10. fejezet - Lidérc

Sziasztok! Itt a kimaradás gyümölcse, egy igazán érzelmes fejezet. Én írtam, Alice.

10. fejezet
Lidérc

Alice szemszöge
„- Nem nyitok vitát! Elmegyek Alice-ért, addig te pakolj össze! Hányadék… - morogtam. Jasper hálás pillantással, megkönnyebbülve nézett rám.
- Köszönöm, Edward! nem is tudom mit csináltam volna, ha Alice… - csuklott el a hangja.
- Semmiség!”
Van Isten! Legalább valakinek számítok, ha már az apámnak nem. Ez fáj. Nagyon fáj. De hát ez van, a lényeg, hogy megmenekülök, és átölelhetem Jazzyt.
- Fél órán belül itt lesznek – tájékoztattam az egyik gyűrött pofát.
- Jó… nagyon jó… - hangja kellemetlenül érdes volt.
És akkor a kép változott a fejemben.
Kényelmetlen izgalommal nyitottam ki ismét a szemem, és tértem vissza a valóságba. Ma minden megváltozik! Ma minden más lesz!

Carlisle szemszöge
- Rohadt életbe! – rúgtam a szekrényembe. – Miért? Én hittem benned! – vertem le a hatalmas fakeresztet a falamról. – De te mindent elvettél tőlem! Miért Esme-t? Miért nem vihettél el engem? ÉN NEM FÉLEK A HALÁLTÓL! Esme most tudná mit kéne mondani! Esme tudná, mit mondjon, ha fáj nekik! Edward is szenved! Miért nem tudtál elvinni engem?! Én csak nélküle meg akarok halni, de már a sötétség is fájna, mert ő nem létezik többé! – a térdeim megrogytak, nem bírtam többé állni. Súly telepedett a végtagjaimra, és a földre húzott. A tátongó üresség sikított a bensőmben. Most, most igazán fájt. – Esme! – fulladoztam. – Nem hagyhatsz egyedül! Miért?
Vámpír létemre fázni kezdtem. A levegő a szobában fagyos lett, de nem volt erőm, nem tudtam rávenni magam, hogy felkeljek, és megnézzem mi történt. Lehet meghallgatásra találtak imáim? Meghaltam?
- Nem haltál meg… - fuvolázta a legédesebb hang a világon.
Nem, ez nem lehet… Megőrültem! Miért hallom őt? Miért kínoz az elmém?
- Örülnék, ha rám néznél. Fentről minden olyan hihetetlennek tűnt… Reménykedem, hogy rosszul láttam! – érintette meg a vállamat egy jeges, de puha kéz.
- Ki vagy te? – sziszegtem. Valóban megbolondultam. Magammal beszélgetek!
- Hívhatsz a lelkiismeretednek, fájdalomnak, gyásznak, elmúlásnak, léleknek, lidércek, szellemnek, vagy nevezhetsz akár Esme-nek is… - suttogta megtörten.
- Ő halott! Évek óta elment! Ki szórakozik velem? – dörrentem, majd felugrottam. Valami feltöltött. Valami erőt adott, hogy szembenézzek kísértőmmel.
- Tehát igaz… - nézett rám fájdalmasan. Lecsuktam a szemem, majd újra kinyitottam, de ő állt ott. Szív alakú arca, kicsiny gödröcskéi az ajka körül, karamell színű haja lágyan nyaldosta mellkasát, arca kipirult volt, míg bőre krétafehér, már-már természetellenes. Könnyed, fehér ruhát viselt, ami himbálózott a szélben.
- Ki vagy te? – kaptam el róla tekintetem. Nem éreztem magam méltónak, hogy ránézzek.
- Carlisle, miért? Miért nem vigyáztál rájuk? – érintette meg arcomat. – Várj, ne felelj !– kérlelt. – Tudom, és hidd el éreztem! Azért vagyok itt!
- Nem értelek! – meredtem a földre.
- Jó helyen jártam! Minden olyan tökéletes volt, boldog és fájdalommentes! Mindenki mosolygott… A fájdalmas halált haltak, már örültek, már jól érezték magukat… Nem volt se éjjel, se nappal, de mindig fény volt, hogy a sugárzó arcok, még ragyogóbbak legyenek… Minden varázslatos volt! Szavak nélkül kommunikáltunk, csak ránéztünk a másikra, és a lelkébe láttunk. Tudtuk mi jár a másik fejében – emlékezett vissza. – Mindenki csak mosolygott, hangtalanul kacagott, de én égtem! Fáj! Kínzott! Éreztem! Láttam! Emésztett! Mindenki tovább lépett, de én lent voltam, mert nem engedtél! Mert láttam mit teszel! Carlisle! Nézz magadra! Edwardnak igaza lett… Egy szörny vagy! Az lettél, amitől menekültél!
- Hagyd abba! – könyörögtem. – Maradj csendben!
- Most kedvem lenne, felpofozni téged. Soha, életemben nem bántottam senkit, de Te kínoztad a gyerekeimet! Szörny iskolába kényszerítetted őket! Edward otthagyta a gyermekeit miattad! A lány szenved, miattad! Edward szenved miattad! Jaspert majdnem elhagyta Alice, amibe belepusztulhattak volna! Rose és Emmett? Belegondoltál abba, hogy mit teszel a családommal? – fakadt ki.
- Sajnálom… nekem…
