9. fejezet- A szökés

Halihó. Meghoztam a frisst :) Úúú, köszi az 51 rendszeres olvasót :) Végre más szemszöge is van :D A nevek...khm... bocsi, de nem bírtam ki :D A képeken ne nézzétek a szemeket, se a ruhákat :D
 

 Xénia :D

      

 Lorrent és Damon :D

Ui: Kicsit se Vámpír naplók mániás :D


  ( Edward szemszöge)

- Engedj el, Edward! – kapálózott alattam Emmett.
- Nem, mert akkor felhívod Rosalie-t. Honnan tudod, hogy nem küldi ránk a többieket? – préseltem jobban a földhöz.
- Mert nem látom, hogy ez bekövetkezne. – szökkent le a lépcsőn Alice.
- Azért nem látod, mert még nem kellett döntenie. Te is tudod, hogy rosszul is elsülhet a dolog. – morogtam húgomra.
- Te meg ne mocorogj már! – kiabáltam Emmett-re, mert megpróbált kiszabadulni alólam.
- Engedd el, Edward! – szólt rám húgom.
- Rendben. De utána nekem ne panaszkodj, ha hazahurcolnak minket! – engedtem el Emmett-et, és felálltam.
- Tessék, hívd fel! – nyújtotta oda a telefont Alice Emmett-nek. – De előbb puhatolózz nála, hogy melyik oldalon áll! Ha innen is menekülnünk kellesz miattad, szétverlek. Nem akarok az új ruháimban futni.



   ( Rosalie szemszöge)

