EM- 14. fejezet - 1 új élet kezdete

Haha :D Ezt az Eva-s képet nem hagyhattam ki :D A fejezetért hatalmas köszönet Anitának, aki nagyszerűt alkotott :$ Kérlek titeket, biztassátok őt, mert nem hiszi el, hogy mennyire fantasztikusan ír. Hajrá Hannah :D

Mary szemszög:

Fel sem akartam fogni a szavai jelentését. Bár teljes szívemből vágytam rá, remélni sem mertem, hogy sikerül rávennem Edwardot.

- Köszönöm!- mondtam hálásan, majd megöleltem. Éreztem, hogy feszeng a hirtelen jött érzelmi áradattól, de aztán ő is visszaölelt.

- Nem mondhatom, hogy szívesen! De örülök, hogy a családunk tagja leszel - mosolygott rám, miután elengedtük egymást. Tudom, hogy nem pótolhatom Esme-t a szívükben, s nem is akarom. Én egy új helyet szeretnék betölteni, és bízom benne, hogy elfogadnak. A leginkább Carlisle-tól tartok. Tudom, hogy van köztünk valami, a szívem azt súgja, Ő az a valaki, akivel örökre boldog lehetnék.

- Nem lesz könnyű, de én ott leszek, hogy támogassalak. - Nem is kérhettem volna többet. Az életem pillanatok törtrésze alatt fenekestül felfordult, méghozzá a legjobb irányba.

- Akkor mire várunk még? Menjünk, s mondjuk el a többieknek is. - Olyannyira izgatott voltam, hogy madarat lehetett volna velem fogatni.

- Csak el ne repülj itt nekem! Szabad?- viccelődött gondolataimon, majd a kezét nyújtotta felém. Felhúzott szemöldökkel figyeltem tevékenységét, mire egy perc után leesett a tantusz, s örömmel csúsztattam kezem az övébe. Edward elképesztő sebességgel mozgott, s a körülöttünk lévő dolgokból csak összemosódott alakzatokat láttam. Hangtalanul, könnyedén suhantunk a fák között, hogy megosszuk a többiekkel is a "jó" hírt.

- NEM! - Csattant fel Carlisle, ellenkezést nem tűrő hangja közöttünk. Mindenki más örömmel fogadta az átváltozásom, csak Ő nem, akitől a legjobban akartam. Erős nő vagyok, így nem engedtem utat az érzéseimnek. Visszafojtottam könnyeimet, s felemelt fejjel álltam a tekintetét.

- Miért?- kérdeztem tőle egyszerűen. - Csak egy apró magyarázatot adj!- Követeltem, mire csupán lehunyta a szemeit, de válaszra nem méltatott.

- Majd én megmondom, miért! - szólt közbe Edward is. Mindannyian rákaptuk a tekintetünket, s érdeklődve vártunk a válaszra.

- Hallgass! - figyelmeztette Carlisle a fiát, s szemeit köztem és közötte járatta.

- Eleget hallgattam már, mind eleget tűrtünk a csökönyösséged miatt. Tudom, hogy még mindig szereted Esme-t, hogy mindig is szeretni fogod. De nem zárhatsz ki másokat a szívedből! Légy végre az, aki régen voltál. Akire felnéztem, s akit az apámnak tekintettem! - Görcsberándult a gyomrom, várva hogyan dönt Carlisle.

- Zárjuk le végre a múltat, végleg! Vagy ha nem vagy rá képes, akkor jobb, ha nem tartasz velünk. - Látszott rajta, mennyire nehezére esik kimondani ezeket a szavakat, mégis pontot kellett tenni az i-re.

- Rendben, de a te felelősséged! Ez a ti ügyetek! - Fájt, hogy így vélekedik, de reméltem, hogy az együtt töltött idő majd mindent megváltoztat, s egy aprócska helyet birtokba vehetek szívében.

