34.fejezet - A búcsú

Sziasztok. Meghoztam a fejezetet. Hát, nem vagyok túl jó a búcsúzkodásban, az érzelmek kifejezésében :D Remélem, azért túlélhető :D Jó olvasást :) 

"Az elengedés azt jelentette, hogy elfogadja a megváltoztathatatlant. Hogy nem próbál meg belekapaszkodni a reménybe azért, hogy a sorsát megváltoztassa. Nem harcol a végzet magasabb rendű erői ellen, és nem akarja, hogy azok meghajoljanak az akarata előtt. Nem könyörög megváltásért, azt feltételezve, hogy ő jobban tudja. Az elengedés azt jelentette, hogy elfogadja azt, amit a sors kiszabott rá, és felismeri, hogy a szabad választás az egyetlen út, a végzet pedig megmásíthatatlan.
Nincs alkudozás. Nincs irányítás. Egyszerűen megadja magát, és elfogadja, hogy az, akit szeretett, többé már nem része a jövőjének, és ez ellen nem tehet semmit."

( Rosalie szemszöge)

- A menyasszonyod? – Kérdeztem értetlenül Edwardtól. Nem válaszolt, csak nézett maga, és azt suttogta, hogy ez nem lehet.
- Valaki elmagyarázná nekünk is, hogy mi folyik itt? – Szólt közbe Emmett. Hát igen! Az én macikám mindig kíváncsi.
- Majd én. – Vette át a szót Xénia vagy, hogy is hívják. – Arról mindannyian tudtok, hogy Edward a trón várományosa. – Megvárta, míg bólintunk, majd folytatta.
- Carlisle azt is elmondta Edwardnak, hogy ahhoz, hogy elfogadják az uralkodását, meg kell házasodnia. Gondolom, nem kell ecsetelnem, hogy a Románok ötlete volt ez a kis házassági ajánlat. Ezelőtt még nem találkoztunk a jövendőbeli férjemmel, de én nagyon jól ismerem. Hála Rosalie drágának. – Kacsintott rám. – Mikor csatlakoztam hozzátok, szándékosan más nevet használtam. Abban állapodtunk meg Carlisle-val, hogy csak a nevem oszthatja meg Edikével. A gondolataimból nem tudta kiolvasni ki is vagyok valójában, ugyanis nem fordított rám különösebb figyelmet. Itt jött a képbe drága barátném, aki mindent megosztott velem.
- Hogy érted azt, hogy mindent? – Kérdezte tőle Alice.
- Minden mindent. Az egész életeteket. A legkisebb titkaitokat is tudom. És még észre sem vette, hogy mindent kifecsegett nekem. Hogyan is vette volna? Hisz csak magával foglalkozott. Könnyebb volt kijátszani, mint egy játékbabát.
- Akkor azt is ő árulta el, hogy most itt vagyunk? – Kérdezte húgom. Meg sem tudtam szólalni. Sokkolt az egész. Hogy lehettem ennyire hülye? Tényleg minden ott von az orrom előtt, csak nem vettem észre. Hogyan is vettem volna? Lefoglalt az, hogy magamat nézzem a tükörben. Tényleg egy felszínes dög vagyok. Egyáltalán vannak értékeim a testemen kívül? Nem nagyon tudom elképzelni.
- Persze. Ki más? – Harsány nevetésben tört ki. A ringyó. Bárcsak darabokra szaggathatnám. Körbepillantottam. Az én macikám szomorúan nézett rám. Pontosabban csalódottan. Vagy talán kiábrándultan? Már neki is elege van belőlem. Végül is megértem. Elvégre egy elviselhetetlen szipirtyó vagyok.
- Ja, és hogy van Bellácska? – Kérdezte Xénia Edwardot. Bátyám felkapta a fejét, és dühös pillantást küldött felé. Az a némber csak nevetett. Élvezte a helyzetet.
- Róla meg honnan tudsz? – Szűrte ki a szavakat bátyám a fogai közt. Xénia nem válaszolt, csak a fejével felém intett. Edward rám nézett. A szemében mérhetetlen undort fedeztem fel.
