Csak gondolkodj el egy percre!

Sziasztok. Ezt a kis szösszenetet az egyik blogom fejijébe írtam, de úgy gondoltam, megosztom veletek is. Csak annyit kérek, hogy akikre ez vonatkozik, csak gondolkodjanak el 1 percre. Képzeljék bele magukat abba, amit ők tesznek másokkal. Lehet utálni vagy sem, de undorítónak tartom ezeket az embereket. Facen létrehozhattok egy AntiPuszmó fanclubot is. Én mégis ezt gondolom.

„Olyan jó lenne egyszer végre teljes szívből sírni. De ez sohasem valósulhat meg, hisz lassan, de biztosan, az idők folyamán sikerült elvesztenem az érzelmeimet. Sikerült teljesen érzéketlenné válnom. Kizárnom az életemből az érzéseket. Hisz megtanultam, ha közömbösnek, ha lélektelennek tűnök, a külvilág elhiszi, hogy nekem semmi sem árt. Hogy csak egyszerűen felfogom a sértéseket, megaláztatásokat. Megszokták, hogy én mindent lenyelek. De attól függetlenül semmit sem felejtek el. Minden egyes alkalomra emlékszem. Minden egyes alkalomra, miután telesírtam a párnám, majd később végleg elapadtak a könnyeim. Nem voltam képes több könnycseppet ejteni, hisz elfogytak a sok megaláztatástól. Jégszoborrá váltam, most mégis legszívesebben kikiáltanám az egész világnak: „ Hogy én is ember vagyok. Ugyanúgy, mint ti.” De ez végül is kit érdekelne? Senkit. Hisz az emberiség gyarlóvá, önzővé, kapzsivá vált. Örömét leli, ha a porba tiporhatja valamelyik fajtabelijét, aki gyengébb. De hatalmasat téved mindenki. Épp azok a legerősebbek, akiket megaláznak. És hogy miért? Belegondolt már valaha is valaki, hogy milyen lelki önfegyelem, lélekjelenlét szükséges ahhoz, hogy feldolgozd mindezt? Mondjuk feldolgozásról hülyeség lenne beszélni, hisz ezeket az emlékeket egész életén át cipeli magával az ember. Ezt nem lehet feldolgozni, csak valamilyen szinten elnyomni. Elhitetni magunkkal, hogy már rég túlléptünk rajta. De mindez hazugság. Mégis oly jó hazudni a szívnek, becsapni az agyat. A rossz emlékeket miért nem lehet egyszerűen csak kitépni és elhajítani jó messzire? Nem, úgy túl könnyű lenne minden. Márpedig, ha könnyű lenne az élet, nem lenne szükség halálra. Miért is lenne? Márpedig egyeseknek az hoz megváltást. Az az utolsó szalmaszáluk. Ha könnyűvé válna az élet, megszűnne a ragadozó és zsákmány viszonya, így a körforgás is eltűnne. Márpedig körforgásra szükségünk van. Hisz általa legalább megmarad a „holnap minden jobb lesz”. Így legalább élhet bennünk a remény egy töredéknyi szikrája. Mégis oly jó lenne, ha az ember kiordíthatná magából az összes fájdalmát. Ez vajon miért nem lehetséges? És miért érzi úgy bárki is, hogy különb, mint bármelyik más embertársa? Egy biztos: mindkettőt örök rejtély fedi.”