- Készen állsz?- Az ágyon feküdtem, készen arra, hogy az új életem kezdetét vehesse. Némán bólintottam, mire Edward közelíteni kezdett nyakamhoz. A túlélő ösztönöm azonnal működésbe lépett, s a szívem, mint egy kolibri szárnya, verdesett. Ennek ellenére teljesen késznek éreztem magam, s lelkes izgatottsággal vártam, hogy megérezhessem a szúró érzést. Nem is váratott magára sokáig, az inger hatására egy kicsit felszisszentem, majd teljes nyugalommal tűrtem, hogy Edward elegendő mérget juttasson a szervezetembe. Csupán egy lélegzetnyi időm maradt, míg a méreg működésbe kezdett a testemben. A kislábujjamtól, egészen a fejem búbjáig terjedt el, s minden egyes porcikámba égő fájdalom hatolt. Felkiáltottam, de sikolyaimon kívül más nem tudott kijönni a torkomon. Gondolatban vízért könyörögtem, hogy megszűnhessen a testemben lévő égető fájdalom. Percről percre égtem el elevenen, miközben a csontjaim egyenként eltörtek, majd forrtak össze újjá. A figyelem elterelése teljesen hiábavaló volt, így hiába beszéltek hozzám, próbáltak megnyugtatni, én tudtam, a pokol bugyrai közül nem szabadulhatok.

3 nappal később:

Edward szemszöge:

Az egész család feszülten várta a pillanatot, hogy végre vége legyen. Mindannyian tudtuk, mivel jár az átváltozás, s az emlékek sorra mindannyiunk elméjét megrohamozták. Carlisle próbált valóban kimaradni az egészből, de a gondolatai meg-megmutatták, hogy nagyon is érdekli Mary sorsa. S bármennyire is tagadja, nem hagyta volna, hogy meghalljon. Nagyon nehéz lesz visszatérni a normális kerékvágásba, de tudom, hogy képesek leszünk rá. Már csak egy valaki hiányzik a boldogságomhoz, de ő soha többé nem lehet az enyém. Talán az óta, már rég boldog valaki más oldalán, s az eszébe se jut, hogy egyszer léteztem, s talán még most is vagyok.

- Vége!j-elentette be hugicám, aki már azt tervezte, miféle módon fogjuk felújítani újdonsült "anyukánk" ruhatárát.

 - De most jobb, ha senki nem megy fel hozzá, ha készen áll, akkor csatlakozik hozzánk.

Mary szemszög:

Minden olyan hihetetlenül tiszta és élénk lett egyszerre. A hangok, az illatok, az érzések, mind-mind a részemmé váltak. Láttam a szobában lévő porcicák táncát a levegőben, a szekrény legapróbb repedéseit, egy gyerekkori heget a kezemen. Mindent, mi eddig nem is létezett számomra igazán, kézzel foghatóvá vált. Fantasztikus!

Legszívesebben ugrálni kezdtem volna az ágyon, de az nem lett volna a koromhoz méltó, így tovább figyeltem legújabb képességeimet. A hallásom volt soron, hogy leteszteljem, így fülelni kezdtem. Hallottam, ahogy a szél játszadozik a fák leveleivel, ahogy az avar ropog a talpak alatt, a víz hullámzó csobogását. Egyre távolabb eső hangokat fedeztem fel, olyanokat, amiket eddig nem is ismertem. A madarak csiripelései, mintha más frekvencián, egy sokkal csodálatosabb frekvencián szólnának, s szívecskéjük dobbanása, mint egy dobszóló, kísérte hangzatos zenéjüket. Tam tam tam tam..lehunyt szemmel, mosollyal az arcomon figyeltem a természet csodáit, mikor egy sokkal intenzívebb dolog ütközött érzékszerveimbe. Azonnal mozdultam, hogy megtaláljam a vonzás forrását. A torkom iszonyatosan kapart, s tudtam, ha megtalálom azt a valamit, akkor csillapodni fog az érzés. Teljesen az érzékeimre hagyatkoztam, s csak eszeveszetten suhantam az illat után.

