E.M. - 28. fejezet - Második először

       

       Axe szemszöge:

- És akkor azt mondta, hogy annyira naiv vagyok, hogy akármire rá tudnál venni, ha akarnál – kezdett el ismételten zokogni. Amióta elhoztam – nem zökkenőmentesen- a Cullen házból, ez van. Jasper kissé aggályosan lépett fel a személyemmel szemben, de szerencsére Alice kezelésbe vette a dolgokat, s úgy ítélte meg, jobb, ha Hannah elszabadul egy kicsit otthonról. Edward amúgy sem tartózkodott az épületben.

Gondolkodás nélkül hozzánk hoztam el, hisz jelenleg lappang az ürességtől a lakásunk. Rejtélyes módon mindenki felszívódott. Na, nem mintha emiatt olyan nagyon aggódnék. Legalább kettesben lehetek Hannah-val.

- Biztos vagyok benne, hogy nem úgy gondolta – felcsavartam a mutatóujjamra egy hajtincsét, majd leengedtem. Megint fel, le. Fel, le.

- Abbahagynád? – dühösen kitépte magát a karjaim közül, mielőtt felállt volna. Okééééééé, épp egy női 

hiszti kellős közepén vagy, ne told el, különben a fejednek annyi.

- Lehetséges, hogy csak aggódik miattad. Be kell ismerned, minden oka meglehet rá, hiszen nem is ismer engem igazán.

- Mert nem AKART megismerni. Hangsúly az akarni szón.

- Én sem tepertem annyira a kegyeiért – húztam föl a vállam. Ez tény és való volt.

- Te most őt akarod jó színben feltüntetni? Mi vagy te, az ügyvédje? – nem. Talán csak a fia. Persze ezt nem oszthatom meg vele. Akkor kénytelen lennék bevallani, mi is vagyok valójában. Már magára a gondolatra is megborzongtam kissé.

És még az sem biztos, hogy az elméletem igaz. Ahhoz, hogy bebizonyítsam az igazam, anyám cuccai között kellene turkálnom, amiket valóságos kincsként őriz a padláson. Tulajdonképpen a mostani időpont lenne a megfelelő ennek a megvalósítására, de itt van Hannah. Hacsak…

- Mit szólnál ahhoz, ha megígérném neked, hogy még a mai nap beszélek erről Edwarddal, ha te pedig megígéred nekem, hogy megnyugszol? – néhány másodpercig csak nézett rám, de tudtam, hogy komolyan fontolóra veszi a dolgot. Végül bólintott, amit én igennek vettem.

- Ünneplésként egy szendvics? – rávillantottam eget rengető mosolyomat, amit ő a vállamba való bokszolással jutalmazott. Megindult a konyha felé, az én utam pedig a padlás felé vezetett.

      

      Hannah szemszöge:

Talán kissé eltúloztam a dolgot. Na, jó, orbitálisan. Ez azonban akkor sem mentség Edward viselkedésére. Hibázott, de én is. Nem lett volna szabad felhoznom a Bellával kapcsolatos történéseket.

Még nagyon kicsi voltam, mikor mindez történt. Nem is maradt meg minden képkocka a fejemben, de az emlékfoszlányok azért annyira tiszták, hogy tudjam: iszonyatosan szenvedett Bella elvesztése miatt. A többiek csak sejtették, hogy mi zajlik le benne, én azonban láttam, hogyan feszülnek meg izmai a fájdalomtól.

Esténként, mikor titokban besurrantam hozzá, hogy vele aludhassak, állandóan olyan meséket regélt, amikben ő és Bella végül egymásra találnak, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Igaz, más nevekkel és eseményekkel tarkította a meséket, de még nekem, taknyos hét évesnek is leesett, hogy róluk van szó. Ilyenkor a mellkasára hajtottam a fejem, és azt mondtam: és még azt mondod, hogy szörnyeteg vagy. Csak elmosolyodott, és azt felelte: mert az is vagyok.

- Akkor miért kiáltja a szíved folyton az Ő nevét? – gyengéden végigsimított a fejemen, aztán a fülembe suttogott.

- Hihetetlenül büszke vagyok rád.

- Tudom – jött a válasz. Ezek az esték mindennaposakká váltak, s beékelődtek a napi rutinunkba. Sohasem felejtem el ezeket a pillanatokat. Beleivódtak az emlékezetembe.

Akkor mégis hogy juthattunk el onnan idáig? Miért nem tett egyikünk sem semmit a kapcsolatunk érdekében? Komolyan ennyire lusták lennénk mi, emberek, ha a szeretteinkről van szó?