- Fájt – fejezte be a mondatot. – Tudom! – simította meg a kezemet, hangja nyugodtabban csengett. Lágy, dallamos volt, mégis mély gyász ült benne. Mintha maga a halál beszélt volna hozzám. – Éreztem. És Carlisle, tudod mi bántott a legjobban? – megráztam a fejem. – Az, hogy magaddal mit művelsz! Emésztett, hogy nem segíthetek rajtad, hogy én tehetek róla, hogy miattam szenvedsz!
- Nem, te nem…
- Hallgass most. Sajnálom, de valamit még el kell mondanom, és csak pár pillanatom maradt. Sajnálom, hogy már nem segíthetek neked, sajnálom, hogy annyi mindent nem adhatok már meg. Már nem vidíthatlak fel, de erőt adhatok, ha már az élet ilyen kegyetlen játékot játszik velünk. Lassan te is megtalálod a mennyországod, de nyitnod kell az új felé, hogy békére leljek. Bevallom, sok minden hiányzik. A könyvek, az élet örömei, csókjaid, érintésed… - meredt a semmibe. - De én köszönök mindent. Minden veled töltött másodpercet! Az emlékeket! Hogy minden pillanatban büszke lehettem rád! Hogy én éreztem magam a legboldogabb nőnek! A szelídséged, bátorságod, elkötelezettségedet! Azt, hogy példaképként tekinthettem rád. Én megbocsájtok mindent, de cserébe meg kell, ígéred valamit…
- Bármit Esme! – feleltem meggondolatlanul, és megszorítottam piciny, fagyos kezét.
- Tovább kell lépned! Adj meg majd a kivételes nőnek, mindent, amit nekem adtál! Adj neki többet! Tapasztalj meg mindent vele! Ígérd meg!
- Nem!
- Ígérd meg, hogy tovább lépsz! Hagyj elmenni!
- Nem… Nem hagyhatsz el! – kaptam el vékony derekát, és magamhoz szorítottam.
- Carlisle, meg kell ígérned! Lejárt az időm! – könyörgött.
- Nem engedlek! – kapkodtam a levegőt. Úgy éreztem megfulladok. Valami elzárta a légcsövemet, nem kaptam oxigént. Pedig én érezni akartam mámorító, orgonaillatát.
- Szerelmem, én tudom, hogy mindig csak te meg én leszünk az első helyen, de annyi jó dolog vár még rád más mellett. Az emlékem nem gátolhat!
- Nem kell más! Meg akarok halni! – fulladoztam.
- Még dolgod van, nekem már nincs. Engedj el! Lépj tovább! hagyj megnyugodni! Ne kínozz tovább! – édes, immáron csokoládébarna szemeit az én vörös íriszembe fúrta. Tekintetében még is aranysárga volt, arcom nem megtört, szemem alatt nem volt mély, lilakarika.
- Nem akarom, hogy fájjon neked – suttogtam, egyik, remegő kezemmel, hátrasimítottam arcából a haját. Olyan gyönyörű volt… Olyan varázslatos… És ő az enyém volt…
- Ígérd meg nekem! Ígérd meg!
- Ígérem… - nyögtem ki. Máris megbántam, de szavaimban pecsétet éreztem.
- Vigyázni fogsz a családunkra, igaz? Tudom, hogy így lesz, de kérlek, mondd ki, hogy segítesz rajtuk!
- Rendbe hozok mindent! – feleltem.
- Talán, egyszer találkozunk… - sóhajtott lemondóan. – Mennem kell! – harapta be alsóajkát, tekintete minden gyémántot túlragyogott, szeme sarkában egy vastag, tündöklő könnycsepp jelent meg. – Szeretlek! – suttogta. Dereka kezdett eltűnni a kezem közül, ijedtem kaptam utána, de mintha felhőbe nyúlnék.
- Esme!
- Ne feledd, megígérted! – arca még mindig erős volt, csak teste kezdett köddé válni. Lehunyta szemét, de könnyei még mindig patakbak hulltak belőle.
Ujjaimmal letöröltem, mire halványan elmosolyodott.
- Már nem fáj… csak olyan nehéz… - vallotta be, ajkát alig egy pillanatra, de az enyémre szorította, mire lecsuktam szememet. Édes lélegzete elbódított, szája puhasága pedig égetett.
Kinyitottam tekintetem, hogy még egyszer lássam csodálatos arcát, de már nem volt sehol.
- Esme? – fordultam át a tengelyem körül. – Esme? – hangom egyre hisztérikusabbá vált, már-már üvöltöttem, de sehol nem volt. Eltűnt!
Foghatnám arra, hogy csak képzeltem. Folytathatnék, mindent, ugyanúgy ahogyan eddig, de édes csókja még mindig az ajkamat bizsergette. Még mindig belengte a szobád kábító virágillata. A helyiség még mindig égett a bizalomtól. Bízik bennem, és én megígértem!
Soha, senkit nem fogok tudni úgy szeretni. Senkire nem tudnék úgy nézni. De megpróbálom, mert megígértem Neki. Édes, egyetlenemnek, akinek csak fájdalmat okoztam. Egy szörny vagyok, de nem akarok többé az lenni. Nem akarom, hogy többet szenvedjen! Minden létező erőmmel azon leszek, hogy ismét büszke legyen rám!

