4. fejezet- A találkozás

Megjöttem! A sok szomorúság és szenvedés után itt egy kis felfrissülés. Köszi mindenkinek a komikat :) És köszi a rendszeres olvasókat is :) Ezt a fejit Alice-nek és Kizzy-nek ajánlom :P Nem tudom mien lett a feji. Rem azért elnyeri a tetszéseteket. A kép morcos Bellát ábrázol :D

( Edward szemszöge)

Pár nap alatt odaértünk Forksba. Az „utazást” megnehezítette, hogy csak futhattunk, hála az okos hugicámnak, aki pénz nélkül jött el. Az sem könnyítette a helyzetet, hogy Hannának ételre volt szüksége. Ilyenkor lopnom kellett neki valamit enni. Persze a drágalátos Alice a kisujját se mozdította meg, mondván, a vadászat a férfi dolga. Milyen vadászat? Ellopni 1 almát? Ez aztán komoly veszélyfaktorral jár, nem mondom.
- Fúj, minden tiszta por és pókháló – fintorgott Alice a nappaliban állva. Na, igen. Ezt a házunkat már pár évtizede nem használtuk. Már szinte el is felejtkeztem róla.
- Ne aggódj! Ismerve a szervezői képességeidet, kész palotát varázsolsz majd belőle. – kacsintottam rá.
- Ahhoz pénz is kellene – sóhajtott fel.
- Tudom, holnap elmegyek munkát keresni – forgattam meg a szemeimet. – Te addig Hannával kitakaríthatod a házat – vigyorogtam rá.
- Nagyon vicces – vágott oldalba.
- Pszt! Még felébreszted Hannát. – mutattam a kanapé felé.
- Jól van na! Csak nem ehhez szoktam hozzá, te is tudod.
- Tudom. De ígérem, hogy ismét hercegnőhöz méltó életet varázsolok neked. – felkaptam és megforgattam a levegőben. Ő csak kacagott. 3 év után először. Letettem, majd puszit nyomtam a homlokára. – De ahhoz idő kell.
- Kezdjünk el takarítani! Pár óra múlva fel kel a nap, és apuci elindul munkát keresni. – öltött rám nyelvet.
- Na, megállj! Ezért elkaplak. – nem tudom meddig fogócskázhattunk, de nagyon jól esett. Mindketten felszabadultnak éreztük magunkat.
- Megvagy! - rántottam le a földre.
- Rendben, nyertél. – tartotta fel kezeit, de a következő pillanatban a hátamra gördített és csikizni kezdett.
- Mit is mondtál?
- Nye….nyertél. – ha nem tudnám, hogy vámpír vagyok és ez lehetetlen, azt mondanám, hogy alig kaptam levegőt.
- Edward bácsi? – rángatott ki minket a játékok világából Hanna hangja. Alice leszállt rólam, és mindketten felálltunk. Hannához mentem és az ölembe vettem.
- Mi az tündérke? Miért nem alszol?
- Nem tudok aludni. Már úgy megszoktam, hogy az öledbe alszom. Hiányzik. – ásított a végén. Az éjszaka hátralevő részében a kanapén ültünk Alice-el és beszélgettünk. Hanna többször felriadt álmából, de mindig visszaringattam az álmok földjére. Milyen kis ártatlan! És mennyire megszerettük ez alatt a pár nap alatt Alice-el. Már el se tudnánk képzelni az életünket nélküle. Reggel hétkor átadtam Hannát Alice-nek, amíg én letusoltam és átöltöztem. Fél nyolckor már indulásra készen álltam.
- Miért kell ilyen korán mennem? – morogtam egy sort. Bár tudtam, hogy úgy sincs esélyem a húgom ellen. Az olyan lenne, mintha egy haldokló harcolna a halál ellen. Lehetetlen.
- Nincs is korán. És egyébként is nyár van. Már biztos szinte az összes munkát elkapkodták.  Ilyenkor a diákoknak jól jön a pénz. Jaj, hogy nézel ki? – simított végig pólómon. – Ha most valaki meglátná, hogy milyen szörnyszülöttet adtam ki a kezeim közül, elsüllyednék szégyenemben. Farmer és póló. Divat öngyilkosság.
- Nem a ruhámat fogják nézni, Alice. – forgattam meg szemeimet.
- De akkor is. Mint valami suttyó.
- Kösz szépen. – húztam el a számat.
- Menj már, mielőtt meggondolom magamat, hogy kiengedjelek így az utcára. – taszigált az ajtó felé.
- Vigyázz Hannára! – fordultam vissza az ajtóból.
- Vigyázok. Csak menj már! – lökött ki az ajtón, majd bezárta mögöttem. Elindultam Forksba, mert a házunk a város szélén volt. Nem sokat változott az utóbbi időben. Mintha megrekedt volna a múltban. Nem tudnád megállapítani, hogy 2010-et írunk. Ahogy Alice ígérte, az összes nyári munkát már betöltötték. Kivéve egyet. A helyi kis discoba kerestek pincért. Délután 3 óra volt, mire ideértem. A bárpult mögött, nekem háttal állt egy lány, ezért odamentem.
