E.M. - 28. fejezet - Második először

       

       Axe szemszöge:

- És akkor azt mondta, hogy annyira naiv vagyok, hogy akármire rá tudnál venni, ha akarnál – kezdett el ismételten zokogni. Amióta elhoztam – nem zökkenőmentesen- a Cullen házból, ez van. Jasper kissé aggályosan lépett fel a személyemmel szemben, de szerencsére Alice kezelésbe vette a dolgokat, s úgy ítélte meg, jobb, ha Hannah elszabadul egy kicsit otthonról. Edward amúgy sem tartózkodott az épületben.

Gondolkodás nélkül hozzánk hoztam el, hisz jelenleg lappang az ürességtől a lakásunk. Rejtélyes módon mindenki felszívódott. Na, nem mintha emiatt olyan nagyon aggódnék. Legalább kettesben lehetek Hannah-val.

- Biztos vagyok benne, hogy nem úgy gondolta – felcsavartam a mutatóujjamra egy hajtincsét, majd leengedtem. Megint fel, le. Fel, le.

- Abbahagynád? – dühösen kitépte magát a karjaim közül, mielőtt felállt volna. Okééééééé, épp egy női 

hiszti kellős közepén vagy, ne told el, különben a fejednek annyi.

- Lehetséges, hogy csak aggódik miattad. Be kell ismerned, minden oka meglehet rá, hiszen nem is ismer engem igazán.

- Mert nem AKART megismerni. Hangsúly az akarni szón.

- Én sem tepertem annyira a kegyeiért – húztam föl a vállam. Ez tény és való volt.

- Te most őt akarod jó színben feltüntetni? Mi vagy te, az ügyvédje? – nem. Talán csak a fia. Persze ezt nem oszthatom meg vele. Akkor kénytelen lennék bevallani, mi is vagyok valójában. Már magára a gondolatra is megborzongtam kissé.

És még az sem biztos, hogy az elméletem igaz. Ahhoz, hogy bebizonyítsam az igazam, anyám cuccai között kellene turkálnom, amiket valóságos kincsként őriz a padláson. Tulajdonképpen a mostani időpont lenne a megfelelő ennek a megvalósítására, de itt van Hannah. Hacsak…

- Mit szólnál ahhoz, ha megígérném neked, hogy még a mai nap beszélek erről Edwarddal, ha te pedig megígéred nekem, hogy megnyugszol? – néhány másodpercig csak nézett rám, de tudtam, hogy komolyan fontolóra veszi a dolgot. Végül bólintott, amit én igennek vettem.

- Ünneplésként egy szendvics? – rávillantottam eget rengető mosolyomat, amit ő a vállamba való bokszolással jutalmazott. Megindult a konyha felé, az én utam pedig a padlás felé vezetett.

      

      Hannah szemszöge:

Talán kissé eltúloztam a dolgot. Na, jó, orbitálisan. Ez azonban akkor sem mentség Edward viselkedésére. Hibázott, de én is. Nem lett volna szabad felhoznom a Bellával kapcsolatos történéseket.

Még nagyon kicsi voltam, mikor mindez történt. Nem is maradt meg minden képkocka a fejemben, de az emlékfoszlányok azért annyira tiszták, hogy tudjam: iszonyatosan szenvedett Bella elvesztése miatt. A többiek csak sejtették, hogy mi zajlik le benne, én azonban láttam, hogyan feszülnek meg izmai a fájdalomtól.

Esténként, mikor titokban besurrantam hozzá, hogy vele aludhassak, állandóan olyan meséket regélt, amikben ő és Bella végül egymásra találnak, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Igaz, más nevekkel és eseményekkel tarkította a meséket, de még nekem, taknyos hét évesnek is leesett, hogy róluk van szó. Ilyenkor a mellkasára hajtottam a fejem, és azt mondtam: és még azt mondod, hogy szörnyeteg vagy. Csak elmosolyodott, és azt felelte: mert az is vagyok.

- Akkor miért kiáltja a szíved folyton az Ő nevét? – gyengéden végigsimított a fejemen, aztán a fülembe suttogott.

- Hihetetlenül büszke vagyok rád.

- Tudom – jött a válasz. Ezek az esték mindennaposakká váltak, s beékelődtek a napi rutinunkba. Sohasem felejtem el ezeket a pillanatokat. Beleivódtak az emlékezetembe.

Akkor mégis hogy juthattunk el onnan idáig? Miért nem tett egyikünk sem semmit a kapcsolatunk érdekében? Komolyan ennyire lusták lennénk mi, emberek, ha a szeretteinkről van szó?

Beszélnem kell Edwarddal, amint lehetőségem nyílik rá. Bocsánatot kérek tőle, és elmondom, mennyire szeretem, és soha semmi nem állhat közénk, csak értse meg végre, hogy felnőttem. Szükségem van némi légtérre, szabadságérzetre. Igen, ez lesz a legtökéletesebb megoldás.

De hol van Axe? A konyhában hűlt helye. Valószínűleg ki sem jött velem. Férfiak! A teremtés csodájának képzelik magukat.

Na, de sebaj, legyen neki karácsony. Egy szendvics elkészítésébe még senki sem halt bele. Nézzük csak, mink is van – nyitottam ki a hűtőajtót.

- Ó, hogy a franc esne bele. A jó büdös életbe – hallottam meg Axe hangját. Mi történhetett?

Mindent ott hagyva megindultam felé. A lépcsőhöz vezető folyosón találkoztunk, ahol is karon ragadott, és ezt fűzte hozzá.

- Azonnal haza kell vinnem téged.

     

     Axe szemszöge:

Ó, az istenit. Miért, miért, miért? Egyre erősebben szorítottam a kormányt. Félő volt, hogy eltöröm. Hannah lopva rám pillantott az anyósülésről. Lehet, hogy retteg tőlem. Nem lepődnék meg rajta, azok után, ahogy karon ragadtam, kiráncigáltam a házból és betuszkoltam a kocsiba, de nem volt más választásom.

