7. fejezet- Randi?

"A hosszú és jó életet nem évekkel, hanem élményekkel és megismeréssel mérik."

"Te sosem fogsz megöregedni. Az élet lassan elvonul majd az arcod fölött, ennyi lesz, semmi több, és te attól még szebb leszel. Öreg csak az, aki már nem érez semmit."

Ezt a fejit a mi kis szülinaposunknak, Fridaynak ajánlom :) Boldog szülinapot:) Ez lenne a mi kis ajándékunk neked :) 13 :) * nosztalgiázik*
Lehet találgatni, ki lehet a látogató :D Alice ötlete volt :D

  ( Edward szemszöge)

Egy sötét sikátor felé tartottam. Hallottam két felgyorsult szívverést – persze mindkettő más okból vert hevesen. Mellesleg az a tény is megkönnyítette a dolgomat, hogy be tudtam azonosítani a fickó helyzetét a gondolatai alapján. Csak kicsit előbb fel akartam vágni amolyan Columbos feelinggel. Mindig is vonzottak a magánnyomozók. Mármint nem feltétlenül a személyük – kivéve, ha valami dögös maca töltötte be ezt a szerepet - hanem a munkájuk. A sok izgalom, ami a bujkálással jár, a lebukás veszéllyel, kicsit felpörgetné az uncsi életem. Egy sötét zugban álltam meg pár méterre Bellától és a pasitól. A férfi a falhoz nyomta őt. Ettől önkéntelenül is Esme esete jutott eszembe. Ahogy Demetri megerőszakolja, ahogy felpofozza, megalázza, majd megöli. Bellával ez nem történhet meg. Most itt vagyok, és megmentem őt.
- Maradj nyugton! – préselte jobban Bellát a férfi a falhoz.
- Segítség! – próbált kiabálni, mire a férfi befogta a száját. Bella se volt rest, s jó erősen beleharapott a kezébe. A férfi csak káromkodott, mire én elkezdtem nevetni.
- Ki van ott? – próbált kivenni engem a fickó a sötétből. Ennyit a magánnyomozói képességeimről. Ebből se élnék meg. Nem volt más választásom, kiléptem a fényre, s közeledni kezdtem feléjük.
- Állj meg! – fordult felém a fickó, ezzel lehetőséget adva Bellának, hogy hasba térdelje. Összerogyott, s én futni kezdtem feléjük- persze csak emberi tempóban. Mikor odaértem, felkaptam a pasit a földről, s most én nyomta a falnak, ahogy ő tette az előbb Bellával.
- Mi van te kis mitugrász? Azt akarod, hogy anyucit azzal keltsék fel, hogy a drágalátos kis fiacskája az intenzíven fekszik? – kérdezte vigyorogva a pasi.
- Kérj szépen bocsánatot a hölgytől! – néztem vele farkasszemet.
- Miért, mi lesz, ha nem teszem? Rám küldött a dzsiájdzsó babáidat?
- Ez – térdeltem immáron én a gyomrába.
- Kérj szépen bocsánatot! – ismételtem meg.
- A francokat – erre behúztam neki egyet. Komolyan megölném, ha nem lenne itt Bella. De a jelek szerint nem igazán akar elmozdulni innen. Talán megkérhetném, hogy „Figyu, Bella. Elmennél, vagy elfordulnál két percre, hogy megöljem ezt a szemetet?” Lehet, kicsit erős lenne. Akkor már inkább ez : „ Nézd csak, mi az ott?” Majd vámpírsebességgel eltűnünk, megölöm a fickót, vámpírsebességgel visszajövök, leütöm hátulról Bellát, mire elájul, majd elkezdem rázogatni, felébred, s azt hazudom, hogy csak álmodta az egészet. Nem szabad ennyi krimit és horrort néznem. Á, nem vagyok én jó ezekben. Alice kellene ide. Bezzeg ő elő tudna rukkolni, vagy ezer tervvel. Vagy miért nem lehet olyan képességem, hogy meg tudom állítani az időt, s a körülöttem lévőket? Akkor minden sokkal könnyebb lenne. De nem! Nekem nem lehet ilyen képességet adni.
- Ha nem tudsz egy értelmes mondatot kinyögni, akkor majd én a szádba rágom: Bocsánat hölgyem, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hoztam, s egyáltalán vettem a bátorságot, hogy magácskára néztem.
- Anyád – felelte, s utána vért köpött a földre. Esme megemlítésétől elvesztettem a fejem.
- Rossz válasz – emeltem ütésre öklöm, s a következő pillanatban le is csaptam rá. Ütöttem, rugdostam, ahol csak értem. Vér folyt a szájából, orrából, sőt már véres volt az egész teste. Nem hiszem, hogy túl sok csontot hagytam épen. Mikor felszállt a vörös köd, elengedtem, s ő a földre zuhant. Asszem, kicsit túlzásba vittem. Bella felé fordultam, aki eddig csendben állt mellettem.
- Hűh - csak ennyit bírt kinyögni.
- Én… Bella…én… - nem tudtam mit mondani. De ő csak a férfi mellé lépett, s elkezdte rugdosni.
- Ezt azért, mert cicának hívtál – rúgott a bordái közé.
- Ezt azért, mert elraboltál – ismételte meg előbbi rúgását.
- Ezt azért, mert erőszakkal megcsókoltál – lábát a férfi leggyengébb pontja felé irányította, s lesújtott. Úúú! Ez még nekem is fájt. Önkéntelenül is odakaptam, s egy pillanatra eltakartam férfiasságomat kezeimmel. Később még jól jöhet.
