolgokat, s úgy ítélte meg, jobb, ha Hannah elszabadul egy kicsit otthonról. Edward amúgy sem tartózkodott az épületben.

Gondolkodás nélkül hozzánk hoztam el, hisz jelenleg lappang az ürességtől a lakásunk. Rejtélyes módon mindenki felszívódott. Na, nem mintha emiatt olyan nagyon aggódnék. Legalább kettesben lehetek Hannah-val.

- Biztos vagyok benne, hogy nem úgy gondolta – felcsavartam a mutatóujjamra egy hajtincsét, majd leengedtem. Megint fel, le. Fel, le.

- Abbahagynád? – dühösen kitépte magát a karjaim közül, mielőtt felállt volna. Okééééééé, épp egy női 

hiszti kellős közepén vagy, ne told el, különben a fejednek annyi.

- Lehetséges, hogy csak aggódik miattad. Be kell ismerned, minden oka meglehet rá, hiszen nem is ismer engem igazán.

- Mert nem AKART megismerni. Hangsúly az akarni szón.

- Én sem tepertem annyira a kegyeiért – húztam föl a vállam. Ez tény és való volt.

- Te most őt akarod jó színben feltüntetni? Mi vagy te, az ügyvédje? – nem. Talán csak a fia. Persze ezt nem oszthatom meg vele. Akkor kénytelen lennék bevallani, mi is vagyok valójában. Már magára a gondolatra is megborzongtam kissé.

És még az sem biztos, hogy az elméletem igaz. Ahhoz, hogy bebizonyítsam az igazam, anyám cuccai között kellene turkálnom, amiket valóságos kincsként őriz a padláson. Tulajdonképpen a mostani időpont lenne a megfelelő ennek a megvalósítására, de itt van Hannah. Hacsak…

- Mit szólnál ahhoz, ha megígérném neked, hogy még a mai nap beszélek erről Edwarddal, ha te pedig megígéred nekem, hogy megnyugszol? – néhány másodpercig csak nézett rám, de tudtam, hogy komolyan fontolóra veszi a dolgot. Végül bólintott, amit én igennek vettem.

- Ünneplésként egy szendvics? – rávillantottam eget rengető mosolyomat, amit ő a vállamba való bokszolással jutalmazott. Megindult a konyha felé, az én utam pedig a padlás felé vezetett.

      

      Hannah szemszöge:

Talán kissé eltúloztam a dolgot. Na, jó, orbitálisan. Ez azonban akkor sem mentség Edward viselkedésére. Hibázott, de én is. Nem lett volna szabad felhoznom a Bellával kapcsolatos történéseket.

Még nagyon kicsi voltam, mikor mindez történt. Nem is maradt meg minden képkocka a fejemben, de az emlékfoszlányok azért annyira tiszták, hogy tudjam: iszonyatosan szenvedett Bella elvesztése miatt. A többiek csak sejtették, hogy mi zajlik le benne, én azonban láttam, hogyan feszülnek meg izmai a fájdalomtól.

Esténként, mikor titokban besurrantam hozzá, hogy vele aludhassak, állandóan olyan meséket regélt, amikben ő és Bella végül egymásra találnak, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Igaz, más nevekkel és eseményekkel tarkította a meséket, de még nekem, taknyos hét évesnek is leesett, hogy róluk van szó. Ilyenkor a mellkasára hajtottam a fejem, és azt mondtam: és még azt mondod, hogy szörnyeteg vagy. Csak elmosolyodott, és azt felelte: mert az is vagyok.

- Akkor miért kiáltja a szíved folyton az Ő nevét? – gyengéden végigsimított a fejemen, aztán a fülembe suttogott.

- Hihetetlenül büszke vagyok rád.

- Tudom – jött a válasz. Ezek az esték mindennaposakká váltak, s beékelődtek a napi rutinunkba. Sohasem felejtem el ezeket a pillanatokat. Beleivódtak az emlékezetembe.