Az a redvás kép szinte égette a zsebem. A kép anyámról és Edwardról. A hátulján egy dátummal. Valahogy a fogantatásom környéki időpont, ha igazak az időintervallumok, amiket anyu mondott nekünk. És végig ott volt fent a padláson egy könyvbe rejtve. Akármikor felfedezhettük volna Nessával, de tudta, hogy nem tesszük. Nem megyünk a padlásra. Miért is mentünk volna? Elhittünk neki mindent. Azt a tömérdek hazugságot. Vagy csupán véletlen lenne, hogy Edwarddal egyazon helyen dolgoztak, és még közös képük is van, amit Bella mindezidáig megőrzött? És soha nem éreztük azt SP iránt, amit egy apa iránt kellene. Mégis hogy volt képes hazudni nekünk? És Edward miért hagyott el minket? Egyáltalán tud a létezésünkről?

- Csessze meg – csaptam dühösen a kormányra. Hannah megugrott mellettem, de nem szólt semmit sem. Muszáj beszélnem Nessával. Nem cselekedhetem egyedül. Ebbe neki is van beleszólása.

Leparkoltam a Cullen ház előtt. Hannah csendesen kikapcsolta a biztonsági övét. Vártam, hogy nyíljon az ajtó és kiszálljon. Nem csodálkoznék, ha a mai napi viselkedésemmel sikerült volna őt végleg elijesztenem magamtól.

Ehelyett a vállamra hajtotta a fejét és átölelt. A másodperc egy törtrészéig kihagyott a szívem, de aztán megkétszereződve verni kezdett. Szóval ezt jelenti a lelki társ.

      

       Nessa szemszöge:

Vigyorogva léptem be a házunk ajtaján. Ez a délelőtt valami fantasztikus volt.  Korábban el sem tudtam volna képzelni, hogy ez fog történni. Megcsókolt. Megcsókolt, aztán…

A konyha felől zajt hallottam. Ez csak egyet jelenthet: anyám itthon van, és nekem annyi, ha elkap. Tűnés innen.

- A bátyád hol van? – támadott le, mielőtt még felsurranhattam volna a lépcsőn. A francba! Ilyen az én formám.

- Fogalmam sincs. Most jöttem haza, emlékszel? – lengettem meg előtte a táskám.

- És honnan is? – átható pillantást vetett rám. Ajjaj, le fogok bukni.

- Találkoztam valakivel – próbáltam lezsernek tűnni, de ez nem igazán ment. Gombóc nőtt a torkomba, a szívem pedig kis híján kiugrott a helyéről. Jelenleg a legutolsó vágyam egy veszekedés anyámmal.

- És hol is? – meghúztam a vállam, ami látszólag felidegesítette. – Válaszolnál végre? – ragadt karon, majd meghűlve tekintett nyakamra.

- Ki a franc szívta ki a nyakadat fényes nappal? – a kérdés, amit egy tinédzser sem szeretne hallani az édesanyjától.

- A barátom? – próbáltam ártatlanul mosolyogni. A mimikáját elnézve ez nem igazán hatott rá.

- Miféle barátod?

- E… egy nagyon fontos fiú számomra. Nem mindegy neked? – téptem ki karomat a szorításából. Aú, ez fájt. Néha elfelejti, hogy ő vámpír, én pedig csak félvér vagyok. Az emberi részem zokog jelenleg.

- Eddig még egyetlen nagyon fontos fiúdnak sem engedted ezt meg. Neki viszont igen. Miért is? – felhúzott szemöldökkel nézett rám. Mintegy egy kiképzőtiszt, komolyan. Néhány nagyon fontos fiúmnak megengedtem már anyucikám, csak ők nem voltak képesek ezt kiváltani, mivel emberek. Akkora erőkifejtésre nem voltak alkalmasak, hogy nyomot hagyjanak rajtam. Azért a vámpír rész fellelhető bennem.

- Öööööööööööö – megköszörültem a torkom, hogy ezzel is időt nyerjek. – Khm. Nos, mert talán elvarázsolt a vámpírcsáberejével? – anyám az utolsó szó hallatán majd szétpukkant. Vajon fel tudna robbanni? Ez lehetséges?

- Vámpírcsáberő? Vámpírcsáberő? – kezdett el üvöltözni. Szerintem hisztériás rohamot kapott. – Te egy vámpírral voltál? Egy vámpírral? Teljesen megőrültél? Csak az lehet a magyarázat erre. És ha megölt volna? A nomádok teljesen kiszámíthatatlanok. Elfelejted, hogy félig ember vagy. EMBER, aki táplálékul szolgál egy vámpír számára.

- Te is vámpír vagy, mégsem eszel embereket – világítottam rá az igazságra.

- Tudod, hogy én más vagyok. A legtöbb fajtámbeli nem az én életmódomat követi.

- Tudoooooooooooom. Már sokszor elmondtad ezt. Mellesleg Ő sem öl embereket. És nem vándorló életvitelt folytat, hanem itt telepedett le nemrég – szavaim látszólag valamelyest lenyugtatták, de éreztem, hogy valami készül. Az ábrázata rosszul festett.

- Ma estére várjuk vacsorára. Hatkor. Közöld vele – a vitát lezártnak tekintve elfordult és a konyha felé tartott.

- Nem rendelkezhetsz az idejével – kiáltottam utána. – Nem mondom meg neki. Már elég érett vagyok ahhoz, hogy egyedül döntsek, és nincs szükségem anyám beleegyezésére.

- Márpedig csakis akkor találkozgathat veled tovább, ha személyesen is megismertem. Nem bízom a vámpírokban – mindezt háttal nekem mondta, így nem láthattam az arcát.

- Nem fogom…

- Vagy eljön – fordult velem szembe. – Vagy vége a ti kis légyottotoknak. Ha mégis kapcsolatban maradnátok egymással a hátam mögött, és megtudnám, akkor el kellene hagynod ezt a házat. Nem hiszem, hogy képes lennél eltartani magadat, kisasszony. A munka fogalmát sem ismered.

- Te most megzsaroltál? – kérdeztem elképedve.

- Csak előre vetítettem a tényeket – ezzel hátraarcot vágott, mielőtt megindult volna. – Ne feledd: hat óra.