- Hogy voltál erre képes, cica? Hát neked már semmi sem szent? Hisz a családod voltunk. Elég volt. Betelt a pohár. Ideje megtudnod az igazságot. Állandóan csak magaddal foglalkozol. A legfontosabb személy az életedben az saját magad. Egyáltalán tudod, mi az, hogy szeretet? Önzetlenség? Szerintem ez neked az idegen szavak szótára. Engem sem tiszteltél. Nem néztél semminek. Remélem, most boldog vagy. Ugye boldog vagy? Most mindenki csak téged néz. Te vagy a középpontban. Élvezed? – Kelt ki magából Emmett.
- Várjunk csak! Kell még neked valami. Taps. Ugye tapsot akarsz? – Ütötte össze két tenyerét. – Hát ez fantasztikus! A hercegnő megkapta végre, amit akart. Undorodom tőled. Mélységesen megvetlek. Végeztem veled. Örökre.
- Emmett… - Igaz, hogy nem tudok sírni, de az igazi könnyek befelé folynak, nem igaz? Ha a külvilágnak nem is tudtam megmutatni, mennyire szenvedek, a fájdalom belül szétvetett. A szívem vérzett. Hannára néztem, akinek arcán aprócska könnycseppek folytak végig. Csalódottan nézett rám, majd intett, hogy engedjem el. Kimászott az ölemből, majd Alice-hez futott. Már ős is megvet.
- Nem mondtam el neked, hogy Forksba jöttünk. Akkor mégis honnan tudod? – Ez az egy kérdés foglalkoztatott.
- Mikor felhívtál, hogy nem folytatod tovább a mi kis tervünket, mert megkedvelted Bellácskát – itt elhúzta a száját – cselekednem kellett. Megkértem Tiffanyt, hogy használja rajtad a képességét. Kiszedte belőled az információt, amire szükségem volt, majd kitörölte az emlékezetedből. Ezért nem emlékszel rá, hogy köptél.
- Miféle terveteket? – Kérdezte dühösen Edward.
- El akarod mondani nekik te? – Kérdezte tőlem Xénia, de amikor látta, hogy nem szólalok meg, folytatta. – Rosalie azért akart közel férkőzni Bellához, hogy minél több információt megtudjon róla. Így könnyebb lett volna tönkretenni a kapcsolatotokat. De ez a hülye megkedvelte. Ezt nem hagyhattam. Amúgy gondolom, sejtitek, hogy ez az én ötletem volt.
- És most mi lesz? – Kérdezte rémülten Alice. Mi az, nem látja előre?
- Blokkolják a képességét. – Válaszolt a ki nem mondott kérdésemre Edward.
- Nos, ez így igaz. – Vette át a szót Carlisle. – Gondolom, mondanom sem kell, hogy nagy csalódást okoztatok nekem. Ezért büntetést érdemelnétek. De amilyen nagy szívem van, megkíméllek titeket tőle. Mindannyian hazamegyünk, és mindenki teljesíti a kötelességeit. Csupán ennyi lesz a dolgotok.
- Miféle kötelességek? – Kérdeztem felháborodva.
- Roppant egyszerű dolgok. Edward elveszi feleségül Brittany-t, és átveszi a trónt tőlem. Végre megpihenhetek. Jasper továbbra is a hadsereg kiképzésével fog foglalkozni. Alice visszamegy a férjéhez, és teljesíti asszonyi kötelességeit. Emmett csatlakozni fog a testőrséghez. A fizikuma megvan hozzá, és végre hasznát is vesszük majd. Te, kedvesem, az ételt fogod szállítani. És mindannyian visszatértek emberi vérre. A vámpírok vezető családja nem lehet gyenge család. Az állati vér pedig azzá tesz titeket.
A szavai olyan egyszerűnek tűntek. Mintha ez lenne a természetes. Tényleg ezzé akart válni? Egy kegyetlen vámpírrá? Hová tűnt az emberi életeket megmentő Carlisle Cullen? Hová tűnt a boldog, kiegyensúlyozott családom? Minden elveszett, ami egykor jellemzett minket. És én nem vettem észre. Mekkora egy egoista majom voltam. És miért nem ellenkezik senki sem? Alice, hogy tud egy helyben állni? Na, és Edward? Most kényszerítik arra, hogy hagyja el a szerelmét és vegyen el egy másik nőt. És ő mit tesz? Csak néz maga elé és hallgat. Mi történt mindenkivel?
- Na, és Hanna? Vele mi lesz? – Eszembe jutott, hogy róla nem esett szó.
- Megöljük. – Terült el egy hatalmas vigyor Xénia arcán.