Akkor mégis hogy juthattunk el onnan idáig? Miért nem tett egyikünk sem semmit a kapcsolatunk érdekében? Komolyan ennyire lusták lennénk mi, emberek, ha a szeretteinkről van szó?

Beszélnem kell Edwarddal, amint lehetőségem nyílik rá. Bocsánatot kérek tőle, és elmondom, mennyire szeretem, és soha semmi nem állhat közénk, csak értse meg végre, hogy felnőttem. Szükségem van némi légtérre, szabadságérzetre. Igen, ez lesz a legtökéletesebb megoldás.

De hol van Axe? A konyhában hűlt helye. Valószínűleg ki sem jött velem. Férfiak! A teremtés csodájának képzelik magukat.

Na, de sebaj, legyen neki karácsony. Egy szendvics elkészítésébe még senki sem halt bele. Nézzük csak, mink is van – nyitottam ki a hűtőajtót.

- Ó, hogy a franc esne bele. A jó büdös életbe – hallottam meg Axe hangját. Mi történhetett?

Mindent ott hagyva megindultam felé. A lépcsőhöz vezető folyosón találkoztunk, ahol is karon ragadott, és ezt fűzte hozzá.

- Azonnal haza kell vinnem téged.

     

     Axe szemszöge:

Ó, az istenit. Miért, miért, miért? Egyre erősebben szorítottam a kormányt. Félő volt, hogy eltöröm. Hannah lopva rám pillantott az anyósülésről. Lehet, hogy retteg tőlem. Nem lepődnék meg rajta, azok után, ahogy karon ragadtam, kiráncigáltam a házból és betuszkoltam a kocsiba, de nem volt más választásom.

Az a redvás kép szinte égette a zsebem. A kép anyámról és Edwardról. A hátulján egy dátummal. Valahogy a fogantatásom környéki időpont, ha igazak az időintervallumok, amiket anyu mondott nekünk. És végig ott volt fent a padláson egy könyvbe rejtve. Akármikor felfedezhettük volna Nessával, de tudta, hogy nem tesszük. Nem megyünk a padlásra. Miért is mentünk volna? Elhittünk neki mindent. Azt a tömérdek hazugságot. Vagy csupán véletlen lenne, hogy Edwarddal egyazon helyen dolgoztak, és még közös képük is van, amit Bella mindezidáig megőrzött? És soha nem éreztük azt SP iránt, amit egy apa iránt kellene. Mégis hogy volt képes hazudni nekünk? És Edward miért hagyott el minket? Egyáltalán tud a létezésünkről?

- Csessze meg – csaptam dühösen a kormányra. Hannah megugrott mellettem, de nem szólt semmit sem. Muszáj beszélnem Nessával. Nem cselekedhetem egyedül. Ebbe neki is van beleszólása.

Leparkoltam a Cullen ház előtt. Hannah csendesen kikapcsolta a biztonsági övét. Vártam, hogy nyíljon az ajtó és kiszálljon. Nem csodálkoznék, ha a mai napi viselkedésemmel sikerült volna őt végleg elijesztenem magamtól.

Ehelyett a vállamra hajtotta a fejét és átölelt. A másodperc egy törtrészéig kihagyott a szívem, de aztán megkétszereződve verni kezdett. Szóval ezt jelenti a lelki társ.

      

       Nessa szemszöge:

Vigyorogva léptem be a házunk ajtaján. Ez a délelőtt valami fantasztikus volt.  Korábban el sem tudtam volna képzelni, hogy ez fog történni. Megcsókolt. Megcsókolt, aztán…

A konyha felől zajt hallottam. Ez csak egyet jelenthet: anyám itthon van, és nekem annyi, ha elkap. Tűnés innen.

- A bátyád hol van? – támadott le, mielőtt még felsurranhattam volna a lépcsőn. A francba! Ilyen az én formám.

- Fogalmam sincs. Most jöttem haza, emlékszel? – lengettem meg előtte a táskám.