       

            Axe szemszöge:

Az ölelkezős, meghitt, kocsiban töltött percek után hazafelé vettem az irányt. Remélhetőleg Nessa már hazaért a kis randevújáról. Bár, ha ez is olyan volt, mint a korábbiak, akkor már rég otthon van. A sulinkba járó kis ficsúrok nem sokáig képesek fenntartani a húgom érdeklődését. Egyszerűen hiányzik belőlek a pezsgés, az izgalom. Ne feledjük: Nessa mégiscsak egy hibrid.

Amint beteszem a lábam a lakásba, bele is kezdhetünk a tanácskozásba. Elsőre tuti leesik majd az álla, hogy feltehetőleg Edward az igazi apánk – ami számomra még mindig kissé bizarr-, de a kezdeti sokk után kitalál valamit, hogyan is tálaljuk mindezt az ősöknek. Mármint, hogy tisztában vagyunk az igazsággal. Muszáj kifaggatnunk anyánkat, miért ezt a díszköcsögöt nevezte ki apánknak, és arról is, az igazi apuskánk milyen tényezők hatására lécelt le. Feltéve, ha tud a létezésünkről. Ha a második opció az érvényes, akkor automatikusan el kell mesélnie ennek az esetnek a történetét. Nem tarthat minket továbbra is hazugságban.

- Nessa – kiáltottam el magamat, amint beléptem az ajtón. Itthon kell lennie, hisz a ház előtt áll a kocsija.

- Nincs itthon – kiáltott ki anya a konyhából.

- Kint a kocsija – dobtam le a kulcsomat a dohányzóasztalra, majd bementem hozzá.

- Elvitte apátok motorját, hogy kitombolhassa magát – már a nyelvem hegyén volt, hogy az a kékmalac nem az apám, de lenyeltem.

- Kitombolhassa? – ültem fel a konyhai pultra. Anya nem szereti eme szokásomat, de most nem szólt semmit. Hűha, itt valaminek történnie kellett.

- Fogalmazzunk úgy, hogy valamelyest ultimátumot kapott tőlem.

- Fogalmazzunk – vigyorodtam el. Anya és az ultimátum. Jó vicc. Tehát megzsarolta. Akkor ezek után nem csodálom, hogy a kis húgocskám tombolásra vágyott. Utálja, amikor korlátozni próbálják a függetlenségét. Sajnos anyánk gyakran elfelejtkezik erről.

- Mikor jön haza? – remélhetőleg minél hamarabb. Ez az ügy nem tűr halasztást.

- Szerintem hatkor, a kis barátjával. Nagyon felhúztam.

- Barátjával? – meglepődve tekintettem rá. Nem szoktunk vendégeket fogadni.

- Valami vámpír. Tudod, hogy nem bízom bennük. Így legalább szembenézhetek a kis szeméttel.

- Vámpír? Nessának vámpír pasija van? – erre önkéntelenül is nevethetnékem támadt, amit anya egy oldalba vágással jutalmazott.

- Be kell látnod, ez igenis vicces. Talán egy vámpír képes lesz kordában tartani őt. Bár kétlem – az utolsó megjegyzésemre ő is elmosolyodott.

- Egy igazi kis vadóc – ismerte el végül.

- Akkor felhívom. Sürgősen beszélnem kell vele.

- Ne fáradj. A mobilját itthon hagyta. Kijelentette, hogy ki nem állhat, és nem akarja, hogy még most is zaklassam – szóval vacsoráig esélyem sincs kommunikálni vele. Na, nem baj, néhány óra még nem okoz világvégét.

   

       Pár órával később…

   

      Bella szemszöge:

Az Alexanderrel töltött délután felettébb kellemesre sikeredett. Már magam sem tudom, mikor töltöttünk kettesben ennyi időt. Mikor felvetettem neki az ötletet, hogy segíthetne a vacsora elkészítésében, azt hittem, feltrappol majd a szobájába, ám meglepetésemre kijelentette, hogy szívesen segít. Bár nem értette, miért főzünk egy vámpírnak.

- Amiért mi nem ehetünk, ti még a húgoddal ne haljatok éhen – válaszoltam könnyedén. Valójában szükségem volt valamire, ami lefoglalt, elterelte a figyelmem. Rettegéssel töltött el a tudat, hogy a lányom egy vámpírral kezdett ki, és bármikor úgy végezheti, ahogy én. A vérszívók szívtelen lények, akik kényük-kedvük szerint törik össze a hiszékeny lányok szívét. Kiváltképp egy. Elég legyen Bella! Mikor felejted el végre azt a mocsadékot?

Szerencsére drágalátos férjem nem rontja itt a levegőt, és feltehetőleg ezek után soha többé. A mai beszélgetésünk keretein belül világosan a tudtára hoztam, hogy is érzek iránta, mit gondolok róla. Már réges-rég meg kellett volna lépnem ezt, de féltem. Bármikor kitálalhatott volna a gyerekeknek. Mostanra azonban inkább velük nézek szembe, minthogy vele éljek. Vállalnom kell a tetteimért a felelősséget.

- Szerintem megjöttek – jutott el a tudatomig Axe hangja. Túlságosan elkalandoztam. – Kinyissam? – némán bólintottam. Elindult a bejárat felé, én pedig vele szemben helyezkedtem el a folyosón.

Éreztem. Az illatát. Bella, ez képtelenség. Mégis… oly sok év után is emlékeztem rá.

Az ajtó kinyílt. Bénultan néztünk egymásra. Nem hitte el, hogy élek. Nem hittem el, hogy a lányunk oldalán látom ismét. Nessa ragyogott mellette. Annak idején én is tündököltem az oldalán.

Az a pillantás… A szívem darabkái úgy álltak össze, akár egy kirakós. Mintha sohasem váltak volna szét. A gyomromban újból feltűntek azok az oly jól ismert pillangók.

Gyűlölöm. Gyűlölöm, mert képtelen vagyok gyűlölni.

- Anya, bemutatom neked…

- Edward Anthony Masen Cullent – fejeztem be helyette a mondatot. 

