EM-21.fejezet-Elrabolva

 Mivel Anitát éppen pihentetjük egy kicsit, ezért sajnos csak velem kell beérnetek :D 

    Külső szemlélő

          E/3.

Alexander mit sem törődve a számára tenyérbe mászó egyénnel, és a folyosón ácsingózók kidülledt szemeivel, könnyűszerrel felkapta Hannah-t, és sietős léptekkel megindult kifelé. Az iskolából kilépve szinte végigszaladt a parkolón, hogy aztán nehézségek nélkül behelyezze Hannah-t az autójába. Becsapta az ajtót, majd megkerülvén járművét ő is beszállt, mielőtt gyújtást adván elhajtott a helyszínről. Nem is törődvén az utána rohanó vámpírral.

       Edward szemszöge:

          E/3.

- Mit értesz pontosan azon, hogy Hannah-t elrabolták? – Ragadta meg testvére pólójának szegélyét Edward Cullen. Az oly rég elnyomott dühe szempillantás alatt visszaférkőzött testébe, mihelyst tudomást szerzett a lány eltűnéséről.

- Ne dramatizálj már – fejtette le fivére ujjait magáról Emmett. – Nem rabolták el, csak a pasija megfurikáztatja egy kicsit – dőlt vigyorogva a mellette elhelyezkedő szekrénynek.

- És miért nem állítottad meg azt a srácot? – Sziszegte Edward dühösen.

- Mondtam már. Mire észrevettem, már túl messze volt a kocsi. Voltak a parkolóban, nem kockáztathattam meg a lebukást – rántotta meg vállát hetykén.

- És te miért nem láttad ezt? – Fordult hirtelen az eddig hallgató Alice és Jasper felé.

- Nem tudom. Én sem értem. Tegnap sem láttalak téged. Lehet, hogy egyszerűen csak kezdek értéktelenné válni – hajtotta le fejét szomorúan a kis pöttöm.

- Ne mondd ezt, kicsim! Te vagy a legfantasztikusabb vámpír az egész univerzumban - próbálta vigasztalni kedvesét Jasper.

- Ne itt nyáladzatok már. Nem akarok megfulladni a nyálatokban – húzta el száját Emmett, mint aki undorodna valamitől.

- Itt meg mi történt? – Érkezett meg Rosalie is, ki épphogy csak le tudta rázni az utána koslató matek tanárt. Olvasta ki gondolatai közül Edward, és ezzel egyetemben arra is rájött, hogy a szöszi a férjének teljesen más történetet fog előadni késésének okára. Mondván, nincs szükségük arra, hogy az ő kis macija jelenetet rendezzen. 

Edwardot perpillanat nem tudta lekötni Barbie és Ken fordulatokban gazdag élete, így egy fújtatással karöltve távozott a folyosóról, hogy megkereshesse az ő kis szeme fényét.  

             

         Hannah szemszöge:

Szemem viszketett, fejem lüktetett, torkom kiszáradt – ezekkel tudnám jellemezni, hogyan éreztem magam, mikor értelemben gazdag elmém normalizálódni kezdett. Lassan felnyitottam szemhéjamat, de nem kellett tartanom a rám támadó hirtelen napsugaraktól. A szobában sötét volt, de azt sikerült kikövetkeztetnem, hogy nem otthon vagyok. Az illatok pedig csak megerősítettek abban, amit eddig is sejtettem. Nem éreztem vaníliaillatot, mely a szobámat jellemezte.

Nehézkesen feltápászkodtam az ágyról, és a sötétben kitapogatva megkerestem az ajtót. Végigmentem az ismeretlen előszobán, melynek végében lévő szobájából fény szűrődött ki. Valószínűleg a nappali- suhant át az agyamon, miközben elértem utam végére.

A fény forrása a használatban lévő TV volt, ami előtt található bőrgarnitúrán egy fiú foglalt helyet. Fekete, megismételhetetlen állású frizurájáról még hátulról is felismertem.

