Sziasztok. Most mondja vki, h nem vok tittára romantikus? :D Ezer köszönet Anitának <3
Hanna szemszög:
- Ne haragudj!- végre sikerült kinyögnöm egy épkézláb mondatot, anélkül, hogy dadognék.
- Én csak kint felejtettem valamit, és nem vettelek észre. Kérlek, bocsáss meg!- kezdtem hosszas magyarázkodásba, s kezet nyújtva neki, segítettem fel a padlóról.
- Nem hinném, hogy egy szájfény olyan fontos, hogy ne várhattál volna vele a következő szünetig!- felelte gúnyosan, miközben a ruhájáról seperte le a port. Bájgúnár!
- Ha éppen tudni akarod, akkor elárulom, hogy nem vagyok egy szőke liba. S ha már annyira érdekel, azt is elmondom, hogy ez az első napom az iskolában, és alig pár perccel ezelőttiig azt sem tudtam, hogy milyen óráim lesznek. Ebből kifolyólag a rajzfelszerelésem az autóban maradt, s nagyon örülnék, ha nem állnál továbbra is az utamba. - Ugyanolyan hangszínt ütöttem meg, mint ő, talán még durvább is voltam, mint azt kellett volna. De nem érdekel, ő kezdte.
- Most pedig megyek a cuccaimért, mert még vissza is kell érnem a 210-es terembe.
- Ha Mrs. Loren-nel lesz órád, akkor én azt javaslom, máris a terem felé szaladj! Ő az a féle tanár, aki nem tűri a késést, s jobb nem összeakasztani vele a bajszodat - mondta, ezzel megállásra kényszerítve.
- De azt majd biztosan elnézi nekem, ha felszerelés nélkül megyek az órájára, nem de? Talán nem is lennék most ilyen helyzetben, ha nem állsz az utamba- Tudom, hogy nem volt igazságos, amit mondtam, de akkor is. Ő kényszerítette ki belőlem.
- Ácsi-ácsi, ha az emlékezetem nem csal, márpedig nem, akkor te rohantál belém, és nem fordítva. De hogy lásd, hogy milyen rendes vagyok, és mivel még ma úgy sem volt egy jócselekedetem sem, ezért tessék, itt az enyém. - Azzal a kezembe nyomott egy mappát, majd közelebb hajolt.
- Most pedig fuss!- Nem tudom, mi ütött belém, de nem ellenkeztem, egy szót sem szóltam, csak tettem azt, amit mondott. Alig maradt másfél percem, hogy beérjek abba a nyüves órára.
- Elnézést a késésért!- ugrottam be az ajtón, levegőért kapkodva, miközben a csengő visítozva jelezte, hogy az óra kezdetét vette.
- Talán Jó napot ifjú hölgy!- rótt meg azonnal Mrs. Loren. Egy idős nő volt, aki valószínűleg már nyugdíjas is lehetne, csak nem lehet kiűzni az iskolából. Ruhái az ókort idézték, s szája vörös rúzzsal volt kikenve, megjegyzem, ferdén.
- Elnézést Mrs. Loren, ígérem, legközelebb nem fordul elő - kértem bocsánatot, ma már sokadjára. Az asztalára helyeztem a lapot, amit a titkárságon adtak, hogy írassak alá minden egyes tanárral. Ő egy ideig nézegette, majd végül aláírta azt, de az írás jobban hasonlított egy gyerek maszatolására, mintsem egy nő gyöngybetűire. Na, ha ez a nő valamit beír az ellenőrzőbe, akkor azt tuti nem tudja kiolvasni egy szülő sem. - Majdnem elnevettem magam, de szerencsére sikerült türtőztetnem magam, s nem felkacagni, saját, mondhatni kicsit gyér poénomon. Már igazán mehetnékem volt, de Mrs. Loren még nem elégedett meg ennyivel.
- Nos, akkor most ismertetném a szabályokat: 1. Soha, de soha nem késel az órámról. 2. Minden órára kötelező a tejes felszerelésed magaddal hoznod, lehetőleg a sajátod- pillantott a kezemben lévő tárgyra, amin tökéletesen látszott, hogy nem épp egy lánynak találták ki. 3. Az órámon nem beszélsz, csak ha felszólítalak! Nincs pusmogás, levelezés a társaiddal. A traccs partikra ott a szünet!- jegyezte meg, s talán végigsorolta volna az összes illemszabályt, ha nem bólintok, miszerint értettem, s hogy tudja, jó kislány leszek.