- És honnan is? – átható pillantást vetett rám. Ajjaj, le fogok bukni.

- Találkoztam valakivel – próbáltam lezsernek tűnni, de ez nem igazán ment. Gombóc nőtt a torkomba, a szívem pedig kis híján kiugrott a helyéről. Jelenleg a legutolsó vágyam egy veszekedés anyámmal.

- És hol is? – meghúztam a vállam, ami látszólag felidegesítette. – Válaszolnál végre? – ragadt karon, majd meghűlve tekintett nyakamra.

- Ki a franc szívta ki a nyakadat fényes nappal? – a kérdés, amit egy tinédzser sem szeretne hallani az édesanyjától.

- A barátom? – próbáltam ártatlanul mosolyogni. A mimikáját elnézve ez nem igazán hatott rá.

- Miféle barátod?

- E… egy nagyon fontos fiú számomra. Nem mindegy neked? – téptem ki karomat a szorításából. Aú, ez fájt. Néha elfelejti, hogy ő vámpír, én pedig csak félvér vagyok. Az emberi részem zokog jelenleg.

- Eddig még egyetlen nagyon fontos fiúdnak sem engedted ezt meg. Neki viszont igen. Miért is? – felhúzott szemöldökkel nézett rám. Mintegy egy kiképzőtiszt, komolyan. Néhány nagyon fontos fiúmnak megengedtem már anyucikám, csak ők nem voltak képesek ezt kiváltani, mivel emberek. Akkora erőkifejtésre nem voltak alkalmasak, hogy nyomot hagyjanak rajtam. Azért a vámpír rész fellelhető bennem.

- Öööööööööööö – megköszörültem a torkom, hogy ezzel is időt nyerjek. – Khm. Nos, mert talán elvarázsolt a vámpírcsáberejével? – anyám az utolsó szó hallatán majd szétpukkant. Vajon fel tudna robbanni? Ez lehetséges?

- Vámpírcsáberő? Vámpírcsáberő? – kezdett el üvöltözni. Szerintem hisztériás rohamot kapott. – Te egy vámpírral voltál? Egy vámpírral? Teljesen megőrültél? Csak az lehet a magyarázat erre. És ha megölt volna? A nomádok teljesen kiszámíthatatlanok. Elfelejted, hogy félig ember vagy. EMBER, aki táplálékul szolgál egy vámpír számára.

- Te is vámpír vagy, mégsem eszel embereket – világítottam rá az igazságra.

- Tudod, hogy én más vagyok. A legtöbb fajtámbeli nem az én életmódomat követi.

- Tudoooooooooooom. Már sokszor elmondtad ezt. Mellesleg Ő sem öl embereket. És nem vándorló életvitelt folytat, hanem itt telepedett le nemrég – szavaim látszólag valamelyest lenyugtatták, de éreztem, hogy valami készül. Az ábrázata rosszul festett.

- Ma estére várjuk vacsorára. Hatkor. Közöld vele – a vitát lezártnak tekintve elfordult és a konyha felé tartott.

- Nem rendelkezhetsz az idejével – kiáltottam utána. – Nem mondom meg neki. Már elég érett vagyok ahhoz, hogy egyedül döntsek, és nincs szükségem anyám beleegyezésére.

- Márpedig csakis akkor találkozgathat veled tovább, ha személyesen is megismertem. Nem bízom a vámpírokban – mindezt háttal nekem mondta, így nem láthattam az arcát.

- Nem fogom…

- Vagy eljön – fordult velem szembe. – Vagy vége a ti kis légyottotoknak. Ha mégis kapcsolatban maradnátok egymással a hátam mögött, és megtudnám, akkor el kellene hagynod ezt a házat. Nem hiszem, hogy képes lennél eltartani magadat, kisasszony. A munka fogalmát sem ismered.

- Te most megzsaroltál? – kérdeztem elképedve.

- Csak előre vetítettem a tényeket – ezzel hátraarcot vágott, mielőtt megindult volna. – Ne feledd: hat óra.