Amióta elment az én kis mackóm egy szó nélkül – mellesleg ezért még kapni fog- szörnyen magányos vagyok. Igaz, hogy csak pár napról van szó, de nekem egy örökkévalóságnak tűnik. Amúgy sincs sok barátom. Nem igazán vagyok barátkozós típus. Az egyetlen barátnőm itt Xénia. Vele megtaláltam a közös nevezőt. Rengeteget beszélgetünk, vadászunk és vásárolunk együtt. Pontosabban én vásárolok, ő pedig nézi. Ugyanis az a szabály, hogy köpenyben kell lenniük a katonáknak. Én is csak akkor vethetem le a köpenyt, amikor kaját hozok ebédre. Én vagyok az úgymond árubeszállító. Becserkészem az áldozatokat, akiket később megölünk. Annyira unatkozom. Xénia most épp egy küldetésen van, és Emmett sincs itt. A plafont kell bámulnom. Megcsörren a telefonom. Vajon ki hívhat? Az utóbbi pár évben annyira nem használtam a mobilom, hogy szinte el is felejtettem, hogy van.
- Igen? – szólok bele unott hangon.
- Rose bébi? Emmett vagyok.
- Jaj, mackó. Hol vagy?
- Egyedül vagy? – kérdezi, mintha rémült lenne.
- Igen. Köszönhetően annak, hogy itt hagytál egyedül. Még csak nem is szóltál. Ezt mégis, hogy képzelted? Ha a kezem ügyébe kerülsz, ezt még megbánod. Jasper-ék is itt faggattak. Nem akarták elhinni, hogy fogalmam sincs hova mentél. Már azt hittem a végén megkínoznak.
- Azt merjék meg! – kelt ki magából.
- Mindegy. Hol vagy most? – a kérdésemre a háttérben susmorgás vette kezdetét.
- Emmett? Itt vagy még? – kérdeztem fél perccel később, mert még mindig tanakodtak valamin.
- Persze, bébi. Itt vagyok Edward-ékkal.
- Tényleg? És hogy vannak? És hol vagytok? És miért nem szóltál nekem is, hogy menjek veled? – ismét csend állt be. Ezek már sose fognak válaszolni?
- Az istenit! Válaszoljatok már! – ordítottam a telefonba.
- Szia, Rose. Alice vagyok. Hogy vagy?
- Jaj, Alice. Hál istennek! Amikor eltűntetek Edward-dal, tudod, hogy aggódtam miattatok? Először azt hittem Jasper-ék tettek valamit veletek, de Xénia kihallgatta őket és elmesélte mi történt. Hogy tehettek ilyet?
- Nem tudom Rose, nem tudom. Azért jöttünk el Edward-dal, mert már nem bírtuk tovább otthon. Most fantasztikusan vagyunk. Képzeld! Ruha van rajtam. Olyan felemelő érzés. Mintha újjászülettem volna. – csillingelte az ő édes hangján húgom. Tudom mit jelentett Alice-nek régen a ruha. Nem is értettem, hogy volt képes azokat a borzalmas köpenyeket hordani.
- És a kislány? A kislány jól van? Mit csináltatok vele? – mikor megtudtam, hogy egy kislányt akartak Carlisle-ék megöletni, végleg betelt a pohár. Én mindig is szerettem volna gyereket, erre ők megöletnének egyet.
- Ne aggódj! Hanna nagyon jól van. Elhoztuk magunkkal, és itt él velünk. Szeretnél beszélni vele?
- Persze. – vágtam rá izgatottan.
- Haló? – szólt bele egy vékonyka hang.
- Szia. Hanna vagy igaz? Én Rosalie vagyok.
- Csókolom. Igen, Hanna vagyok. Rosalie néni cicijéért van oda Emmett bácsi? – ledöbbentem. Ebben biztos Emmett keze van benne. Ezért még lenyakazom. Nem tudtam megszólalni. Erre mégis mit mondhatnék?
- Rose? Edward vagyok. Alice elvitte Hanna-t. – hallottam, hogy kuncog.
- Köszi. – fújtam ki a levegőt. – Hol vagytok? És még mielőtt újból csendbe burkolóztok, hallgassatok meg, kérlek! Én is el akarok menni innen. Ha attól féltek, hogy beköplek titeket, esküszöm, hogy nem foglak. A testvéreim vagytok. Hiányoztok. Tudom, ezelőtt nem az érzelgőségemről voltam híres, de tényleg hiányoztok. Megőrülök itt. Apáék sem olyanok már, mint régen. Hallottam mit tett Jasper veletek. Kérlek, engedjétek meg, hogy utánatok menjek! Nem foglak elárulni titeket. Megesküszöm Hanna életére. Te is tudod, hogy mit jelentenek nekem a gyerekek. – Edward pár másodpercig még hezitált, de végül megszólalt.
- Forks. Tudod, hol van a házunk?
- Vámpírmemória. Emlékszel? – kérdeztem tőle mosolyogva.
- De ha átversz minket, Rosalie. – mindig csak aggodalmaskodik. Már rég ráncos lenne, ha nem lenne vámpír. Jó oldala is van a vámpírlétnek számára. Majd elmondom neki a felfedezésem, ha odaértem. Kintről zajokat hallottam beszűrődni.