- Mielőtt helyet foglalnál, mutatkozz be a többieknek is- parancsolt még rám, mire én szembefordultam a kíváncsi tekintetekkel, s belekezdtem a már előre kigondolt mondókámba.
- A nevem Hannah Cullen. És az Egyesült Államokban éltem a családommal egy nagyon pici városban. Ott magántanuló voltam, de miután ide költöztünk, jobbnak láttuk, ha én is iskolába fogok járni- mondtam, majd megköszöntem a figyelmet, s kerestem egy szabad állványt, ami elé leülhetek. Előpakoltam a kölcsön kapott felszerelést, amin látszott, hogy piszkosul drága, ami azt jelentette, hogy az ecsetek biztos nem fognak maszatolni, a festékeknek pedig van színe, nem egy halvány maszlag.
- Ma mindenki azt csinál, amit szeretne. Alkossátok meg a legkedvesebb nyári emléketeket, legyetek kreatívak, fejezzétek ki az érzéseitek, s ne feledjétek, ez lesz az éven az első osztályzatotok- mondta, mire mindenki munkához látott.
A többiek már mind serényen dolgoztak, miközben én még mindig csak azon agyaltam, mihez is kezdhetnék. Nekem nincsenek kifejezetten hétköznapi emlékeim, A világban, ahol eddig éltem, egy szemernyi normalitás sem volt. Azt pedig nem lett volna ajánlatos lefestenem, ahogy egy vámpírcsaláddal élek egy lakatlan szigeten. Mégis kézbe vettem az ecsetet, s a festékbe mártottam. A kezeim önkéntesen mozogtak, és maguktól véghezvitték az elképzeléseim. Már épp kész lettem az alapokkal, mikor ismét megszólalt a csengő, jelezvén, hogy kicsengettek.
- Pakoljatok el magatok után, majd igyekezzetek az étkezőbe. Hamarosan kezdetét veszi az iskolai ünnepség!- köszönt el tőlünk, majd magunkra hagyott minket. Gondosan letisztogattam a használt dolgokat, majd visszaraktam a kijelölt helyükre. A terem már az ürességtől kongott, mire befejeztem, így sietősen kaptam fel a cuccom, s indultam el én is a többiek után. Azonban mikor kiléptem az ajtón, Edward kapta el a karom.
- Na, hogy ment?- kérdezte, pedig majdnem teljesen biztos voltam benne, hogy végig szemmel tartott. Pillantása a kezemben lévő felszerelésre esett, ami eszembe jutatta, hogy vissza kellene adnom a gazdájának.
- Minden rendben volt, de most ne haragudj, meg kell keresnem valakit. - Azzal az arcára nyomtam egy puszit, s otthagytam őt. Csak azt tudnám, merre keressem. Idegesen néztem szét a folyosókon, de sehol sem találtam. Mintha a föld nyelte volna el. Én idióta, legalább a nevét megkérdezhettem volna. Ismét futottam egy kört, de még mindig semmi. Úgy döntöttem, megyek, elteszem a saját szekrényemben, s ha majd összefutunk, akkor visszaszolgáltatom neki. Az Ő hibája, hogy nem mondta meg, hol találhatom meg. Így is tettem, s a felesleges cuccokat pakolgattam, mikor valaki hangosan rám köszönt.
- Szia!- Majdnem szívrohamot kaptam a hírtelen jövevénytől, aki nem más volt, mint az én drága idegesítő idegenem.
- Megtennéd, hogy nem hozod rám a frászt?- Léptem el a szekrényemtől. Ő csak lezserül a falnak támaszkodott, arcán egy enyhe féloldalas mosoly játszott.
- Amit csak szeretne hölgyem!- lett hirtelenjében igen udvarias, majd ellépve eddigi helyéről, elém sétált.
- Úgy változik a hangulatod, hogy már követni is képtelenség- válaszoltam, de bevallom, nagyon is tetszett a stílusa. Csak úgy álltunk egymással szemben, mélyen összefonva tekintetünk, kedves mosollyal az arcunkon. A pillanatot megzavarta az ismételten megszólaló csengő.
- Már megint el fogunk késni!- mondtam ijedten. - Azt sem tudom, hol van az a vacak ebédlő. - A folyosók már teljesen kiürültek, és én észre sem vettem ezt a folyamatot. Áh..reménytelen eset vagyok.
- Nem lenne kedved sétálni velem inkább?- kérdezte. - Tudod, ezeknek az ünnepségeknek úgy sincs semmi értelmük, s senkinek sem fog feltűnni, hogy két diákkal több van, vagy kevesebb- győzködött.