       

            Axe szemszöge:

Az ölelkezős, meghitt, kocsiban töltött percek után hazafelé vettem az irányt. Remélhetőleg Nessa már hazaért a kis randevújáról. Bár, ha ez is olyan volt, mint a korábbiak, akkor már rég otthon van. A sulinkba járó kis ficsúrok nem sokáig képesek fenntartani a húgom érdeklődését. Egyszerűen hiányzik belőlek a pezsgés, az izgalom. Ne feledjük: Nessa mégiscsak egy hibrid.

Amint beteszem a lábam a lakásba, bele is kezdhetünk a tanácskozásba. Elsőre tuti leesik majd az álla, hogy feltehetőleg Edward az igazi apánk – ami számomra még mindig kissé bizarr-, de a kezdeti sokk után kitalál valamit, hogyan is tálaljuk mindezt az ősöknek. Mármint, hogy tisztában vagyunk az igazsággal. Muszáj kifaggatnunk anyánkat, miért ezt a díszköcsögöt nevezte ki apánknak, és arról is, az igazi apuskánk milyen tényezők hatására lécelt le. Feltéve, ha tud a létezésünkről. Ha a második opció az érvényes, akkor automatikusan el kell mesélnie ennek az esetnek a történetét. Nem tarthat minket továbbra is hazugságban.

- Nessa – kiáltottam el magamat, amint beléptem az ajtón. Itthon kell lennie, hisz a ház előtt áll a kocsija.

- Nincs itthon – kiáltott ki anya a konyhából.

- Kint a kocsija – dobtam le a kulcsomat a dohányzóasztalra, majd bementem hozzá.

- Elvitte apátok motorját, hogy kitombolhassa magát – már a nyelvem hegyén volt, hogy az a kékmalac nem az apám, de lenyeltem.

- Kitombolhassa? – ültem fel a konyhai pultra. Anya nem szereti eme szokásomat, de most nem szólt semmit. Hűha, itt valaminek történnie kellett.

- Fogalmazzunk úgy, hogy valamelyest ultimátumot kapott tőlem.

- Fogalmazzunk – vigyorodtam el. Anya és az ultimátum. Jó vicc. Tehát megzsarolta. Akkor ezek után nem csodálom, hogy a kis húgocskám tombolásra vágyott. Utálja, amikor korlátozni próbálják a függetlenségét. Sajnos anyánk gyakran elfelejtkezik erről.

- Mikor jön haza? – remélhetőleg minél hamarabb. Ez az ügy nem tűr halasztást.

- Szerintem hatkor, a kis barátjával. Nagyon felhúztam.

- Barátjával? – meglepődve tekintettem rá. Nem szoktunk vendégeket fogadni.

- Valami vámpír. Tudod, hogy nem bízom bennük. Így legalább szembenézhetek a kis szeméttel.

- Vámpír? Nessának vámpír pasija van? – erre önkéntelenül is nevethetnékem támadt, amit anya egy oldalba vágással jutalmazott.

- Be kell látnod, ez igenis vicces. Talán egy vámpír képes lesz kordában tartani őt. Bár kétlem – az utolsó megjegyzésemre ő is elmosolyodott.

- Egy igazi kis vadóc – ismerte el végül.

- Akkor felhívom. Sürgősen beszélnem kell vele.

- Ne fáradj. A mobilját itthon hagyta. Kijelentette, hogy ki nem állhat, és nem akarja, hogy még most is zaklassam – szóval vacsoráig esélyem sincs kommunikálni vele. Na, nem baj, néhány óra még nem okoz világvégét.

   

       Pár órával később…

   

      Bella szemszöge:

Az Alexanderrel töltött délután felettébb kellemesre sikeredett. Már magam sem tudom, mikor töltöttünk kettesben ennyi időt. Mikor felvetettem neki az ötletet, hogy segíthetne a vacsora elkészítésében, azt hittem, feltrappol majd a szobájába, ám meglepetésemre kijelentette, hogy szívesen segít. Bár nem értette, miért főzünk egy vámpírnak.