- Hello. A tulajjal szeretnék beszélni. – kicsit megijedt a hangom hallatán, de hátrafordult. Egyszerűen gyönyörű volt. Hosszú, barna haja tökéletesen illett szív alakú arcához, és barna szemeihez. És az illata… káprázatos volt. Betöltötte az egész elmémet.
- Miért? – nézett mélyen szemeimbe. Istenem! Még sohasem éreztem ilyet. Mi történik velem?
- A… a munka miatt – nyögtem ki végül. Gratulálok Edward! Fantasztikusan leégeted magad előtte.  Úgy viselkedsz, mint egy 5 éves, aki új játékszert kap.
- David most nincs itt, de engem bízott meg, hogy foglalkozzam a jelentkezőkkel. Gyere, üljünk le oda, és beszélgessünk. – mutatott egy asztal felé. Valahogy elbukdácsoltam odáig, és leültem. Ő velem szemben foglalt helyet.
- Szóval. Hogy is hívnak?
- Edward. Edward Cullen – nyújtottam felé a kezem, de ő visszautasította. Okééé. Nem vagyok szimpatikus neki.
- Hány éves vagy? – folytatta tárgyilagos hangon.
- 17.
- Talán megoldható. Gyakorlat? – kutató pillantást vetett rám.
- Hát… - köszörültem meg a torkomat. – Nem igazán van.
- Értem. Akkor sajnos nincs miről beszélnünk. – állt fel.
- Várj! – ragadtam meg a karját. – Nagy szükségem lenne a melóra. – próbáltam nézni rá kiskutya szemekkel, ahogy Alice szokott.
- Nekem is sok mindenre lenne szükségem. De most engedj el! – sziszegte. Ez nem jött be. Mi a francért nincs meg nekem is az a képességem, mint a húgomnak, hogy mindenkit le tudok venni a lábáról? A lány visszaindult a bárpult felé, én pedig felálltam. Ebben a pillanatban azonban kinyílt az ajtó, és belépett rajta Alice és Hanna.
- Apuuu – rohant felém Hanna. Nem értettem semmit, de Alice azt üzente gondolatban, hogy csak mosolyogjak és bólogassak, majd ő mindent elintéz. Hát, én nem ellenkezek vele. Jobban járok, ha nem.
- Csókolom – köszönt Hanna a lánynak. Ő megfordult, és mosolyogva megindult Hanna felé.
- Szia. Hogy hívnak? – térdelt le elé, így egy szintbe került az arcuk.
- Hanna. És a nénit?
- Bella. De tegezz nyugodtan! És mit keresel itt?
- Jöttünk megnézni, hogy apu megkapta - e az állást. – nézett fel rám. – Megkapta?  - pislogott Bellára. Bella meg se tudott szólalni. Néhány percig szótlanul nézett Hannára, majd felállt és felém fordult.
- Elmegyek az egyenruhádért. Este hétre legyél itt – ezzel sarkon fordult és bement hátra.
- Ezt mégis, hogy képzelted? – morogtam rá Alice-re.
- Láttam, hogy csak így kapod meg a melót. – mosolygott rám. – Amúgy szívesen. – nyújtotta ki nyelvét.
- Kösz. De ezért még később számolunk. – néztem rá rosszallóan. Bella mindeközben kiért a ruhával, és a kezembe nyomta azt.
- Hány éves is vagy? – kérdezte Hannától.
- Hat. – húzta ki magát büszkén.
- De… de… azt mondtad, hogy ő az apukád – mutatott rám –, de ő 17 és… és te- mutatott Hannára - te… te meg hat…
- Ideje mennünk! – tolt kifele minket Hannával Alice. – Köszi, mindent. És itt lesz. – majd finoman szólva kihajított minket az épületből.
- Ügyes voltam? – kérdezte csillogó szemekkel Hanna Alice-t.
- Persze. Adj egy ötöst! – majd pacsiztak.
- Vedd fel Edward Hannát! Haza kell mennünk! – adta ki a parancsokat húgom.
- Miért nem te hozod? – morogtam, miközben felvettem a kis csöppséget az ölembe. Igazság szerint szívesen vittem, csak amióta eljöttünk Volterrából Alice nem csinált semmit, és nem akartam, hogy a fejemre nőjön. Az nem lenne túl szerencsés dolog.
- Mert te vagy a férfi a házban. Én pedig csak egy gyenge nő vagyok.  – pislogott rám.
- Igazán? Akkor, ha jól emlékszem, a nő dolga, hogy főzzön, mosson, takarítson, gyerekeket neveljen. Vagy rosszul emlékszem? – vigyorogtam rá.
- Ne szólj hozzám! – vágta be a durcát, és egész hazafelé úton nem szólt hozzám. Még a gondolataiban is csak azt üzente felém, hogy hátrányos megkülönböztetésben van része, csak azért, mert X kromoszómát kapott Y helyett. Istenem, nők! Ki érti őket?