EM- 27.fejezet - Kezdete valaminek

     Axe:

Reggel őrültek házára ébredtem. Épp hogy csak kicsoszogtam a konyhába hajnali 10-kor, mikor elviharzott mellettem a húgom egy „randira mentem, majd jövök” üdvözléssel. Ezek után pár perccel a kakaós csigám majszolgatása közben felbukkant anyám egy szívdöglesztő kék ruhában, rá nem jellemzően magassarkúban, s kikent-kifent arccal. Gyors puszi váltás után távozott, én pedig csak bámultam utána, hogy akkor mi is van? Csak nem ő is randevúra ment?

    Hannah szemszöge:

Feltehetőleg elaludhattam, mert reggel éles szóváltásra ébredtem.

- Hogy érted azt, hogy Mary és Carlisle nem töltötték itthon az estét? – ütötte meg fülemet Edward hangja.

- Egy kis kikapcsolódásra volt szükségük. Felnőtt vámpírok – Alice hangtónusa nyugodtan csengett. Úgy látszik, csak Edward kapta fel a vizet megint valamin. Lassan már megszokhattuk volna, hogy ő a házsártos vénember a családban.

- De milyen példát mutatnak azzal Hannahnak, hogy egy bordélyházban töltik az idejüket?

- Szálloda volt. Még hozzá 5 csillagos – kotyogott közbe Mary. Szegény! Most biztos leteremti majd Edward. Utálta, ha mások beleszólnak a dolgaiba, vagy ha éppen eltér valaki nézete az övével szemben.

- És mindezt mondja az, aki mostanában titkolózik a családja előtt – Alice átváltott támadásba. Ez az! Adj csak neki!

Amint megfogalmazódtak bennem a gondolatok, rögtön meg is bántam őket. Edward tuti kicsinál. 3, 2, 1…

- Hannah! Most azonnal gyere le. Beszédem van veled.

Ennyit a nyugodt életről. A tegnapi egy különleges nap volt, és sajnos be kell érnem ennyivel az elkövetkezendő, nézzük csak… örökkévalóságig. Feltéve, ha átváltoztatnak. Bár Edward tiltakozik…

- Ezt már megbeszéltük. Még túl fiatal vagy egy ekkora döntés meghozatalához – jött elibém. A lépcsőn egymás mellett lépkedve jöttünk le.

A nappaliban mindenki jelen volt. Még Rose és Em is képesek voltak civilizáltnak mutatkozni. Pedig ez náluk nagy szó.

Nem zavartattam magam, egyszerűen csak letelepedtem a kanapéra. Edwardot ismerve elég hosszúra fog nyúlni mindez, és nekem egy idő után megfájdul a lábam, nem úgy, mint nekik. Az emberség egyik hátránya.

- Hannah! – förmedt rám Mr. Diktátor.

- Jól van na – emeltem védekezésképp magam elé a kezem. Tekintse fegyverszünetnek.

- Azt hittem Carlisle, hogy neked azért ennél több eszed van – fordult az említett felé. Miféle több esze? Hát nem látja, hogy szerelmesek, az istenért! Még jó, hogy szükségük van néha egy kis szenvedélyre, vágyra, szexre…

- Hannah! Az istenit, elfelejtetted, hogy gondolatolvasó vagyok? Különben is, mióta vannak neked ilyen gondolataid? Még csak kislány vagy.

- Azért annyira már nem – csúszott ki véletlenül a számon, amit rögtön meg is bántam.

- Hogy érted ezt? – Edward gyanakodva tekintett rám. Csak ne gondolj rá. Csak ne gondolj…

- Megölöm azt a szemétládát – már késő. Miért pont engem áldott meg az ég egy gondolatolvasóval?

- Én is ugyanúgy benne voltam – próbáltam védelmezni Axe-t, de tudtam: mindhiába.

- Még csak kislány vagy. Könnyen rávehet bármire, te pedig olyan naiv vagy, hogy be is dőlsz neki – szó nélkül felálltam és megindultam a szobám felé. A könnyeim alattomosan kibuggyantak, mielőtt még eltűntem volna innen.

- Nem úgy gondoltam…

- Rohadtul úgy gondoltad – fordultam üvöltve felé. Nem érdekelt, hogy látják, mennyire sebezhető vagyok.

- Csak azért vagy kiakadva mindenkire, akinek van szerelmi élete, mert te annyira gyáva voltál, hogy hagytad kicsúszni a szerelmet a kezed közül – fájdalmat okozok neki. Oly jól tudtam. – Azóta sem vagy képes túllépni rajta, mert TUDOD, hogy mekkora egy balfék voltál. Ráadásul még el is várod tőlünk, hogy sajnáljunk. Téged, az összetört szívű Edikét. Azt azonban elfelejted, hogy mindezt TE csináltad magadnak – nem érdekelt Edward fájdalomtól eltorzult arca, se a többiek meghökkent tekintete. Csak futottam, el a tetteim elől.

       

      Axe szemszöge:

Meglepően üresnek mutatkozott a ház, tekintve hogy vasárnap reggel volt. A húgom és anyám elhúzása után kiderítettem, hogy SP sincs itthon – hála istennek-, így egyedül csak az enyém volt a lakás.

Gondolkoztam, hogy áthívom a haverokat, de inkább elhessegettem az ötletet. Most nem volt hangulatom hozzájuk. Egyre csak az járt a fejemben, hogy lehetséges-e, hogy Edward az apám? Az biztos, hogy a sors iróniája lenne, ha igaz lenne. Hiszen gyűlöljük egymást. Mekkora arculcsapás lenne mindkettőnknek. Ám be kell látnom, még így is sokkal jobb apa lenne, mint az a metroszexuális. Edward legalább nem hord rózsaszín pólókat, és csípőgatyókat.

A telefonom rezegni kezdett a zsebemben. Nyögvenyelősen vettem ki. Nem akartam senkivel sem beszélni, ám amint a kijelzőre pillantottam, meggondoltam magam.

- Baj van?

- Axe… - hangján hallatszott, hogy sírt. Szipogott. – Vigyél el innen.

    

        Bella szemszöge:

Nem tudtam elhinni, hogy felhívott. Azt még kevésbé, hogy találkozni akart velem.

Szándékosan egy zsúfolt éttermet választottam számunkra, hogy még véletlenül se adódhasson incidensre lehetőség. Fogalmam sem volt, hogy fogok reagálni. Az ő reakcióiról nem is beszélve. Mi van, ha elveszti a fejét? Nem, arra még ő sem vetemedne, hogy egy emberekkel teli helyen rendezzen botrányt.