- Amiért mi nem ehetünk, ti még a húgoddal ne haljatok éhen – válaszoltam könnyedén. Valójában szükségem volt valamire, ami lefoglalt, elterelte a figyelmem. Rettegéssel töltött el a tudat, hogy a lányom egy vámpírral kezdett ki, és bármikor úgy végezheti, ahogy én. A vérszívók szívtelen lények, akik kényük-kedvük szerint törik össze a hiszékeny lányok szívét. Kiváltképp egy. Elég legyen Bella! Mikor felejted el végre azt a mocsadékot?

Szerencsére drágalátos férjem nem rontja itt a levegőt, és feltehetőleg ezek után soha többé. A mai beszélgetésünk keretein belül világosan a tudtára hoztam, hogy is érzek iránta, mit gondolok róla. Már réges-rég meg kellett volna lépnem ezt, de féltem. Bármikor kitálalhatott volna a gyerekeknek. Mostanra azonban inkább velük nézek szembe, minthogy vele éljek. Vállalnom kell a tetteimért a felelősséget.

- Szerintem megjöttek – jutott el a tudatomig Axe hangja. Túlságosan elkalandoztam. – Kinyissam? – némán bólintottam. Elindult a bejárat felé, én pedig vele szemben helyezkedtem el a folyosón.

Éreztem. Az illatát. Bella, ez képtelenség. Mégis… oly sok év után is emlékeztem rá.

Az ajtó kinyílt. Bénultan néztünk egymásra. Nem hitte el, hogy élek. Nem hittem el, hogy a lányunk oldalán látom ismét. Nessa ragyogott mellette. Annak idején én is tündököltem az oldalán.

Az a pillantás… A szívem darabkái úgy álltak össze, akár egy kirakós. Mintha sohasem váltak volna szét. A gyomromban újból feltűntek azok az oly jól ismert pillangók.

Gyűlölöm. Gyűlölöm, mert képtelen vagyok gyűlölni.

- Anya, bemutatom neked…

- Edward Anthony Masen Cullent – fejeztem be helyette a mondatot. 

EM- 27.fejezet - Kezdete valaminek

     Axe:

Reggel őrültek házára ébredtem. Épp hogy csak kicsoszogtam a konyhába hajnali 10-kor, mikor elviharzott mellettem a húgom egy „randira mentem, majd jövök” üdvözléssel. Ezek után pár perccel a kakaós csigám majszolgatása közben felbukkant anyám egy szívdöglesztő kék ruhában, rá nem jellemzően magassarkúban, s kikent-kifent arccal. Gyors puszi váltás után távozott, én pedig csak bámultam utána, hogy akkor mi is van? Csak nem ő is randevúra ment?

    Hannah szemszöge:

Feltehetőleg elaludhattam, mert reggel éles szóváltásra ébredtem.

- Hogy érted azt, hogy Mary és Carlisle nem töltötték itthon az estét? – ütötte meg fülemet Edward hangja.

- Egy kis kikapcsolódásra volt szükségük. Felnőtt vámpírok – Alice hangtónusa nyugodtan csengett. Úgy látszik, csak Edward kapta fel a vizet megint valamin. Lassan már megszokhattuk volna, hogy ő a házsártos vénember a családban.

- De milyen példát mutatnak azzal Hannahnak, hogy egy bordélyházban töltik az idejüket?

- Szálloda volt. Még hozzá 5 csillagos – kotyogott közbe Mary. Szegény! Most biztos leteremti majd Edward. Utálta, ha mások beleszólnak a dolgaiba, vagy ha éppen eltér valaki nézete az övével szemben.

- És mindezt mondja az, aki mostanában titkolózik a családja előtt – Alice átváltott támadásba. Ez az! Adj csak neki!