Carlisle szemszög:

- Felelőtlen kölykök!- rúgtam bele az előttem heverő sziklába, mire az azonnal kettérepedt erőm súlyától. Dühöngeni volt kedvem, de most épp azt tanultam, miként vonjam a késztetéseket ismét az uralmam alá. Jobbnak láttam eljönni otthonról, mikor már az átváltozás végéhez közeledtünk. Mary már emberként is csodásan nézett ki, nem tudom, hogyan reagálnék, ha meglátnám őt vámpírként. Egy tökéletes nő, aki még ráadásul szeret is!

- Remek!- egy újabb rúgás a semmibe. Az élet kegyetlen játékot űz velem, amit én már igazán megelégeltem. Majd meglátjuk, melyikünk adja fel előbb!

Gondolataimból Mary zökkentett ki, aki épp most szaladt el mellettem. Újszülöttként gyorsabb és erősebb is volt nálam, így esélyem se volt utolérni, azonban hamar rájöttem, hogy miért rohangál az erdőben, mint egy félőrült, s biztos, hogy nem egy őzike keltette fel ennyire az étvágyát.

Gyorsabb sebességre kapcsoltam, hisz bár próbáltam úgy tenni, mint akit egyáltalán nem érdekel Mary sorsa, még sem hagyhattam, hogy egy sötét folt maradjon benne. Ha megízleljük a tiltott gyümölcsöt, annak mindig hatalmas nagy ára van, s valamiért a fizetség is nagyobb. Mert bár a pillanatnyi élvezetek csodásak, a lelkünkben örökre nyomot hagynak.

Azonban én mégis elkéstem. Mary öntudatlan szorította magához a dermedt férfi testét, aki már-már a halálán volt. Nem volt már értelme segíteni, hagytam, hogy az utolsó cseppet is kiszívhassa belőle.

- A fenébe! Miért nem állítottad meg? - dühöngött fiam, mikor megérkezett, majd sorra a többiek is csatlakoztak hozzánk. A szemük sajnálattal tekintett az éppen táplálkozó vámpírra.

- Miért engedted el, ha már itt tartunk? - kérdeztem vissza, majd elsétáltam mellettük. - Alice, jobb lesz, ha intézkedsz. Költözünk!

Bella szemszög:

- És most hallgatlak titeket! Minden részlet érdekel, szóval semmi kertelés! - figyelmeztettem őket, mire kicsit összerezzentek. Nem szerettem a gonosz szülőt játszani, de bizonyos helyzetekben, mint ez is, elengedhetetlen.

- Nem tettem semmit, amit az a barom meg ne érdemelt volna!- kezdte kisfiam, s durcásan felhúzta az orrát. Pont olyan volt, mint az apja. Makacsul kiállt az igazáért, és nem lehetett eltántorítani. Egy enyhe mosolyt el is eresztettem, de mielőtt fellelkesedtek volna az én kicsikéim, már rendeztem is a vonásaim, s újból faggatni kezdtem őket.

- Azt én nem nevezném semminek, hogy csak azért, mert nem értesz egyet az alkoholizmussal, neki támadsz valakinek. És te? Miért hagytad, hogy a bátyád bajba keverje magát? Nem akarom elhinni, hogy egy cseppnyi eszetek sem volt. Gondolkozhatnátok, mielőtt cselekedtek! - Fel alá járkáltam a nappali közepén, s dühösen fújtattam.

- Rendben, majd legközelebb csak úgy hagyom, hogy egy undorító féreg, csak úgy molesztálja a húgomat!- állt fel a kanapéról, majd megpróbált elviharozni mellettem.

- Én nem ezt mondtam! Örülök, hogy védelmezed a testvéred, de nem mindig a verekedés a megoldás. Mi mások vagyunk, mint az emberek, a feltűnősködés csak a kárunkra lehet. Nem akarom, hogy a rossz vármérsékleted miatt felbolyduljon az életed. - Válaszoltam.

- Akkor most megbüntetsz minket?- kérdezte félve Vanessa.