De mégis miért akarhatott találkozni? Világosan értésére adtam annak idején, mennyire gyűlölöm is őt. Talán elfelejtette? Mert én tisztán emlékszem minden sérelemre, mit ellenem elkövetett. A feledés számomra nem adatott meg.

Intettem a pincérnek, hogy kérnék egy kávét. Azért a látszatott fent kell tartani. Legfeljebb majd a mellettem lévő virágba öntöm. Nem, ezt azért nem.

Végigsimítottam újonnan vásárolt sötétkék ruhámon. Szándékosan választottam ennyire kihívó öltözéket, s az alkalom miatt még fodrászhoz és sminkeshez is hajlandó voltam elmenni. Hadd lássa csak, hogy erős, független nő vagyok, akivel nem játszadozhat.

Az órámra pillantottam. Késik. Meglepő. Nem volt jellemző rá.

Idegességemben babrálni kezdtem az Edwardtól kapott nyakláncomat. Azután kaptam tőle, miután először szeretkeztünk. Azóta nem vettem le. Muszáj volt magamon tartanom. Ez volt az egyetlen dolog, ami képes volt egyben tartani. Akármilyen szörnyűség, gond adódott, elég volt, ha csak megérintettem, s lenyugodtam. Olyan volt számomra, mint egyfajta amulett. Most is magammal hoztam. Nem lehetett másképp. Látnia kellett. Látnia kellett, hogy sohasem feledtem.

   

     Edward szemszöge:

Ha lehetséges lett volna, remegett volna a kezem a kormányon. A Hannahval folytatott vitánk elég mélyen érintett. Részben azért, mert igaza volt. Csakis én tehettem arról, hogy annak idején elvesztettem Bellát. Túl gyáva voltam ahhoz, hogy szembeszálljak a családommal, és a szerelmet válasszam.

Másrészt felkavart, hogy Hannah ennyire heves érzelmeket táplál ellenem. Pedig imádtam. Ő volt az életem. Lehet, hogy olykor kissé elvetettem a sulykot, na de melyik szülő nem? Ráadásul a mi helyzetünk egy egészen különleges eset. Amint hazaérek, leülök vele beszélni. Most azonban mást kell elintéznem.

Idegesen doboltam ujjammal a kormánykeréken. A műszerfalon lévő óra szerint késésben voltam. Pedig utáltam késni.

Néhány utcával később leparkoltam a kávéház előtt. Kiszálltam, s megindultam befelé. Ő kérte, hogy itt találkozzunk. Nem értettem, miért, de ez nem számított.

Szinte mellbevágott, mikor megláttam, mennyire gyönyörű. Egy pillanatra lefagyva bámultam, de észrevett, így ismét megindultam felé.

Talán a Hannah által kiváltott düh, vagy az oly sok évnyi önmegtartóztatás tette, nem tudom, mi történhetett. Egyszerűen csak lehajoltam, és megcsókoltam.

Igen, annak idején gyáva voltam a szerelmet választani. De az már a múlt. Most a jelenre kell koncentrálnom.

EM- 26. fejezet- Gondolatfoszlány

         Axe szemszöge:

- Pleasure – ejtette ki ismételten, kissé elmosolyodva. Máskor eme mosolyával réges-rég levett volna a lábamról, most azonban csak a torkomban dobogó szívemre voltam képes koncentrálni. Igaz, hogy hibridként kevésbé mutatkoztak meg rajtam az emberi tulajdonságok, de mégiscsak jelen voltak.

Ezernyi gondolat cikázott végig a fejemben. Elméletek, kérdések, lehetőségek…

- Edward hajszíne természetes? – tudtam, hogy hülyeséget kérdezek, hisz egy vámpír képtelen hajszínváltoztatásra, mégis… Ááá, szükségessé vált, hogy húzzam kissé az időt, amíg valamennyire össze nem szedem magam.

Hannah meglepődve pillantgatott rám, végül azonban válaszolt.

- Persze, hogy az. Csak nem be akarod festetni a hajad? Mert szép színű, meg minden, de valahogy hozzád nem illene. A fekete sokkal jobban kifejezi a benned megbúvó személyiséget.

Ezen önkéntelenül is elmosolyodtam. Hát még nem fedezte fel, hogy festetem a hajam? És vajon mit szólna, ha rájönne, hogy az eredeti hajkoronám épp olyan színben pompázott, mint Edwardé? Azé az Edwardé, aki minden bizonnyal ugyanabban a discoban dolgozott, amiben anyám? Amikor ember volt, ő pedig vámpír? Mellesleg még azt is hozzáfűzhetném, hogy egy korcs vagyok, aki ráadásul most tapossa a 9-et. A kapcsolatunk csúcspontja lenne az a pillanat.

- Héééé, Axe – bökött oldalba. – Figyelsz te rám?

- Ühüm – bólogattam hevesen.

- Tudom, hogy hazudsz, de mindegy – sóhajtott föl. – Ideje hazamennem. Alice már így is tuti ki lesz akadva. Lehet, hogy soha többé nem enged majd el sehová.

- Az kizárt. Ne félj, a lovagod mindentől megvéd – tápászkodtam fel egy széles vigyor kíséretében.

  

      Hannah szemszöge:

Éreztem, hogy valami baj van. Egész visszaúton hallgatott, s a kérdéseimre is csak hümmögött olykor-olykor. Még a kezemet sem fogta meg. Úgy tettem, mintha nem tűnt volna föl, hogy látványosan zsebre vágta kezét, mikor elindultunk.

Talán egy lány lehet a dologban? Próbáltam elhessegetni ezeket a gondolatokat, de pillantásom minduntalan tökéletesen szabott arcára tévedt, mely képes volt a leggyönyörűbb nők meghódítására is. És joggal vetődhet fel bennem a kérdés, hogy akkor mégis miért velem akarna kikezdeni?

Hirtelen ötlettől vezérelve megtorpantam. Axe észre sem vette, hogy megálltam, lépkedett tovább, mintha mi sem történt volna. Szóval ennyire figyelt rám. Kitartottam, csak álltam ott, míg őnagysága fel nem fedezte mindezt, és hajlandó volt megfordulni.