Amint megfogalmazódtak bennem a gondolatok, rögtön meg is bántam őket. Edward tuti kicsinál. 3, 2, 1…

- Hannah! Most azonnal gyere le. Beszédem van veled.

Ennyit a nyugodt életről. A tegnapi egy különleges nap volt, és sajnos be kell érnem ennyivel az elkövetkezendő, nézzük csak… örökkévalóságig. Feltéve, ha átváltoztatnak. Bár Edward tiltakozik…

- Ezt már megbeszéltük. Még túl fiatal vagy egy ekkora döntés meghozatalához – jött elibém. A lépcsőn egymás mellett lépkedve jöttünk le.

A nappaliban mindenki jelen volt. Még Rose és Em is képesek voltak civilizáltnak mutatkozni. Pedig ez náluk nagy szó.

Nem zavartattam magam, egyszerűen csak letelepedtem a kanapéra. Edwardot ismerve elég hosszúra fog nyúlni mindez, és nekem egy idő után megfájdul a lábam, nem úgy, mint nekik. Az emberség egyik hátránya.

- Hannah! – förmedt rám Mr. Diktátor.

- Jól van na – emeltem védekezésképp magam elé a kezem. Tekintse fegyverszünetnek.

- Azt hittem Carlisle, hogy neked azért ennél több eszed van – fordult az említett felé. Miféle több esze? Hát nem látja, hogy szerelmesek, az istenért! Még jó, hogy szükségük van néha egy kis szenvedélyre, vágyra, szexre…

- Hannah! Az istenit, elfelejtetted, hogy gondolatolvasó vagyok? Különben is, mióta vannak neked ilyen gondolataid? Még csak kislány vagy.

- Azért annyira már nem – csúszott ki véletlenül a számon, amit rögtön meg is bántam.

- Hogy érted ezt? – Edward gyanakodva tekintett rám. Csak ne gondolj rá. Csak ne gondolj…

- Megölöm azt a szemétládát – már késő. Miért pont engem áldott meg az ég egy gondolatolvasóval?

- Én is ugyanúgy benne voltam – próbáltam védelmezni Axe-t, de tudtam: mindhiába.

- Még csak kislány vagy. Könnyen rávehet bármire, te pedig olyan naiv vagy, hogy be is dőlsz neki – szó nélkül felálltam és megindultam a szobám felé. A könnyeim alattomosan kibuggyantak, mielőtt még eltűntem volna innen.

- Nem úgy gondoltam…

- Rohadtul úgy gondoltad – fordultam üvöltve felé. Nem érdekelt, hogy látják, mennyire sebezhető vagyok.

- Csak azért vagy kiakadva mindenkire, akinek van szerelmi élete, mert te annyira gyáva voltál, hogy hagytad kicsúszni a szerelmet a kezed közül – fájdalmat okozok neki. Oly jól tudtam. – Azóta sem vagy képes túllépni rajta, mert TUDOD, hogy mekkora egy balfék voltál. Ráadásul még el is várod tőlünk, hogy sajnáljunk. Téged, az összetört szívű Edikét. Azt azonban elfelejted, hogy mindezt TE csináltad magadnak – nem érdekelt Edward fájdalomtól eltorzult arca, se a többiek meghökkent tekintete. Csak futottam, el a tetteim elől.

       

      Axe szemszöge:

Meglepően üresnek mutatkozott a ház, tekintve hogy vasárnap reggel volt. A húgom és anyám elhúzása után kiderítettem, hogy SP sincs itthon – hála istennek-, így egyedül csak az enyém volt a lakás.

Gondolkoztam, hogy áthívom a haverokat, de inkább elhessegettem az ötletet. Most nem volt hangulatom hozzájuk. Egyre csak az járt a fejemben, hogy lehetséges-e, hogy Edward az apám? Az biztos, hogy a sors iróniája lenne, ha igaz lenne. Hiszen gyűlöljük egymást. Mekkora arculcsapás lenne mindkettőnknek. Ám be kell látnom, még így is sokkal jobb apa lenne, mint az a metroszexuális. Edward legalább nem hord rózsaszín pólókat, és csípőgatyókat.