   ( Bella szemszöge)

Még csak 6 óra. Még 2 óra, míg Edward megérkezik. Addig megbolondulok. Muszáj valamit csinálnom. Mára szabadnapot kértem. Az egész estét szerelmemmel akarom tölteni. Elmegyek kocsikázni. Közben benézek hozzájuk is. Hátha hamarabb hazaérnek. Felvettem egy bő ruhát, meg egy torna csukát. A ruha eltakarta a hasam, így észre se venni, hogy megnőtt. Nem akarom, hogy Edward idő előtt megtudja. Akkor elmaradna a meglepetés ereje. Elköszöntem anyától, bepattantam a kocsimba, majd Edwardékhoz hajtottam. Ha nincsenek még otthon, teszek egy kört a városban, majd visszamegyek. Utálok várakozni. Már messziről észrevettem, hogy mennyien állnak a házuk előtt. Vendégség van náluk? Ezt nem is mondták. Kiszálltam a kocsiból, majd átfurakodtam a tömegen. Mennyi ember! Jobban mondva vámpír. Edwardék ott álltak középen. Mindenki olyan feszült volt. Körbenéztem, és a minket körbevevő vámpírok szinte csorgatták a nyálukat rám. Hát, eddig el is felejtettem, hogy én táplálék is lehetek számukra. Én csak lazán belibbentem ide, miközben vagy húszan rám ugorhattak volna. Szemeik feketén csillogtak. Ez talán nem túl jó jel. Mindegy, itt vannak Alice-ék. Ők úgy sem engednék, hogy elfogyasszanak vacsorára.
- Szia, édes. – Csókoltam volna meg Edwardot, de ő elhúzódott. Mi a franc?
- Bella, beszélnünk kell. – Lépett egy gyönyörűséges vámpírlány mellé. – Ő itt Brittany. A menyasszonyom.
- A menyasszonyod? – Kérdeztem hüledezve. Végignéztem az említett személyen. Igazán gyönyörű jelenség. Összehasonlításra sem vagyok érdemes vele szemben.
- Nézd, Bella. Össze fogunk házasodni. Én csak megijedtem kicsit a házasságtól, ezért jöttem el otthonról. Egy kis nyári kalandra vágytam. Ennyi voltál számomra. Egy kis nyári kaland csupán. Brittany-t szeretem. – Arca rezzenéstelen volt, miközben kimondta ezeket a szavakat. Mint egy jég. Szemernyi tapintat sem volt benne. Képes az arcomba vágni mindenki előtt, hogy csak szórakozott velem. Egy ilyen érzéketlen tuskó biztos nem lesz a gyerekem apja. Jobb is így, hogy nem tudja. Ő úgy se ismerné el a picit, a gyerek meg csak szenvedne az apja miatt. Mindenkinek jobb lesz így. Majd én egyedül felnevelem ezt a kis csöppséget a hasamban.
- Legyetek boldogok. – Küldtem egy szánalmas mosolyt feléjük. A lány csak vigyorgott. Látszik rajta, mennyire boldog. Az a kretén továbbra is ugyan úgy állt ott. Semmi érzelem az arcán. Egy percig gondolkoztam azon, hogy elbúcsúzzak a többiektől, de rájöttem, hogy ők is tudtak Edward menyasszonyáról, mégsem szóltak. Tehát felesleges lenne a búcsúzkodás. Keménynek kell tűnnöm. Mintha meg sem rendített volna az, amit az előbb hallottam. Pedig elvesztésének végtelen súlya úgy borult rám, mint egy szögekkel teletűzdelt palást. Ezernyi apró szúrás, fájdalom és szomorúság volt csak, ami várt rám. Menekülésre vagy enyhülésre nem számíthattam, nem lelhettem békét, könyörületet vagy vigaszt semmiben. Az lettem, ami mindig is voltam: végtelenül magányos nő abban a világban, amelyet teremtettem. Átfurakodtam a tömegen, majd elhajtottam. El innen. El attól a családtól, aki végleg megpecsételte a sorsomat. A család, aki örök magányba és szenvedésbe taszított.

Ui: Komi határ :)