- Nem szeretnél nekem valamit elmondani? – fontam mellem előtt keresztbe karomat. Ő csak megrázta a fejét, miközben visszasétált hozzám.

- Hát ez kár. De ha részedről így állnak a dolgok, akkor szerintem nincs miről tovább beszélnünk – trappolva megindultam a házunk felé. Alig néhány méter választott el attól, hogy kilépjek a fák közül, ahol a házunk körül elterülő tisztásra juthatnék.

- Hé, várj már – termett hirtelen mellettem, karomat megragadva. Ezzel megállásra késztetett. Még sohasem szorított ennyire. Kezdett fájdalmat okozni.

- Hogy értetted az előzőt? Csak nem kirúgtál épp?

- Elengednéd a karomat, légy szíves? – próbáltam leereszkedőnek tűnni, de arckifejezéséből ítélve mindez nem sikerült. Ezt még gyakorolnom kell, úgy látszik.

Önkéntelenül is dörzsölgetni kezdtem szorításának nyomát. Igaz, hogy csak pulóveren keresztül, de így is több volt, mint a semmi.

- Ne haragudj – megbánást tükröző arca őszintének tűnt.

- Nem tesz semmit – elfordítottam fejemet tőle. Ha tovább néztem volna, hamar elgyengülök.

- Az előbb szakítottál velem? – suttogta alig hallhatóan. Pillantásom visszasiklott arcára. A gyomrom bizseregni kezdett, már attól is, ha csak ránéztem.

- Nem – egy sóhaj szakadt föl mellkasából. Talán megkönnyebbült? – De jelen pillanatban nem vagyok hajlandó tovább vesztegetni rád az időm. Egy ideje belemélyedtél a gondolataidba, s észre sem veszed, hogy itt vagyok. Majd akkor hívj, ha képes leszel velem is foglalkozni.

- Hisztizel – átfogta mindkét oldalról a vállamat. Közben pedig még volt képe mosolyogni! – Hannah hisztizik. Már vártam ezt.

- Nem hisztizem, csupán rávilágítottam a tényekre – húztam fel orromat kissé durcásan. Fürkésző pillantást vetett rám, majd bólintott.

- Igazad van. Tényleg nem figyeltem rád. Ne haragudj, de valami felötlött bennem, s nem hagy nyugodni. Alattomos kis gondolat.

- Mi az? – miért kezdek ily hamar elgyengülni? Egy kicsit pedig meg kellett volna leckéztetni. Na, nem baj, majd legközelebb.

- Családi ügy. Nem mondhatom el… – már szólaltam volna föl, de ő megelőzött. Ujját ajkamra téve fojtotta belém a szót – még. De amint biztos lesz a dolog, te leszel az első, akinek elmondom.

Kissé kétkedve néztem rá, ezért hozzátette.

- Ígérem.

Szóval családi ügy. Semmi lány. Oké, ezzel még megbirkózom.

Gyengéden ajkamon lévő ujjába haraptam, jelezvén, hogy most már elveheti onnan. Ő azonban félreértelmezhette. Legalábbis a szemében fellobbanó vágyból – a filmek férfi főszereplőinek szemében láttam ilyet - erre következtettem.

A következő pillanatban viszont pillantása kezdett kitisztulni. Kezét maga mellé ejtette. Elmúlt a varázs. Ennyit a hiperszuper bájaimról. De miért is lepődtem meg? Hisz még megcsókolni sem csókolt meg normálisan. Az én szívem meg csak randiról-randira zakatolt hevesen, hogy mikor fog megtörténni, de semmi. Jelét sem mutatta, hogy szándékában állna a dolog.

- Félek, hogy nem bírnék leállni a csóknál – törtek ki belőle a szavak, mintha csak válaszolt volna gondolataimra. Kezét arcomra simította, én pedig ráhelyeztem a sajátom.

- Bízom benned – néztem Axe lélegzetelállító szemébe. Úgy láttam, habozik, ezért megszorítottam a kezét. Éreznie kell a bizalmam.

„Az egyetlen egy dolog, ami jobb magánál a csóknál, az, amikor a hihetetlen szemeivel rád néz, s te alig kapsz levegőt az izgatottságtól.” – Jutott eszembe az egyik romantikus filmem kedvenc mondata, s reméltem, hogy végre mindezt magamon is tesztelhetem.

      

       Edward szemszöge:

Láttam magam előtt tökéletesre szabott vonásait, mosolyát, ahogy ma délután rám nevetett. A levegőben szinte még éreztem parfümje illatát. Ölelése kapcsán néminemű illatfoszlány ruhámra is átragadt, de mindez kevés volt, hogy túléljem az éjszakát. Kezdtem megszállottá válni. Pont, mint rég…

     

       Hannah szemszöge:

A szobámban fekve a plafont bámultam. Aludnom kellett volna, de képtelen voltam rá. Még csak pár órája történt, hogy elváltam Axe-tól, de máris hiányzott. Akármikor lehunytam volna a szemem, felrémlettek azok a pillanatok… ahogy ajka gyengéden enyémhez ér… nyelve egyre tüzesebb táncot lejt az enyémmel… milyen isteni íze volt!

Átgördültem oldalamra, s felkapcsoltam az éjjeli lámpám. Talán olvasok egy kicsit, ha már aludni nem tudok. Rápillantottam az órára. 2:11. És én azt tehetek, amit akarok. Még aludnom sem kell.

Ez furcsa volt. Máskor már réges-rég lecsaptak volna, mint egy taxiórát, de úgy látszik, ma senkinek sincs figyelme rám. Mary és Carlisle isten tudja, hol vannak, Rose és Em épp el vannak foglalva egymással khm. Alice és Jasper heves diskurálásba kezdtek, miután megbizonyosodtak róla, hogy épségben hazaértem. Edward pedig… csak benézett hozzám lefekvés előtt, hozzám vágott egy Jó éjt!-et, majd biccentve távozott.

Ma mindenki megbolondult? Lehetséges lenne, hogy egy vámpírokkal telve lévő házban egy ember legyen a legintelligensebb? Ez nem írná felül az evolúció szabályait?