A telefonom rezegni kezdett a zsebemben. Nyögvenyelősen vettem ki. Nem akartam senkivel sem beszélni, ám amint a kijelzőre pillantottam, meggondoltam magam.

- Baj van?

- Axe… - hangján hallatszott, hogy sírt. Szipogott. – Vigyél el innen.

    

        Bella szemszöge:

Nem tudtam elhinni, hogy felhívott. Azt még kevésbé, hogy találkozni akart velem.

Szándékosan egy zsúfolt éttermet választottam számunkra, hogy még véletlenül se adódhasson incidensre lehetőség. Fogalmam sem volt, hogy fogok reagálni. Az ő reakcióiról nem is beszélve. Mi van, ha elveszti a fejét? Nem, arra még ő sem vetemedne, hogy egy emberekkel teli helyen rendezzen botrányt.

De mégis miért akarhatott találkozni? Világosan értésére adtam annak idején, mennyire gyűlölöm is őt. Talán elfelejtette? Mert én tisztán emlékszem minden sérelemre, mit ellenem elkövetett. A feledés számomra nem adatott meg.

Intettem a pincérnek, hogy kérnék egy kávét. Azért a látszatott fent kell tartani. Legfeljebb majd a mellettem lévő virágba öntöm. Nem, ezt azért nem.

Végigsimítottam újonnan vásárolt sötétkék ruhámon. Szándékosan választottam ennyire kihívó öltözéket, s az alkalom miatt még fodrászhoz és sminkeshez is hajlandó voltam elmenni. Hadd lássa csak, hogy erős, független nő vagyok, akivel nem játszadozhat.

Az órámra pillantottam. Késik. Meglepő. Nem volt jellemző rá.

Idegességemben babrálni kezdtem az Edwardtól kapott nyakláncomat. Azután kaptam tőle, miután először szeretkeztünk. Azóta nem vettem le. Muszáj volt magamon tartanom. Ez volt az egyetlen dolog, ami képes volt egyben tartani. Akármilyen szörnyűség, gond adódott, elég volt, ha csak megérintettem, s lenyugodtam. Olyan volt számomra, mint egyfajta amulett. Most is magammal hoztam. Nem lehetett másképp. Látnia kellett. Látnia kellett, hogy sohasem feledtem.

   

     Edward szemszöge:

Ha lehetséges lett volna, remegett volna a kezem a kormányon. A Hannahval folytatott vitánk elég mélyen érintett. Részben azért, mert igaza volt. Csakis én tehettem arról, hogy annak idején elvesztettem Bellát. Túl gyáva voltam ahhoz, hogy szembeszálljak a családommal, és a szerelmet válasszam.

Másrészt felkavart, hogy Hannah ennyire heves érzelmeket táplál ellenem. Pedig imádtam. Ő volt az életem. Lehet, hogy olykor kissé elvetettem a sulykot, na de melyik szülő nem? Ráadásul a mi helyzetünk egy egészen különleges eset. Amint hazaérek, leülök vele beszélni. Most azonban mást kell elintéznem.

Idegesen doboltam ujjammal a kormánykeréken. A műszerfalon lévő óra szerint késésben voltam. Pedig utáltam késni.

Néhány utcával később leparkoltam a kávéház előtt. Kiszálltam, s megindultam befelé. Ő kérte, hogy itt találkozzunk. Nem értettem, miért, de ez nem számított.

Szinte mellbevágott, mikor megláttam, mennyire gyönyörű. Egy pillanatra lefagyva bámultam, de észrevett, így ismét megindultam felé.

Talán a Hannah által kiváltott düh, vagy az oly sok évnyi önmegtartóztatás tette, nem tudom, mi történhetett. Egyszerűen csak lehajoltam, és megcsókoltam.

Igen, annak idején gyáva voltam a szerelmet választani. De az már a múlt. Most a jelenre kell koncentrálnom.