- Ülj csak le – szólalt meg váratlanul. Egy pillanatra kihagyott a szívem. Honnan tudta, hogy itt vagyok, ha hátra sem nézett? – Tűnődtem magamban, de lábaim önálló életre kelvén versenybe szálltak agyammal, így mire észbe kaptam, már le is ültem. Persze tisztes távolságra Axe-tól.

Riadtan észleltem a mellettem elhelyezkedő órán lévő időt: 19:22. Edward biztos idegbeteg lehet már. Mit fogok még én ezért kapni? – Sóhajtottam fel kissé kényszeredetten.

- Hogy kerültem ide? – Törtem meg a kínos csendet. Partneremmel azonban nem vettem fel a szemkontaktust. Még csak felé sem fordultam.

- Elájultál, én pedig idehoztalak – érkezett a nem túl bő felelet. Azért kicsit jobban is megerőltethetné magát.

- Arra még emlékszem, hogy ökölharcra akartál kelni Peterrel – hangom gúnyosan csengett. – De utána teljes homály. Lennél szíves felvilágosítani? – Fordultam végre felé. Szemei úgy tapadták rám, mintha most látnának elsőként, pillantásával pedig testem minden egyes porcikáját feltérképezte, amitől egy remegés futott végig a gerincem mentén.

- Arra a bájgúnárra gondolsz? A kisujjammal elintézném. És el is fogom, ha még egyszer a közeledbe megy – tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. Nem adhattam meg neki a győzelem örömét, így álltam pillantását, habár kissé megijesztett a szemeiből szikrázó düh.

- Miért? – Hangom elég erőtlennek tűnt.

- Mert te az enyém vagy – húzódott közelebb hozzám, így alig pár centi választott el minket egymástól. A szemkontaktust azonban egyikünk sem szakította meg.

- Nem vagyok a tiéd – nem hangzott túl meggyőzően. Gratulálok, Hannah!

- Igazán? – Érintette meg ujjaival arcomat. – Pedig én úgy véltem, hogy elég jól megértettük egymást.

- De aztán te hazudtál – emlékeztettem a múltkori éttermes kis esetre.

- Nem hazudtam – futtatta végig ujjait nyakamon.

- De… - nyeltem egy nagyot, mivel keze végigsiklott az oldalam mentén. Most tulajdonképpen fel kellene háborodnom. Akkor miért érzem azt, hogy még többet akarok?

- Nem hazudtam neked Hannah. Soha. És nem is fogok. Tudod miért? – Tőlem már csak egy fejrázásra futotta. Axe ennek ellenére folytatta.

- Mert fontos vagy nekem – suttogta elfúlóan, majd erőteljesen magához rántva száját az enyémre tapasztotta. A kezdeti rémület és megdöbbenés helyét néhány másodperc elteltével az odaadás vette át. Úgy öleltem, mintha az életem múlna rajta, miközben ajkam egy pillanatra sem szakadt el az övétől.

     

 Edward szemszöge:

        E/3.

Több órányi sikertelen keresgélés után Edward Cullen már a kétségbeesés szélén állt. Képtelen volt felfogni, miért is vitte el az a kis ficsúr Hannah-t. Ó, de ha egyszer a kezeim közé kerül – mérhetetlen düh lobbant fel benne Alexander iránt.

 Mobilja rezegni kezdett, és már meg sem tudta számolni, hányadik alkalommal fordul ez elő, mióta távozott az iskolából. Először fel sem akarta venni, ám hívója rémesen kitartónak bizonyult. Kihúzta farmere zsebéből a kis szerkentyűt, és a kijelzőn Alice nevét pillantotta meg. Gondolhattam volna – suhant át agyán.

- Mi az, Alice? – Szólt bele egyből a lényegre térve.

- Haza kell jönnöd. Nagyon fontos.

- Hannah? – Kérdezte, de a választ meg sem várva már futott is a Cullen ház felé. Szerencséjére nem haladt túl messzire az erdőben, így hamar megérkezett. Felrohant a lépcsőn, és felrántotta a bejárati ajtót. A nappaliban azonban nem azt a személyt találta, akire számított.

- Te? – Kérdezte döbbenten.