EM - 25. fejezet - Más szemszögéből

     Axe:

- Csak egy fattyú vagy. Anyád egyik futókalandjának a hozadéka – utánoztam ironikusan SP hangját. Hannah megértően kezét karomra tette, én pedig egyszerűen átöleltem. Izmai először megfeszültek, de néhány másodperc után megnyugtatóan elernyedtek. Talán túl heves voltam, de mentségemre legyen szólva, szükségem volt szeretetre. Végül is nem természetes, miután ekkora sokk ér valakit?

Arcomat nyakhajlatába fúrtam. Imádtam az illatát. Az eper és a tejszínhab olyan édeskés keveréke, ami megőrjíti az embert. A vámpír részem ugyan vágyott vére ízére, ám férfiként még inkább szükségem volt rá.

Az előtte lévő lányok iránt vonzalmat éreztem, szexuális vágyat. Nem szégyellem ama időszakomat, hisz akkoriban arra voltam kiéhezve. Egy kis gyengédségre az ágyban, néha heves aktusokra, amikben levezethettem a bennem felgyülemlő feszültséget. Ugyanakkor azon partnereimtől semmi egyebet nem vártam el, ahogy ők sem tőlem. Én élveztem, hogy menő lehetek ez által, ők élvezték, hogy a suli egyik népszerű pasijával feküdhetnek le. Semmi egyéb.

Ám amikor Hannah megjelent. Pontosan emlékszem annak a napnak minden egyes másodpercére…

Reggel újabb veszekedésre ébredtem anyám és SP közt. Szinte napi rutinná váltak közöttük az éles szóváltások.

Kényszeredetten kikecmeregtem az ágyból, elvégeztem a reggeli teendőimet, majd elindultam az iskolába. Senki sem vette észre távozásomat. Mindenki túl elfoglalt volt ahhoz, hogy észrevegyen engem.

Ez idegessé tett, dühössé. Ki fogadná jól, ha nem érdekelné a családját? Hiába játszottam a nagymenőt, a sérthetetlent, igenis rosszul esett, hogy nincs olyan személy, akire támaszkodhatnék. Nessa ugyan szeret a maga módján, de mindez mégsem ugyanaz, mint egy szülő oltalmazása. Anyám próbált minden tőle telhetőt megtenni a kiváló anya címért, de sohasem találta el a megfelelő egyensúlyt. Vagy túláradóan szeretett vagy le se szart. Sp meg…

Egy éles kanyar kíséretében leparkoltam. Előhalásztam a hátsó ülésről a cuccaimat, majd megindultam a suli felé. Útközben észrevettem egy addig ismeretlen autót a parkolóban, de nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget neki. Biztos az egyik plázapicsa kapta apucikától – horkantam föl eme gondolatomra, miközben kinyitván az ajtót beléptem az épületbe.

A csengőhöz közeledve alig néhány diák lézengett a folyosón. Szokásos izomagy járásommal haladtam a termem felé, amikor is megtörtént. Puff. Nekem ütközött. A hirtelen támadás következtében a földre hanyatlottam. Mégis ki merészeli Alexander Frewer-t fellökni? – akartam kérdezni pökhendien, ám ő belém fojtotta mindezt hadarásával.

 Jól be akartam oltani, ezért felnéztem. Kislányos kisugárzása már akkor szembeötlött, de nem hagytam magam becsapni. Hamu alatt lapul a tűz, ahogy ismerszik a mondás.

Amikor felsegített a földről, szó szerint beleborzongtam az érintésébe. Mégis hogy képzeli ez a csitri, hogy ezt csinálja velem? Több lányt hágtam meg, mint amennyit el tudna képzelni. Erre ideállít Ő, és végem.

Legjobb védekezés, a támadás elvet követve gúnyos megjegyzést tettem rá. Hátha ettől feleszmél a kiscsaj, hogy kivel van dolga. Vajon, ha az iskola nagymenője tábla villogna a homlokomon, akkor rájönne?

Legnagyobb meglepetésemre nem tántorodott meg tőlem, hanem visszatámadott. Nem szoktam meg én ezt. A suliban mindenki mindent megengedett nekem, azt mondhattam és csinálhattam, amit akartam. Ő azonban keményen fellépett ellenem. Tetszett. Nagyon is.

- Ha Mrs. Loren-nel lesz órád, akkor én azt javaslom, máris a terem felé szaladj! Ő az a féle tanár, aki nem tűri a késést, s jobb nem összeakasztani vele a bajszodat – feleltem hirtelen, hogy megállásra késztessem. Nem akartam elengedni. Szükségem volt még egy kicsire a kisugárzásából.

Éreztétek már úgy, hogy egy személy akár a jelenlétével jobbá teszi az életeteket? Velem pontosan ez történt. Amíg vele vitatkoztam, elfelejtettem minden problémámat. Emberibb voltam, mint valaha.

A végén a kezébe nyomtam a felszerelésem, s elengedtem. Mindezt csupán azért, hogy legyen egy jó indokom, mégis miért találkozom vele újból. Mert, hogy találkozni fogunk, ezt már akkor eldöntöttem, mikor nem hunyászkodott meg előttem.

Percekig vigyorogtam magamban a folyosón, végül pedig meglátogattam az irodalom órát. Persze hátsó szándékból kifolyólag. Mr. Bartot amúgy sem érdekelte, hogy bent vagyok-e az óráján, avagy sem. Mindkettőnknek jobb volt, ha nem boldogítottuk egymást.

A fél órát lekésve leültem a helyemre, s írni kezdtem. A levelet átcsúsztattam a padtársamnak.

Úgy látom, új diákok jöttek. Tudsz valamit róluk?

Jack meglepődve felhúzta a szemöldökét érdeklődésemen. Ezelőtt sohasem izgattak az új diákok.

3 csaj és 3 pasi. 5 közülük 11.-es, egy csaj pedig 9. a-s. 2 csaj közülük foglalt, mert az újonnan érkezett srácokból kettővel járnak. Állítólag mostohatestvérek, vagy valami ilyesmi. Örökbefogadást emlegettek, de tudod jól, hogy nem érdekelnek a pletykák. A 3. csaj meg nem a te eseted. A másik kettő közelébe sem ér. Tiszta átlagos.