Beszélnem kell Edwarddal, amint lehetőségem nyílik rá. Bocsánatot kérek tőle, és elmondom, mennyire szeretem, és soha semmi nem állhat közénk, csak értse meg végre, hogy felnőttem. Szükségem van némi légtérre, szabadságérzetre. Igen, ez lesz a legtökéletesebb megoldás.

De hol van Axe? A konyhában hűlt helye. Valószínűleg ki sem jött velem. Férfiak! A teremtés csodájának képzelik magukat.

Na, de sebaj, legyen neki karácsony. Egy szendvics elkészítésébe még senki sem halt bele. Nézzük csak, mink is van – nyitottam ki a hűtőajtót.

- Ó, hogy a franc esne bele. A jó büdös életbe – hallottam meg Axe hangját. Mi történhetett?

Mindent ott hagyva megindultam felé. A lépcsőhöz vezető folyosón találkoztunk, ahol is karon ragadott, és ezt fűzte hozzá.

- Azonnal haza kell vinnem téged.

     

     Axe szemszöge:

Ó, az istenit. Miért, miért, miért? Egyre erősebben szorítottam a kormányt. Félő volt, hogy eltöröm. Hannah lopva rám pillantott az anyósülésről. Lehet, hogy retteg tőlem. Nem lepődnék meg rajta, azok után, ahogy karon ragadtam, kiráncigáltam a házból és betuszkoltam a kocsiba, de nem volt más választásom.

Az a redvás kép szinte égette a zsebem. A kép anyámról és Edwardról. A hátulján egy dátummal. Valahogy a fogantatásom környéki időpont, ha igazak az időintervallumok, amiket anyu mondott nekünk. És végig ott volt fent a padláson egy könyvbe rejtve. Akármikor felfedezhettük volna Nessával, de tudta, hogy nem tesszük. Nem megyünk a padlásra. Miért is mentünk volna? Elhittünk neki mindent. Azt a tömérdek hazugságot. Vagy csupán véletlen lenne, hogy Edwarddal egyazon helyen dolgoztak, és még közös képük is van, amit Bella mindezidáig megőrzött? És soha nem éreztük azt SP iránt, amit egy apa iránt kellene. Mégis hogy volt képes hazudni nekünk? És Edward miért hagyott el minket? Egyáltalán tud a létezésünkről?

- Csessze meg – csaptam dühösen a kormányra. Hannah megugrott mellettem, de nem szólt semmit sem. Muszáj beszélnem Nessával. Nem cselekedhetem egyedül. Ebbe neki is van beleszólása.

Leparkoltam a Cullen ház előtt. Hannah csendesen kikapcsolta a biztonsági övét. Vártam, hogy nyíljon az ajtó és kiszálljon. Nem csodálkoznék, ha a mai napi viselkedésemmel sikerült volna őt végleg elijesztenem magamtól.

Ehelyett a vállamra hajtotta a fejét és átölelt. A másodperc egy törtrészéig kihagyott a szívem, de aztán megkétszereződve verni kezdett. Szóval ezt jelenti a lelki társ.

      

       Nessa szemszöge:

Vigyorogva léptem be a házunk ajtaján. Ez a délelőtt valami fantasztikus volt.  Korábban el sem tudtam volna képzelni, hogy ez fog történni. Megcsókolt. Megcsókolt, aztán…

A konyha felől zajt hallottam. Ez csak egyet jelenthet: anyám itthon van, és nekem annyi, ha elkap. Tűnés innen.

- A bátyád hol van? – támadott le, mielőtt még felsurranhattam volna a lépcsőn. A francba! Ilyen az én formám.

- Fogalmam sincs. Most jöttem haza, emlékszel? – lengettem meg előtte a táskám.

- És honnan is? – átható pillantást vetett rám. Ajjaj, le fogok bukni.

- Találkoztam valakivel – próbáltam lezsernek tűnni, de ez nem igazán ment. Gombóc nőtt a torkomba, a szívem pedig kis híján kiugrott a helyéről. Jelenleg a legutolsó vágyam egy veszekedés anyámmal.

- És hol is? – meghúztam a vállam, ami látszólag felidegesítette. – Válaszolnál végre? – ragadt karon, majd meghűlve tekintett nyakamra.

- Ki a franc szívta ki a nyakadat fényes nappal? – a kérdés, amit egy tinédzser sem szeretne hallani az édesanyjától.

- A barátom? – próbáltam ártatlanul mosolyogni. A mimikáját elnézve ez nem igazán hatott rá.

- Miféle barátod?