- Most le kell tennem. Amint tudok, indulok. – ezzel lecsaptam a telefont. Jasper és Carlisle jött be a szobába. Amióta Edward-ék eltűntek, minden nap bejöttek hozzám, kifaggatni.
- Van valami híred felőlük? – kérdezte Carlisle.
- Nem, nincs. – próbáltam nyugodt maradni. Jasper gyanúsan méregetett. A francba! Tuti lebuktam. Kellett neki ilyen francos képességet adni. Jasper Carlisle-ra pillantott, majd a fejével az ajtó felé intett. Próbáltam hallgatózni, de biztos bevetették az egyik vámpír spéci képességét. Kopogtattak az ajtón. Leültem az ágyra, majd kiszóltam.
- Tessék. – Xénia jött be rajta. Hál istennek!
- Nagy bajban vagy. – mondta kissé riadtan.
- Miért?
- Jasper-ék nagyon susmorognak rólad. Nem tudtam kivenni, hogy mit beszélnek, de talán annyit hallottam, hogy tudja. Mellesleg már Lorrent és Damon is itt áll az ajtód előtt. – Lorrent és Damon szokott vigyázni a rabokra. Szóval őrizetet kapok.
- A francba! Pedig ki kell jutnom innen valahogyan.
- Pszt! – hallgattatott el Xénia. Papírt és tollat ragadott, majd írni kezdett. Miután végzett, megmutatta, hogy elolvashassam.
Biztos hallgatóznak. Tegyünk úgy, mintha nem sejtenénk semmit se. Beszélgessünk valamiről, csak a látszat kedvéért, de a papíron kieszelhetünk egy tervet.
Rendben. – írtam vissza neki.
- Milyen volt a küldetés? – kérdeztem tőle.
- Tudod, hogy nem beszélhetek róla. Kötelez a titoktartás.
- Persze. Ezt mindig elfelejtem. – ráírtam a papírra:  Van valami ötleted? – elvette tőlem azt, majd mutatta, hogy beszéljek.
- És mi a helyzet veled és Damonnal? – meredt szemmel nézett rám, de utána leesett neki.
- Nem is tudom. – nyomta a kezembe a papírt. – Tetszik nekem, nagyon is. Az az érzésem, hogy neki is tetszem. De nem mer lépni. – mindketten alig bírtuk ki kuncogás nélkül. A papírra néztem és olvasni kezdtem.
Azt mondjuk, átmegyünk a szobámba. A szobámból vezet egy alagút a városba. Ne kérdezd meg, honnan tudom! De sietned kell! Hamar észre fogják venni, hogy eltűntél. Egy ideig tudom utánozni a te hangodat is, de ez nem tart örökké.
Meredten néztem rá. Ezért minimum cellába zárják, ha nem ölik meg. Kell lennie más megoldásnak is.
- Nem. Szerintem sem. – céloztam ezzel a levélre.
- Ha nincs más lehetőség… - nézett rám kitartóan- akkor nekem kell lépnem. – fejezte be a mondatot, mintha a párbeszédünkhöz tartozna. Eltátogtam egy köszönömöt, és átöleltem.
- Van egy könyv a szobámban, amit szeretnék neked megmutatni. – mondta, miközben elváltunk egymástól.
- Akkor menjünk! – nyitottam ki az ajtót.
- Sziasztok, fiúk. – köszöntem rájuk.
- Lorrent, Damon – biccentett feléjük Xénia.
- Ma még szebb vagy, mint általában. – bókolt Damon Xéniának. Szegénykém elhitte, hogy tényleg bejön a barátnőmnek.
- Amúgy ti mit is kerestek itt? – kérdeztem ártatlanul a fiúktól. Egymásra néztek.
- Csak meg akartuk nézni, hogy jól vagy-e.
- Csak erre jártunk. – mondták egyszerre. Meg kellett volna előre beszélniük, hogy mit mondanak. Amatőr hiba. Xénia mellettem jót kuncogott rajtuk.
- Mi olyan vicces? – kérdezte tőle Damon.
- Csak ez a kép. – mutatott a falon lévőre. – Igazán káprázatos.
- Mi most elmegyünk Xénia szobájába, csak, hogy tudjátok, ha legközelebb is arra jártok. – néztem a fiúkra, majd karon ragadtam Xéniát, s elindultunk a szobája felé.
- Biztos vagy benne? – kérdeztem tőle, mikor már a szobájában voltunk.
- Igen. – tolta el az ágyát a faltól, majd papírt és tollat ragadott. Mikor végzett az írással, a kezembe nyomta, hogy elolvashassam.
Ez az. De csak kúszni tudsz.
- Köszönöm. – mondtam neki, majd átöleltem. Sohasem fogom tudni eléggé megköszönni neki ezt. Eltolt magától, majd az alagút bejárata felé intett. Tényleg nem valami tágas, de jobb, mint a semmi. Mikor bemásztam, visszatolta a bejáratra az ágyat. Na, vágjunk neki! A többiek már várnak.