- Sajnálom, de nem tehetek mást. Rá kell jönnötök, hogy a tetteinknek nagy súlya van, s nem mindig tehetjük azt, ami számunkra kedvező. - Mosolyogtam kislányomra.

- A büntetésetek két hét szobafogság, és nincs internet, se tv! Most pedig gyertek vacsorázni. - Mosolyogtam kicsi csemetéimre.

8 évvel később:

Edward szemszöge:

Legnagyobb meglepetésünkre, Carlisle az Esme-szigetet választotta úti célul. Mivel nem vihettük Mary-t emberek közé, így magánrepülőn tettük meg az utat, amit Emmett vezetett. Bár bajunk nem eshetett volna, ha lezuhanunk, csöppet sem örültem, mikor levegőakrobatának képzelte magát. Az első hetek igazán nehezek voltak mindnyájunk számára. Elzárva lenni a külvilágtól soha sem könnyű. Azért kijelenthetjük, hogy megérte. Végre, ismét egy család lehetünk.

- Min gondolkozol?- érintette meg Mary a vállamat, majd kedvesen rám mosolygott.

- Csak arra gondoltam, hogy mostanra, egy új család lettünk - viszonoztam előbbi gesztusát.

- És sajnálod?- kérdezte, kicsit félénken.

- Nem, örülök annak, hogy te vagy az új anyukám, bár pár évvel megelőztelek! - hecceltem.  

- Vigyázz! Mert a végén még szobafogságban leszel - fegyelmezett. Igazán jól megértettük egymást, s nagyon szerettem vele beszélgetni. Nagyon jó rálátása van az életre, s igazán jó tanácsokat tud adni. Olyan, mintha Esme szelleme uralkodna benne, de mégis valahogy más. Talán ezért is sikerült olyan közel kerülnie hozzánk, s lebontania a falakat Carlisle szíve körül.

- Valóban boldog vagyok, vagyis majdnem - tértem vissza előző témánkhoz.

- Sosem gondoltál még arra, hogy megkeresd?- kérdezte, s bár én soha nem beszéltem neki Belláról, és a többiek sem említették, Ő mégis tudta.

- Valószínűleg már nem is emlékszik rám - szorult ökölbe a kezem, ahogy Bellát, s az általam elképzelt családjának illúzióját nézegettem.

- Én kétlem, az igaz szerelmet sosem felejtheti el az ember, még akkor sem, ha nem rendelkezik vámpírmemóriával - felelte, s ahogy a szerelemről beszélt, gondolatai máris Carlisle és az Ő kapcsolata körül jártak.

- De ha feladod a küzdelmet, mielőtt igazán játszhatnál, sosem leszel győztes!- Figyelmeztetett.

"- Ez csak szex. Ne számíts semmi többre - mondta Carlisle, miközben nyakamat halmozta el édes csókjaival. Bárcsak megígérhetném neki, bárcsak el tudnám ezt fogadni. De szívem, már réges- rég többre vágyik.

- Akarlak!- mondtam ki ezt az egyetlen szót, ami nem csupán a testi vágyaimra vonatkozott. Nem felelt, talán nem is értette eme rövid szónak a jelentését. Lassan, kínzóan vetkőztettük egymást, miközben teret engedtünk érzéseinknek. És valóban nem lett több a kapcsolatunk, de idővel, az érzések benne is egyre jobban elmélyültek, s sikerült a tudtára adnom, hogy az ő és az én életem már egy vágányon halad előre. "

- Huu… azt hiszem, ez most túl szaftos információ volt. De azért köszönöm. Értem, miért pont ezt hoztad fel - mondtam, majd sután megöleltem.

- Bemegyünk?- kérdezte, miközben felállt, engem is magával invitálva.

- Hát persze - feleltem egyszerűen, majd kezet nyújtottam felé, amibe ő készséggel belekarolt, s úgy sétáltunk vissza a házhoz, mégpedig egy veszekedés kellős közepébe csöppenve.