- E… egy nagyon fontos fiú számomra. Nem mindegy neked? – téptem ki karomat a szorításából. Aú, ez fájt. Néha elfelejti, hogy ő vámpír, én pedig csak félvér vagyok. Az emberi részem zokog jelenleg.

- Eddig még egyetlen nagyon fontos fiúdnak sem engedted ezt meg. Neki viszont igen. Miért is? – felhúzott szemöldökkel nézett rám. Mintegy egy kiképzőtiszt, komolyan. Néhány nagyon fontos fiúmnak megengedtem már anyucikám, csak ők nem voltak képesek ezt kiváltani, mivel emberek. Akkora erőkifejtésre nem voltak alkalmasak, hogy nyomot hagyjanak rajtam. Azért a vámpír rész fellelhető bennem.

- Öööööööööööö – megköszörültem a torkom, hogy ezzel is időt nyerjek. – Khm. Nos, mert talán elvarázsolt a vámpírcsáberejével? – anyám az utolsó szó hallatán majd szétpukkant. Vajon fel tudna robbanni? Ez lehetséges?

- Vámpírcsáberő? Vámpírcsáberő? – kezdett el üvöltözni. Szerintem hisztériás rohamot kapott. – Te egy vámpírral voltál? Egy vámpírral? Teljesen megőrültél? Csak az lehet a magyarázat erre. És ha megölt volna? A nomádok teljesen kiszámíthatatlanok. Elfelejted, hogy félig ember vagy. EMBER, aki táplálékul szolgál egy vámpír számára.

- Te is vámpír vagy, mégsem eszel embereket – világítottam rá az igazságra.

- Tudod, hogy én más vagyok. A legtöbb fajtámbeli nem az én életmódomat követi.

- Tudoooooooooooom. Már sokszor elmondtad ezt. Mellesleg Ő sem öl embereket. És nem vándorló életvitelt folytat, hanem itt telepedett le nemrég – szavaim látszólag valamelyest lenyugtatták, de éreztem, hogy valami készül. Az ábrázata rosszul festett.

- Ma estére várjuk vacsorára. Hatkor. Közöld vele – a vitát lezártnak tekintve elfordult és a konyha felé tartott.

- Nem rendelkezhetsz az idejével – kiáltottam utána. – Nem mondom meg neki. Már elég érett vagyok ahhoz, hogy egyedül döntsek, és nincs szükségem anyám beleegyezésére.

- Márpedig csakis akkor találkozgathat veled tovább, ha személyesen is megismertem. Nem bízom a vámpírokban – mindezt háttal nekem mondta, így nem láthattam az arcát.

- Nem fogom…

- Vagy eljön – fordult velem szembe. – Vagy vége a ti kis légyottotoknak. Ha mégis kapcsolatban maradnátok egymással a hátam mögött, és megtudnám, akkor el kellene hagynod ezt a házat. Nem hiszem, hogy képes lennél eltartani magadat, kisasszony. A munka fogalmát sem ismered.

- Te most megzsaroltál? – kérdeztem elképedve.

- Csak előre vetítettem a tényeket – ezzel hátraarcot vágott, mielőtt megindult volna. – Ne feledd: hat óra.

       

            Axe szemszöge:

Az ölelkezős, meghitt, kocsiban töltött percek után hazafelé vettem az irányt. Remélhetőleg Nessa már hazaért a kis randevújáról. Bár, ha ez is olyan volt, mint a korábbiak, akkor már rég otthon van. A sulinkba járó kis ficsúrok nem sokáig képesek fenntartani a húgom érdeklődését. Egyszerűen hiányzik belőlek a pezsgés, az izgalom. Ne feledjük: Nessa mégiscsak egy hibrid.

Amint beteszem a lábam a lakásba, bele is kezdhetünk a tanácskozásba. Elsőre tuti leesik majd az álla, hogy feltehetőleg Edward az igazi apánk – ami számomra még mindig kissé bizarr-, de a kezdeti sokk után kitalál valamit, hogyan is tálaljuk mindezt az ősöknek. Mármint, hogy tisztában vagyunk az igazsággal. Muszáj kifaggatnunk anyánkat, miért ezt a díszköcsögöt nevezte ki apánknak, és arról is, az igazi apuskánk milyen tényezők hatására lécelt le. Feltéve, ha tud a létezésünkről. Ha a második opció az érvényes, akkor automatikusan el kell mesélnie ennek az esetnek a történetét. Nem tarthat minket továbbra is hazugságban.

- Nessa – kiáltottam el magamat, amint beléptem az ajtón. Itthon kell lennie, hisz a ház előtt áll a kocsija.

- Nincs itthon – kiáltott ki anya a konyhából.