- Kétlem, hogy ez jó ötlet lenne, a testvéreim biztos aggódnának, ha nem látnának benn- feleltem rendes lányhoz méltóan, pedig szívem szerint azonnal igent mondtam volna.
- Add ide a telefonod!- mondta, mire én a kezébe csúsztattam a kis készüléket. Nem értem, miért teszem azt, amit mond, de egyszerűen lehetetlen ellent mondani neki. - Ő gyorsan pötyögni kezdett rajta.
- Kinek küldhetem?- kérdezte, s mire én rápillantottam a kijelzőre, Ő már a névlistában volt. - Edwardnak. - feleltem, mire ő kikereste a megfelelő nevet, s már "postázta" is.
- Most pedig siessünk, mielőtt elkapna a gondnok. - Megfogta a kezem, s öles léptekkel siettünk a kijárat felé. Az összefonódó kezeinket néztem, miközben azon agyaltam, hogyan képes rávenni egy vadidegen férfi a lógásra, már az első nap. Mindennek ellenére, örömmel töltött el, hogy így történt.
Nem mentünk messzire, csak a hátsó udvarra, ami mögött az erdő húzódott. Mások számára talán félelmetesnek hathatott ebben a borús időben, a maga komorságával, s titkaival, de számomra hívogatónak, s csodálatosnak tűnt. Az erdő előtt volt két régi fapad, asztalkákkal, amire le lehetett telepedni. Szerencsére nem esett az eső, így nyugodtan kiülhettünk. Mielőtt azonban leültem volna, levette a kabátját, s a padra terítette, hogy azon foglaljak helyet.
- Vedd vissza, még meg fogsz fázni!- kértem, és próbáltam vissza erőszakolni rá a ruhadarabot. - Ne ellenkezz!- mondtam komolyabban, de Ő csak nemet intett a fejével.
- Én ilyen időben szoktam napozni, és már amúgy is melegem volt. De te lány vagy, s nem engedhetem, hogy erre a koszos padra ülj le - mosolygott rám, majd mikor látta, hogy ismét meggyőzött, visszahelyezte a kabátot a padra. Valóban kényelmesebb volt a meleg kabáton ücsörögni, mint a hideg fán.
- Mesélsz magadról?- kérte pár perc némaság után.
- A nevem Hannah Cullen, s a családommal költöztem ide, alig két hete. Előtte Forksban laktunk, ami egy nagyon kicsi városka Washington államban - kezdtem ismét a szokásos történetbe, de most még is más volt. Nem éreztem úgy, hogy egy sablonos szöveget adok elő valaki olyannak, akit nem is érdekel, hogy mit hordok össze. Sőt, azt láttam, hogy komolyan érdekli őt, így csak beszéltem, és beszéltem. Ő kérdezett, én pedig igyekeztem minden kérdésesre választ adni. Fel sem tűnt, hogy az idő nagy részében, csak én beszéltem, s egy kérdést sem tettem fel neki. Pedig bőven lett volna, ami érdekelt. Most azonban, hogy nem zavart minket semmi és senki, volt időm alaposan szemügyre venni. Fekete haja rendezetten meredezett a magasba, s minden tincse a megfelelő helyen volt, hála a zselé segítségének. Szemei, mint apró kis gombok, amik a vesédig látnak. Az orra férfiasan ívelt volt, ugyanakkor, nem volt túl nagy sem. A bőre is tökéletes volt, egyetlen bőrhibát sem lehetett rajta találni, ami már-már irigylésre volt méltó. A laza pólón, amit viselt, tökéletesen kirajzolódtak azb izmai, ami csak úgy vonzotta az ember lányának a tekintetét. Nagyot nyelve pillantottam a szájára, ami most is egy féloldalas mosolyra húzódott. Emlékeztetett engem az a mosoly valakire, de most nem törődtem vele. Olyan szépen ívelt ajkai voltak, s hívogatóan suttogtak felém.
- Hé, haver!- kiáltott oda hozzánk valaki, kirángatva engem az álmodozásból, még szerencse.
- Igyekezz, a húgod égre-földre keres!- szólt ismét oda az a srác, mire mindketten felálltunk.
- Ne haragudj, de nekem most mennem kell!- mondta, majd elvéve a felé nyújtott kabátját, már indult is a barátjához.
- Várj!- kiáltottam utána. - Még a nevedet sem tudom!- mondtam neki, mire ő visszafordult, s rám mosolygott.
- A nevem Alexander Frewer, de neked csak Axe!- válaszolta, majd megtéve a maradék távot, a barátjával elsiettek.
Axe.....