Alice szemszöge
- Köszönöm, Edward! – hálálkodtam, miközben Jasperhöz simultam szorosan. Védelmezően ölelte a derekamat, úgy, mint aki soha nem akar elengedni.
- Nincs mit, húgi! – kacsintott rám.
- Szeretném, ha semmit nem vinnénk magunkkal Volterrából. Szeretném, ha mindent tisztalappal kezdenénk! – kértem. – Mert ma minden változni fog, hidd el!
- Van, aki nem változik – sóhajtotta csalódottan.
- De! Bízz bennem! – dörrentem rá.
A vár előtt már ott vár Carlisle, Mary, Emmett, Rosalie, akinek az ölébe bújt Hannah, és zokogott.
- Mi a baj, kicsim? – suhantunk mind az árnyék alá, ahol végre nem kellett bujkálnunk, hanem nyugodtan állhattunk.
- Damon! – sírta.
- Szerelmes – suttogta Rosalie, mire mind elképedtünk.
- Ugyan, Hannah! Mondom, ez nem szerelem, csak testi vágy! Beindultak a hormonjaid! – nyugtatta őt Emmett.
- Hát te fájdalmasan hülye vagy! – morogta Edward.
- Mielőtt elmennénk, szeretnék mondani valamit! – hajtotta le fejét Carlisle. – Én tudom, hogy ez édeskevés, tudom, hogy örülhetek, hogy még megtűrtök, de én sajnálom. Sajnálom, Alice, és köszönöm Edward, hogy erős voltál és kitartottál – mondta, hangja olyan fájdalmasan csengett, hogy összeszorult a bensőm. Szeme a semmibe meredt, olyat látott, amit mi soha nem fogunk teljes egészébe.
- Úgy hiányoztál! – törtem meg a csendet, majd szorosan átöleltem a férfit, aki félt kimondani: fáj.
- Most lesz esélyünk újra kezdeni. – hunyta le szemét Edward, miután én kibújtam Carlisle öleléséből. – Megújulhatunk, de nehéz lesz…
- Fiam! MI van azzal a lánnyal? – kezdett bele apánk.
- Semmi! Nem akar látni – zárta le a témát Edward. Nem tudom, hogy mondhatja ezt, mikor még meg sem próbálta! Igen, van joga Bellának utálni Edwardot, de biztos megbocsájtana, hiszen szerették egymást!
- Van, amikor ez már túl kevés, Alice… - vonta meg a vállát Edward. Tessék, ő is elrejti, és inkább belülről szenved.
- Tekintsünk előre… - morogta Jazz. – De valóban még nem bízok benned!
- Hát, te sem voltál éppen az a szende szűz típus! – villant meg Rosalie szeme.
- Ugyan, cica! Ne veszekedjünk, inkább irány London! – vigyorgott Emmett.
Ha fájnia kell, most fájjon, hiszen még előttem van az egész örökkévalóság, és én a lehető legteljesebben ki akarom használni. Jelenpillanatban minden fáj. Még a lélegzés is, hiszen egy múlt, és egy család áll romokban. A felejtés nagy ár, az is fáj, ezt mindenki tudja. De van, amikor csak ez ment meg. Az emlékek ott lesznek, hogy a fejünkhöz verjék a múlt hibáit, de ugyanúgy ott lesz a jövő is, ami sokkal boldogabb, és szebb lehet, tanulva a múlt hibáiból.