- Gyere, Bella! – húztam el a férfi mellől, s pár méterrel arrébb vezettem.
- Na, mi van, te kis herceg? Meg tudtál mozdulni? – nézett rám gúnyosan. Már megint kezdi? Ennek a nőnek sosem elég?
- Bella, nem vagyok herceg - csak majdnem -, eljönnél velem valahová? – vetettem be a híres féloldalas mosolyomat, amitől minden nő elájul.
- Nem kávézom hülyékkel! – fordított nekem hátat. Mi? Most nem lesz az övé, az utolsó szó. Visszafordítottam magam felé.
- Én sem kávézok veled - mondtam sértődötten. Én nem vagyok hülye.
- Na, látod! Pont ezért vagy hülye! – vigyorgott rám. Mi? Ez kihívás volt? Hát, akkor ideje, hogy életében először veszítsen. Eddig szórakozhatott Edward Cullennel.
- Megmentettem az életed. Csak úgy mellékesen jegyzem meg. – néztem körbe fütyörészve. Látszott rajta, hogy meglepődött. Taktikát váltottam édes, taktikát.
- Ez igaz. – vallotta be kelletlenül. – Tehát kérhetsz érte bármit.
- Bármit? – kérdeztem vissza. Tudtam, hogy ettől megőrül.
- Bármit. – fújta ki a levegőt.
- Akkor egy randit kérek tőled. – mily meglepő voltam.
- Nem. – vigyorgott rám.
-  De az előbb azt mondtad, hogy kérhetek bármit.
- Hazudtam. – húzta fel a vállát, s indult el a disco felé. Ez a nő teljesen megaláz téged Edward Cullen, de te mégis úgy loholsz utána, akár egy kiskutya. Hamar utolértem, s megragadtam a karját.
- Az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó. – engedtem el a karját. Nem akartam ennél is nagyobb veszekedést.
- Keresztbe tettem a két ujjam. Bocsi. – indult el ismét.
- Amúgy Edward – fordult vissza. – A ma estéd szabad. De holnap várlak. Tudod, nyár van. – mondandója befejeztével a disco felé tartott ismét. Legalább ennyi. Ez is több,  mint a semmi. Legalább most foglalkozhatok Alice-szel is. Hazarohantam, de az ajtó előtt megtorpantam. Össze kellett szednem magam. Ha tényleg Alice volt a tolvaj – biztos, hogy ő volt, de mindenkinek kijár az ártatlanság joga – vajon most mi folyhat odabent? Előbb talán kihallgatom a gondolatait. Igen, az lesz a legjobb.
„ Istenem! Piros, fehér, rózsaszín, kék, fekete. Minden új és drága és divatos és…és az ENYÉM! Hanna felpróbálhatná azt is!” Most már biztos, hogy ő volt. Berontottam, de amit magam előtt láttam, attól földbe gyökerezett a lábam. A ruhahalmok beterítették az egész nappalit, s az egyiken épp Alice feküdt. Beterítette magát a ruhákkal, mintha takarók lennének. Ez a kép Dagobert bácsira emlékeztetett. Ő is pont így lubickolt a pénzben. Mikor húgom meglátott, elakadt a lélegzete – nem mintha szükségünk lenne oxigénre.
- Edward…én… meg tudom magyarázni – próbálta menteni a helyzetet. Körbenéztem. Hanna épp ruhát próbált az egyik sarokban. Máris olyan lett, mint Alice. Szegényke nem tudta felhúzni a hátán a cipzárt. Elég vicces volt, ahogy próbálkozott vele.
- Várj, majd én – a hangom hallatán kicsit megijedt. Eddig nem fedezte fel, hogy itthon vagyok. Odamentem hozzá, s felhúztam a cipzárt. Miután végeztem, magam felé fordítottam.
- Nagyon szép vagy – tűrtem egy tincset a füle mögé. A bóktól elpirult.
- Most nagy bajban vagyok? – hunyta le félig pilláját. Olyan édes! Hát, hogy lehetne haragudni egy ilyen csöppségre?
- Nem – mosolyogtam rá gyengéden.
- Tényleg szép vagyok? – forgott előttem párat.
- Tényleg. Te vagy a legszebb hat éves, akivel ma találkoztam. – erre ő csak nyelvet öltött rám.
- Olyan jó, hogy nem haragszol ránk. – tapsikolt húgom, még mindig a ruha halomban. Ha lehetne, ő ruhákban fürödne, aludna, s halna meg. Mit szeretnek benne annyira a nők? Nem tudom felfogni épp ésszel. Megfordultam,s visszamentem az előbbi tartózkodási helyemre.
- Azt mondtam, hogy nem haragszom Hannára. Azt nem, hogy rád sem. – erre ő meghökkenve nézett rám, s kimászott a ruhák közül.
- Most nézd meg! Miattad, még a ruháktól is megváltam. – rezegtette meg pilláit. Máskor talán hatott volna, de most túl mérges voltam rá.
- Mit nem lehet azon felfogni, hogy kerüljük a feltűnést? Vagy talán azt szeretnéd, hogy ránk találjanak? – keltem ki magamból.
- Muszáj volt. – felelte csendesen.
- Mit értesz azon, hogy muszáj volt?
- Nem akartam köpenyben mutatkozni a vendég előtt. – nézett rám félve.
- Ki a vendégünk, Alice? – kérdeztem dühösen. De ekkor kicsapódott az ajtó, s a hátam mögött megszólalt egy hang.
- Én.