Az átlagos szón elfintorodtam. Az a lány, aki belém ütközött, mindennek volt mondható, csak átlagosnak nem. Legalábbis reméltem, hogy ő az, és nem a foglalt lányok egyike. Bár elég fiatalkának tűnt, nem saccolnám 11.-esnek.

Megnyugtatásként óra után kifaggattam Suzy McFielt, a suli legnagyobb pletykafészkét. Először ő is meghökkent kérdéseimen, de örömmel válaszolt mindegyikre. Így legalább kiélhette beszédmániáját.

 Pár perccel később mosolyogva szeltem át a folyosókat, mígnem eljutottam Hannah – Suzy jóban volt a titkárságon dolgozókkal – szekrényéhez. Hirtelen felbukkanásommal egy kisebb szívrohamot váltottam ki belőle. Nagyon édes volt.

Egyszerűen úgy éreztem, ragyogok, ha vele vagyok, ezért meginvitáltam a hátsó udvarba. Korábban egyetlen nőnemű egyedet sem hoztam el ide, hisz ezt a helyet amolyan szentélynek tekintettem. Búvóhelynek, ahol kitisztíthattam a fejem, gondolkozhattam.

Neki viszont muszáj volt megmutatnom. Látnom kellett, hogy úgy reagál-e rá, mint amire számítok. Nem tévedtem.

Kértem, hogy meséljen magáról. Miközben beszélt, minden egyes sejtem azt üvöltötte: Ő az!

Gyengéden belecsókoltam a nyakába. Éreztem, hogy elmosolyodik.

- És hogy mondod el a húgodnak? – vált hangja komollyá. Feltette a kérdést, amire még én magam sem tudtam a választ. Mióta tisztában voltam az igazsággal, többek között eme kérdéskör töltötte ki elmémet. Mindhiába.

- Fogalmam sincs – egyenesedtem ki sóhajtva. Nessa erős lány. Mondhatni a legerősebb, akit csak ismerek. A felszínen. Én azonban tisztában vagyok azzal, hogy mindez csupán színjáték.

Bármennyire is próbálja titkolni, számára fontos a család, a szeretet. Belül igenis megviseli, hogy az apja - pontosabban SP- sohasem szerette. Ha rájönne, hogy az egész élete hazugság volt, összeroppanna.

- Tudom, hogy kérnem sem kellene, de megtennéd, hogy nem mondod el senkinek, amit elmondtam? Nem magam miatt. Engem nem zavarna, ha kiderülne az igazság. Nessa viszont nem bírná elviselni az emberek reakcióját. A pletykákat, a nagy cécót, hogy rajta köszörülnék a nyelvüket.

- Nem hallod, hogy a világ nevet rajtad, ha te hangosabban nevetsz – húzódott mosolyra ajka, amire automatikusan az enyém is így reagált.

- Nemcsak szép, hanem okos is – hajtottam fejemet ölébe.

- Azért, amit mondtam? Ezt még Edwardtól hallottam régebben. Tulajdonképpen ő is csak hallotta pár évvel ezelőtt, mikor diákként egy helyen dolgozott – hangszínén hallatszott, hogy hazudik Edwarddal kapcsolatban, de mégsem várhattam el, hogy elárulja a családját egy pár napos ismeretért. – Vicces neve volt a disconak. Mindig nevetek, ha eszembe jut. Pleasure.

- Mi? – ültem fel hevesen. – Mit mondtál? – szívem a torkomban dobogott. Lehetséges lenne? Egyre csak anyám padláson felfedezett pólója lebegett a szemem előtt, s a rajta lévő kis szavacska: Pleasure.

    

    Alice:

 Idegesen tekintgettem kifelé az ablakon. Hol van már Hannah? Edward bármelyik pillanatban hazajöhet, és ha kiderül, hogy elengedtem Hannah-t Alexanderrel, nekem végem.

De mégis hogy mondhattam volna nemet annak a szegény fiúnak? Látszott rajta, hogy valami nagyon aggasztja.

Hannah-nak nem mondtam, de apróbb zúzódásokat is felfedeztem az arcán. Verekedésre utaltak.

Jasper szerint őrültség volt elengednem Hannah-t vele az erdőbe, de a fiú megígérte, hogy legkésőbb egy óra múlva visszahozza őt. Erre mi van? Már lassan másfél óra is eltelt, de a kisasszony sehol.

- Te meg mióta lettél kukkoló? – lépett be az ajtón Edward vámpírsebességgel. Vámpír létemnek köszönhetően nem kaptam szívrohamot, de közel voltam hozzá. Vajon reménykedhetek abban, hogy Jasper kisegít a bajból? A nemet mennyire érthette nemnek? Akkor is kitart elhatározása mellett, ha a feleségét lenyakazzák?

- Mi volt a kórházban? – kérdésre kérdéssel feleltem. Fivérem túlságosan zavarba jött ahhoz, hogy észrevegye ezt. A hajába túrt, mint amikor ideges.

- Minden rendben ment. Carlisle-nak bent kellett még maradnia egy kicsit, azért nem jött haza velem – hazug, hazug. Oltári nagy kamu az egész. De legalább kiváló parfümje van az illetőnek, akivel volt. Túúúúúúlságosan is jó ízlése. És én ezt az illatot ismerem. Tudom, hogy ismerem. De honnan is?

- Felmegyek a szobámba – szólalt meg, de én csak legyintettem. Lekötött, hogy felidézzem, ki is használ ilyen parfümöt.

Egy vámpírnak nem jó memóriájának kellene lennie? Erre még egy ilyen pitiáner dolog is kifog rajta.

Elkezdtem visszafelé pörgetni az emlékeket a vámpírrá válásom óta mostanáig. Illatokat kötöttem arcokhoz. Már elég mélyen keresgéltem az emlékeim között, de semmi.

Nyugi Alice, nyugi. Nem kapsz agyvérzést, meglesz ez. Családunk Volturiként, szökésünk, blablabla…

És akkor összeállt a kirakós.

- Bella – néztem tágra nyílt szemekkel fivérem szobája felé.