- Kint a kocsija – dobtam le a kulcsomat a dohányzóasztalra, majd bementem hozzá.

- Elvitte apátok motorját, hogy kitombolhassa magát – már a nyelvem hegyén volt, hogy az a kékmalac nem az apám, de lenyeltem.

- Kitombolhassa? – ültem fel a konyhai pultra. Anya nem szereti eme szokásomat, de most nem szólt semmit. Hűha, itt valaminek történnie kellett.

- Fogalmazzunk úgy, hogy valamelyest ultimátumot kapott tőlem.

- Fogalmazzunk – vigyorodtam el. Anya és az ultimátum. Jó vicc. Tehát megzsarolta. Akkor ezek után nem csodálom, hogy a kis húgocskám tombolásra vágyott. Utálja, amikor korlátozni próbálják a függetlenségét. Sajnos anyánk gyakran elfelejtkezik erről.

- Mikor jön haza? – remélhetőleg minél hamarabb. Ez az ügy nem tűr halasztást.

- Szerintem hatkor, a kis barátjával. Nagyon felhúztam.

- Barátjával? – meglepődve tekintettem rá. Nem szoktunk vendégeket fogadni.

- Valami vámpír. Tudod, hogy nem bízom bennük. Így legalább szembenézhetek a kis szeméttel.

- Vámpír? Nessának vámpír pasija van? – erre önkéntelenül is nevethetnékem támadt, amit anya egy oldalba vágással jutalmazott.

- Be kell látnod, ez igenis vicces. Talán egy vámpír képes lesz kordában tartani őt. Bár kétlem – az utolsó megjegyzésemre ő is elmosolyodott.

- Egy igazi kis vadóc – ismerte el végül.

- Akkor felhívom. Sürgősen beszélnem kell vele.

- Ne fáradj. A mobilját itthon hagyta. Kijelentette, hogy ki nem állhat, és nem akarja, hogy még most is zaklassam – szóval vacsoráig esélyem sincs kommunikálni vele. Na, nem baj, néhány óra még nem okoz világvégét.

   

       Pár órával később…

   

      Bella szemszöge:

Az Alexanderrel töltött délután felettébb kellemesre sikeredett. Már magam sem tudom, mikor töltöttünk kettesben ennyi időt. Mikor felvetettem neki az ötletet, hogy segíthetne a vacsora elkészítésében, azt hittem, feltrappol majd a szobájába, ám meglepetésemre kijelentette, hogy szívesen segít. Bár nem értette, miért főzünk egy vámpírnak.

- Amiért mi nem ehetünk, ti még a húgoddal ne haljatok éhen – válaszoltam könnyedén. Valójában szükségem volt valamire, ami lefoglalt, elterelte a figyelmem. Rettegéssel töltött el a tudat, hogy a lányom egy vámpírral kezdett ki, és bármikor úgy végezheti, ahogy én. A vérszívók szívtelen lények, akik kényük-kedvük szerint törik össze a hiszékeny lányok szívét. Kiváltképp egy. Elég legyen Bella! Mikor felejted el végre azt a mocsadékot?

Szerencsére drágalátos férjem nem rontja itt a levegőt, és feltehetőleg ezek után soha többé. A mai beszélgetésünk keretein belül világosan a tudtára hoztam, hogy is érzek iránta, mit gondolok róla. Már réges-rég meg kellett volna lépnem ezt, de féltem. Bármikor kitálalhatott volna a gyerekeknek. Mostanra azonban inkább velük nézek szembe, minthogy vele éljek. Vállalnom kell a tetteimért a felelősséget.

- Szerintem megjöttek – jutott el a tudatomig Axe hangja. Túlságosan elkalandoztam. – Kinyissam? – némán bólintottam. Elindult a bejárat felé, én pedig vele szemben helyezkedtem el a folyosón.

Éreztem. Az illatát. Bella, ez képtelenség. Mégis… oly sok év után is emlékeztem rá.

Az ajtó kinyílt. Bénultan néztünk egymásra. Nem hitte el, hogy élek. Nem hittem el, hogy a lányunk oldalán látom ismét. Nessa ragyogott mellette. Annak idején én is tündököltem az oldalán.

Az a pillantás… A szívem darabkái úgy álltak össze, akár egy kirakós. Mintha sohasem váltak volna szét. A gyomromban újból feltűntek azok az oly jól ismert pillangók.

Gyűlölöm. Gyűlölöm, mert képtelen vagyok gyűlölni.

- Anya, bemutatom neked…

- Edward Anthony Masen Cullent – fejeztem be helyette a mondatot.