- Már nyolc éve vagyunk itt, nem gondolod, hogy ez egy kicsit túlzás? - förmedt Alice Carlisle-ra. Már sokszor felmerült, hogy visszaköltözünk a civilizációba, mégis mind idáig elvettük. Úgy néz ki, mostanáig.

- Mégis mi kifogásod van a hely ellen?- kérdezte Carlisle, igazság szerint már nem tudott milyen érvett felhozni, így védekező állásba vonult.

- Az, hogy végre normális emberi életet akarok élni! Vásárolni akarok, iskolába járni, emberekkel ismerkedni!- fújtatott hugicám. Nem hittem volna, hogy egyszer valamelyikünk vissza fog vágyni az iskolába. De megtörtént.

- Szerintem is jó ötlet, nem élhetjük le itt az életünket!- macskakörmözött a mondat végén Mary, majd odalépett Carlisle-hoz, s végigsimított a karján.

- És Hannah is normális életet élhetne!- szólt közbe Rosalie is. Aki bár valóban aggódott Hannah jövőjéért, nagyon hiányzott neki a régi élete.

- Úgy látom, mindegy, mit mondok, veszteni fogok - húzódott fintorba Carlisle szája, de szemei csillogtak, ahogy végig nézett a családján.

- Hát akkor nyomás pakolni!

Két héttel később!

Hannah szemszög:

Szörnyen izgatott vagyok. Vajon milyen lesz? Lesznek barátaim, a tanárok kedvelni fognak? Életemben először megyek iskolába, mivel eddig magántanuló voltam. Elsős leszek a londoni Kenton középiskolában, méghozzá a 9.a osztályba fogok járni. Sajnos a többiek mind felettem lesznek, így egyedül kell majd boldogulnom.

- Látom, már alig várod- fordult hátra Edward a vezetőülésből. Válaszul csak bólintottam, majd előhalásztam az ipod-om és kedvenc zenéim segítségével tereltem el gondolataim.

- Gyere kicsi lány, megérkeztünk - nyitotta ki Emmett az ajtómat, miközben az a kaján vigyor végig ott csücsült azon a mamlasz képén.

- Köszi Emmett, hogy figyelmeztetsz a nyilvánvalóról - válaszoltam a leggúnyosabb hangnememben.

- Hát nekem nem úgy tűnt, mintha észrevetted volna. Már legalább 5 perce megérkeztünk és te csak ott ücsörögtél.

- Ne szórakozz velem!- Csaptam rá a vállára. Megütni nem mertem, mert nem akartam az első napom a sebészeten tölteni.

- Befejeztétek? Akkor talán indulhatnánk is?- vetett véget csatározásunknak Rosalie, majd befelé vette az irányt az iskolába. Az udvaron lézengő diákok mind utána fordultak. A lányok arcán féltékenység látszott, míg a fiúk elismerően füttyentettetek.

- Te is ugyan olyan szép vagy!- suttogta Edward a fülembe. Hát persze. Nem mondtam semmit, inkább én is befelé igyekeztem, s a tanulói irodába követtem nénikémet. Egy kedves, középkorú nő fogadott minket, akitől átvehettük az órarendet, s egy térképet is, ami alapján tájékozódhatunk. Végigfutattam a szemem az óráimon, s máris szívrohamot kaptam az elsőnél.

- Rajz! Edward, nincs itt a rajzfelszerelésem - néztem rá ijedten. - Remek, már az első napom így kezdem, biztos nem leszek a tanár kedvence.

- De, itt van a csomagtartóban, várj itt, behozom neked - vette elő a slusszkulcsot a zsebéből.

- Hagyd csak, majd én, inkább menj, nem akarom, hogy miattam te is elkéss - azzal kikaptam a kezéből a kulcsot, s már futottam is vissza a parkoló felé. Sajnos rossz szokásom, hogy futás közben mindig a cipőmet kuksolom, így nem vettem észre, hogy valakinek neki csapódtam.

- Kérlek ne...- kezdtem volna hosszas bocsánatkérésekbe, mikor is torkomra forrtak a szavak.